Egy premodern értelmiségi végrendelete

Az értelmiségiek és az úgynevezett egyszerű emberek között manapság az a legszembetűnőbb különbség, hogy az utóbbiak számára minden egyszerű, az előbbiek számára viszont legalábbis az, amihez valóban értelmiségiként viszonyulnak, összetett és bonyolult. A modern értelmiségit arra trenírozzák, hogy képes legyen a dolgokat árnyaltan látni, hogy soha ne felejtse el, hogy még egy éremnek is két oldala van. Vegye számításba, hogy tudását meghatározza a perspektívája, ezért az egyoldalúság veszélyét csak úgy kerülheti el, ha igyekszik minél több nézőpontot magáévá tenni. Szokjon hozzá, hogy akármit gondol is, bizonyos szempontból annak az ellentéte is igaz, hiszen a valóság elég sokszínű ahhoz, hogy a legkülönbözőbb állításokat is igazolja. Nehéz megmondani, mikor jött el a pillanat, amikor az értelmiségit már nem zavarta, hogy még saját meggyőződését is relatívnak tekinti. Benjamin Constant a 19. század elején még érezhető szomorúsággal írta: „Nincs már bennünk erő. Nem tudunk többé szeretni, sem hinni, sem akarni. Mindenki kételkedik annak igazságában, amit állít, mosolyra indítja a hév, amellyel beszél, s előre látja, hogy érzései kihúnynak majd.”¹

Simone Weil Begyökerezettség című, magas intellektuális nívón megalkotott könyve nem egy ilyen értelmiségi műve. Nagy része anélkül íródott, hogy a szerző körüljárná a témáit, vagyis nézőpontját fokozatosan elmozdítva más-más aspektusból mutatná be azokat. Úgy tűnik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolja, hogy egyoldalú volna, vagy hogy pusztán partikuláris véleményt fogalmazna meg, amely csak azok szemében tarthat igényt érvényességre, akik vele együtt elfogadnak bizonyos előfeltételeket. Az apodiktikus stílusban fogalmazott műből kételyektől mentes bizonyosság árad. Nem érvel, csak közöl. Valahogy így: „Nekünk is hinni kell mindabban, amit Krisztus mondott […] a bizonyíték ereje szavainak szépségében nyilvánul meg. Amennyiben a jóról van szó, a szépség szigorú és biztos bizonyítékot képez; és semmi más bizonyíték nem létezik.” (284.) Márpedig, mint mondják, Simone Weil nagyon szépen írt,² és legfőbb témája éppen a jó volt. Rá nem igaz Manent tétele, amellyel az iménti Constant-idézetet kommentálja: „A modern lélek legmélyebben gyökerező vonása bizonyosan a jóban való kételkedés, a felsőbbrendű, gúnyos mosoly, a kijózanodás szenvedélye – az egyetlen szenvedély.”³ Simone Weil ilyen értelemben premodern lélek volt, aki szenvedélyesen szerette a jót, az igazat és a szépet – ezt az egyet. Hiszen a szépség csak azért lehet számára a jóról mondottak igazságának bizonyítéka, mert ezt a hármat ő még mindig platonikus egységben látta. „A hit mindenekelőtt azt a bizonyosságot tartalmazza, hogy a jó egységes. Hinni abban, hogy léteznek különböző és egymáshoz képest független jók, mint az igazság, a szépség, az erkölcs, egyenlő a többistenhit bűnével, ugyanis ez utóbbi nem azt jelenti, amikor a képzelet Apollónnal és Dianával játszadozik.” (266.) Simone Weil egynek és egységesnek látta, amiről írt. Ha aspektusokra bontotta volna, ha hol erről, hol arról az oldaláról vette volna szemügyre, akkor meghamisította volna. Ezért nem is körültekintő analízissel, hanem a kontemplációval közelítette meg.

Hogyan lehetett mégis háromszáz oldalt írni róla, ha nem a különböző nézőpontok sokaságából látható képek kibontása tölti meg az oldalakat? Úgy, hogy a könyv nagyrészt nem az önmagában vett jóról szól, hanem arról, hogy mit kell tennünk érte, és hogyan jelentkezik a világban azok számára, akik szenvedélyesen szeretik, és magukévá tették a nézőpontját.

A Begyökerezettség nem egységes mű, inkább csak vázlat, amelynek kidolgozását a szerző halála megakadályozta. Nagy részét alkalmi írásnak tekinthetjük, amelyben Simone Weil korának és hazájának aktuális problémáival foglalkozik. Csak az első és az utolsó ötven oldalon találkozunk magyarul is olvasható más műveinek időtlen témáival. E részek ugyanolyan súlyosak, erősek és szépek, mint ezek az írásai, bár a személytelenség és a személytelen egység eszményítése is ugyanolyan problematikus, mint ezekben.

