Tudattalan és szabadság az álmokban

Az álmokkal nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a horoszkópokkal: az emberek egy része egyáltalán nem is tulajdonít nekik semmi jelentőséget, míg sokan épp ellenkezőleg, egészen komolyan veszik őket – pontosabban azt a vélt vagy valós üzenetet, amit hordoznak. Az utóbbi csoportot valószínűleg elsősorban inkább az álmoskönyvek, álomfejtések, esetleg a pszichoanalitikusok álomról szóló elméletei érdeklik – márpedig Heller Ágnes még könyve legelején igyekszik leszögezni, hogy ő nem az álom pszichológiájáról akart írni, s ezért aztán senki ne is kérje számon a könyvön a részletes pszichoanalitikus ismeretek közlését. Ő csak a legjelentősebb pszichoanalitikusoknak – azaz Freudnak és Jungnak – az álmokkal kapcsolatos elképzeléseit tárgyalja. Nehéz eldönteni, pontosan milyen olvasóközönséget is akart megcélozni vele a szerző. Kultúrtörténeti, filozófiatörténeti áttekintések, pszichoanalízis, műelemzések, bibliai történetek értelmezései és a szerző saját álmainak részletes leírásai váltogatják egymást, s ez az eklektikusság nem tesz igazán jót a kötetnek.

Az álom filozófiájakét részre tagolódik. Az első részben főleg a filozófiatörténetből szemezget Heller, röviden tárgyal néhány szerzőt, akik foglalkoztak az álmokkal. Majd ezután az álom fenomenológiája következik: ebben azt vizsgálja, hogy érvényesek-e, s ha igen, hogyan működnek a természettörvények, az idő és a tér sémái az álmokban, hogy azonos-e az álom Énje az álmodó Énjével, hogy lehet-e akaratról beszélni az álmokban. Ezután az álom hermeneutikáját tárgyalja a szerző: Freud és Jung elképzeléseit vázolja, végül pedig a saját, Dasein-analitikus álláspontját is kifejti az álmokról. Foucault-ra és Binswangerre hivatkozva az álmot az „emberi szabadság területének” (166.) nevezi: mikor álmodunk, tudatos énünk nem „cenzúrázza” a képeket. Az álom metanoia: megtérés önmagunkhoz (vagy más szavakkal: a tudattalannak a tudat szintjére való feltörése).

A könyv második része négy esettanulmányt tartalmaz: egyet a Bibliában szereplő fontosabb álmokról és látomásokról, egyet a görög és zsidó álomfelfogás összehasonlításáról, egyet a Shakespeare-drámákban megjelenő álmokról, s végül egy utolsót, melyben Heller művészek és filozófusok saját maguk által feljegyzett álmaival foglalkozik. Tehát elemzéseket, magyarázatokat olvashatunk – melyekben természetesen a korábban leírtak szellemében értelmez mindent a szerző. Ez különösen az első, bibliai álmokkal foglalkozó rész esetében érdekes, hiszen azok olyan korban íródtak, melyben a tudattalant mint olyat nem ismerték. Izgalmas kísérlet ezért e régi szövegek újraértelmezése. Ugyanakkor – talán a szerző szándékai ellenére –, ez azt is sugallja, hogy az álom jelenségének több korrekt és kerek magyarázata is lehetséges, és igazából mindenki maga választ, hogy melyiket fogadja el.

Sajnos a szöveg erősen csapongó, és emiatt nem könnyű követni a gondolatmenetet. Sok esetben beszúr olyan megjegyzéseket, mellékesen elejtett információkat a szerző, amelyek igazából nem tesznek hozzá az egészhez, mivel nem a megértést segítik. De több esetben éreztem azt is, hogy egy egyébként csak átvezető gondolatot a szükségesnél sokkal tovább fejteget a szerző (például a Freudról szóló fejezet esetében a polgári életformáról és a szexualitásról szóló rész ilyen). Olyan érzése lehet összességében az olvasónak, hogy egy beszélgetésről vagy egy kötetlenebb egyetemi előadásról készült, szerkesztetlen jegyzetet olvas.

Ezen kívül Heller lényegében a kezdettől fogva magától értetődőnek tekinti, hogy az álom a tudattalan megnyilvánulása. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy míg a régi korok közhiedelme szerint valami külső hatalom bocsát álmot az emberre, addig ma az alvás közben látott képeket a pszichoanalitikusok nyomán az ember saját tudattalanjának tulajdonítjuk. Pedig nyilvánvalóan attól függ az álmokról való elképzelésünk, hogy milyen alapvetést teszünk magunkévá az álom eredetéről. Talán megérte volna kicsit elidőzni ennél a kérdésnél a legelején, és ütköztetni a különböző elképzeléseket. Az álombeli térrel, idővel és metamorfózisokkal, illetve a személyazonosság kérdésével foglalkozó részek valóban filozofikusak, elgondolkodtatóak, de a kötet alapvetően inkább a vázlatos történeti áttekintése annak, hogy az európai kultúrkörben és az annak gyökereit jelentő Bibliában és a görög gondolkodásban mit gondoltak és írtak az álmokról – s ez az áttekintés is lényegében a pszichoanalitikus elmélet szemszögéből történik.

Végül  a szerző is kénytelen utalni rá, hogy ha a tudattalan létének feltételezését nem fogadjuk el, akkor természetesen az álom nem az, aminek ő maga is leírta. Heidegger példáját hozza fel, aki nem értett egyet Freud elméletével, és egy abszurd konstrukciónak tekintette a tudattalant – no de „nagy gondolkodók is mondhatnak időnként hülyeségeket”, jegyzi meg a szerző (159). Heidegger – amint Heller írja – egyszerűen azért nem fogadta el a tudattalant valóban létezőnek, mert nem volt rá szüksége az általa leírt univerzumban. Ugyanakkor nyilvánvalóan a pszichoanalitikusoknak, a freudistáknak nagyon is szükségük van rá, hiszen az ő elméletüknek ez az egyik alaptétele… De hát miért kellene egyszerűen elfogadnunk a tudattalanról szóló elképzeléseket, és velük azt a nézetet, hogy az álomban a tudattalanunk szól hozzánk?

Heller Ágnes maga sem ért mindenben egyet Freuddal – míg a pszichoanalízis megalapítója szerint az álom olyan, mint a látomás, addig a könyv szerzője szerint ez egyáltalán nincs így. Heller úgy gondolja, az álmodó Én és az álombeli Én nem azonosak, mivel az álmodó Én nemcsak annak nincs tudatában, hogy nem valóságos történéseket él át (mint aki hallucinál), de például emlékei sincsenek. Ezzel a különbségtétellel kapcsolatban azonban nekem vannak kétségeim: egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ne lehetne álmunkban emlékeinket felidézni (hiszen maga a szerző is megjegyzi többször, hogy nehéz teljesen általános megállapításokat tenni az álmokról), másrészt még az érvek ellenére sem láttam igazán elengedhetetlennek az álom-Én és az álmodó Én szétválasztását (különösen annak fényében, hogy a freudi elméletben sem szerepel ilyesmi).

Az esettanulmányok összeszedettebbek, kevésbé csapongóak és ezért sokkal könnyebben követhetőek, s érdekesek is. Ám mint kiderült, az első részben helyet kapó szövegek kissé nehézkesek, és a filozófia iránt érdeklődő olvasónak zavaró lehet bennük a tudattalan pszichoanalitikus elméletének feltétel nélküli elfogadása. Emiatt sokkal közelebb áll az egész kötet az álommal foglalkozó pszichológiai könyvekhez, mint amennyire a cím, vagy akár az előhang ígéri.

Heller Ágnes: Az álom filozófiája. Múlt és Jövő, Budapest, 2011.

Ajánlott cikkeink:
Paár Tamás: A kaptafától távol (Vajda Mihály: Szókratészi huzatban)

video