A könyv középső kétszáz oldalát politikai filozófia és politika tölti ki. Bámulatos módon Simone Weil itt modern értelemben is értelmiségiként nyilvánul meg, vagyis árnyaltan, kiegyensúlyozottan, elfogulatlanul. Pedig ez az a terület, ahol a legtöbb mai értelmiségi megfeledkezik a nézőpontok jelentőségéről, saját látószögének korlátozottságáról, és az úgynevezett egyszerű emberekhez hasonló leegyszerűsítő és egyoldalú megnyilvánulásokat enged meg magának. Ám Simone Weilt, miközben apodiktikus stílusán mit sem enyhít, és kérlelhetetlenül a jó és a rossz kategóriájával méri korát, következetessége, alapelveinek nemessége és erkölcsi tartása megóvja attól, hogy saját nívója alá süllyedjen. Pedig olyan helyzetben írt, amelyben csak kevesen őrizték volna meg józanságukat. A Begyökerezettség 1943-ban született, miután Weil zsidóként családja kedvéért menekülni kényszerült a német megszállás alá került Franciaországból, és Angliában Charles de Gaulle munkatársaként a francia ellenállást szervezte. (Arra, hogy visszatérjen hazájába, és ott teljesítsen szolgálatot, alkalmatlannak nyilvánították). Azt a tárgyilagos józanságot, amellyel Franciaország múltját és jelenét elemezte, talán csak az múlja felül, amellyel Hitlerről és a németekről írt, akik ellen éppen harcolt.

Simone Weilt Magyarországon legtöbben Pilinszky János közvetítésével ismerték meg, aki többször is szabadon idézett tőle egy szállóigévé vált mondatot: „A hazát egyedül részvéttel szabad és egyedül részvéttel lehet szeretni.”⁴ E tétel részletes kifejtését is megtaláljuk ebben a műben (180-185). Megérteni azonban csak akkor fogjuk, ha mindenekelőtt önkritikusan tudatosítjuk, hogy milyen furcsa kettősséget képes szülni a patriotizmus. A legtöbb ember másfajta értékeket fogad el hazájához és nemzetéhez, mint önmagához való viszonyában. „Amikor saját magáról van szó, és családi körben van, elismeri, hogy nem szabad önmagát sokat dicsérni, hogy óvakodnia kell azoktól az ítéletektől, melyeknek egyszerre lehet alanya és tárgya, hogy meg kell vizsgálni, hogy a másiknak lehet, hogy legalább részben igaza van vele szemben, hogy nem kell túlzottan előtérbe helyezkedni, hogy nem kell csak saját magára gondolnia, vagyis hogy határt kell szabnia az egoizmusnak és a gőgnek.” (149.) Weil nem állítja, hogy a patriotizmus rossz volna, hanem csak azt, hogy a világnak „jelenleg egy újfajta patriotizmusra van szüksége” (156). Olyanra, amely tudja, „hogy a haza véges dolog, mely határtalan követelményeket támaszt” (166). Ez persze ellentmondás, de semmivel sem súlyosabb, mint az emberlét más ellentmondásai. Nem próbálhatjuk enyhíteni sem úgy, hogy a haza nagyságát határtalannak hazudjuk, sem úgy, hogy megtagadjuk a vele szembeni kötelességeinket. A hazaszeretet éppúgy, mint az embertársak vagy önmagunk szeretete „abszolút kötelezettségeket ír elő relatív, limitált és tökéletlen dolgok iránt” (168). Ha nem vakít el a hamis patriotizmus, be kell látnunk, hogy hazánk éppoly esendő, mint szeretetünk egyéb földi tárgyai. Ha pedig lemondunk képzelt dicsőségéről, és tudomásul vesszük mindazt a rosszat, amely a történelemben hozzá kapcsolódott, akkor csak az együttérzés, a részvét, a sorsában való osztozás marad.

Simone Weil eredeti gondolkodó volt, de nem a szó köznapi értelemben. Nem azért, mintha valami újat, példanélkülit mondott volna, hanem azért, mert visszatért az eredethez, és így képes volt régi gondolatok újragondolására. Újszerű, és mégis eredeti nézőpontjából nézve sok minden lényegesen egyszerűbbnek tűnik, mint ahogyan a mai értelmiségi diskurzusban megéljük.

Simone Weil: Begyökerezettség. Előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához. Fordította: Gutbrod Gizella. Budapest, Gondolat, 2012. 318 o.

Ajánlott cikkünk:

Hankovszky Tamás: A barikád egyazon oldalán? (Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum)