Államalapítás hősök nélkül
Az István, a király színpadra állítása már önmagában bátorságot igényel bármely rendezőtől. Ez a rockopera nem csupán önmaga miatt vált klasszikussá; az ősbemutató eget rengető sikere szorosan összekapcsolódott az 1983-as társadalmi és politikai helyzettel, a bemutató kontextusa segítségével válhatott a szabadság és a magyar nemzet emblémájává, de nem akarom elvitatni a szerzőpáros érdemeit sem.
Mindenesetre ebben a helyzetben szinte lehetetlen az eredeti előadás túlszárnyalása, vagy akár csak a puszta megfelelés a közönség elvárásainak. Alföldi Róbertnek különösen nehéz dolga volt, hiszen mindezek tetejébe az elmúlt év során úgy izzott körülötte a levegő, mint senki körül a szakmában. A botrány borítékolható volt, ha a magyar nemzet hősoperáját Alföldi rendezi. Ennek ellenére vállalta a feladatot, és létrehozott egy az ő stílusát a gyökeréig magán hordozó előadást. Nem akarta múzeumi vitrinbe való, a történelmet ismétlő bemutatóval ünnepelni a 30. évfordulót, hanem ahogyan már tőle megszokhattuk, aktualizálni próbálta a darab konfliktusait és karaktereit.
A mű két pólusa: István, az aktuális hatalom, és Koppány, a lázadó, minden időben felfedezhető, így a darab sokkal kevésbé állt ellen a jelen köntösének, mint azt elsőre gondolnánk. István és támogatói elegánsan, testőrökkel körülbástyázottan jelentek meg, velük szemben pedig kirívó, vad, punkos jelmezekben sorakozott fel Koppány tábora. Mindkét pólus figurái között fellelhettünk „ismerős” alakokat; nem volt nehéz egyes részleteket megfeleltetni a mai politikával. Mégis éppen ez a sok párhuzam húzta szét és tette megfoghatatlanná az előadást. Az ígéretes koncepció kihasználatlan maradt, a darab széttöredezett, a jelenetek közötti kohézió szertefoszlott, és a karakterek elhomályosodtak.
A legtöbb jelenet mintha csak egy-egy ötlet lett volna, semmi több. A „Nap fénye világosságot…” rituáléban a tánc az extázis felé tartott, mégsem jutott el odáig. A férfi táncosok cajonokat hoztak a színpadra, mégis alig használták a hangszereket, néhány ütem után kisétáltak velük. Ha csak ezeket a lehetőségeket kiaknázta volna a rendező a Táltos, Novák Péter dalát is sokkal energikusabbá tehette volna. Sajnos sok jelenet meglehetősen lapos volt, a jó alapötletek ellenére.
Egyébként a színészek közül Novák volt számomra a legnagyobb csalódás, nemhogy túlszárnyalni nem tudta, de a nyomába sem ért korábbi önmagának. Az alakításokról általánosságban elmondható, hogy nagyon kevés egyéni színt tartalmaztak. Csak Tompos Kátyát tudnám kiemelni, aki játékával visszafogott, hangjával pedig magával ragadó volt Réka szerepében.
A koncepció egyik legizgalmasabb része, hogy a két fő alak teljesen deheroizáltan jelent meg, ami ugyan teret adott némi ellentmondásnak a figurák és az általuk énekelt szöveg között, mégis egy egészen új megvilágításba helyezte a drámát. Stohl rendkívül egyszerű, már-már komolyan vehetetlen Koppányt formált, aki a földön ülve, arcát a kezébe temetve hallgatta vetélytársa békeajánlatát. Nem énekes színész, így való igaz, hogy hangja sokszor elfogyott; játékával igyekezett kárpótolni a közönséget, azonban ezen a téren sem sikerült kiemelkedően teljesítenie. Feke Pál ellenben remekül énekelt, de színészileg még halványabban alakította a bábként mozgatható, kishivatalnokra hasonlító karaktert. Egy mindenki előtt csúszó-mászó, önállótlan Istvánt láthattunk, így morális vívódásai is súlyukat veszítették. Alföldi előadásában gyenge és zavarodott vezetők, végtelenül önző udvartartással festettek sötét képet múltról, jelenről és jövőről.
Az előadás végig dinamikus volt, habár ez a színészek helyett sokkal inkább a táncosok és a zenekar érdeme. Az elképesztően feszes koreográfiában népi, hip-hop és kortárs táncelemek keveredtek, és a zenei spektrum is jóval szélesebb volt az eredeti előadásénál. Talán túlságosan is: musicalszerű lett az epikus rockopera. A díszlet központi motívuma a szent korona volt, vasállványzatból megformázva. Az előadás során ez elsősorban István híveinek bástyájává vált, és rendkívül jól érzékeltette az elnyomó hatalom erejét, azonban ellenpólus nem volt látható a színpadon. A lázadók tábora kiszorult az állványzat előterére, egy fekete, deszkákkal fedett részre. Saját terület hiányában a Táltos dala és Koppány több szövege is a vasszerkezet tetején hangzott el, annak ellenére, hogy jeleneteikhez nem illett ez az építmény.
Magáról az összecsapásról nem is érdemes sok mindent mondani. Az „essünk túl rajta” benyomását keltette. A kommandósok és a fegyveresek hada, akik az elejétől jelen voltak kisebb létszámban, ezen a ponton teljesen ellepték a színpadot, az erőszak és a megfélemlítés (túl-) hangsúlyozása következett hosszú percekig. Végül pedig a korona börtönként záródott az „életben maradt” szereplők köré. Ez utóbbi mozzanatból is látszik, hogy Alföldi ez alkalommal is kötelességének érezte, hogy kódolt és nyílt politikai üzeneteket küldjön a nézők felé. Véleménye és világnézete mindig előadásainak előterébe kerül. Felvillant többször a nézőtéri világítás, ahogy azt már láthattuk más darabjainál, jelezve, hogy „ez most neked szól néző, figyelj!”. Számomra egy kissé erőltetettre sikerült az „unom a, unom a… politikát” véget nem érő ismételtetése is.
Ebben a darabban nem voltak hősök és nem volt mit ünnepelni. Képtelenség lett volna meggyőződéssel válaszolni arra a kérdésre, hogy „mondd, te kit választanál?”. Tele volt ellentmondásokkal, megválaszolatlanul hagyott kérdésekkel, kihasználatlan lehetőségekkel. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy sokkal jobb ez így a maga hibáival, mint egy fennkölt és vak előadás.
Szegedi Szabadtéri Játékok - Dóm tér
Szerzők: Szörényi Levente, Bródy János (Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján)
Rendező: Alföldi Róbert
Karmester: Kesselyák Gergely
Szereplők: Feke Pál (István), Stohl András (Koppány), Blaskó Péter (Géza fejedelem, Krónikás), Novák Péter (Táltos), László Zsolt (Asztrik), Szemenyei János (Laborc), Tompos Kátya (Réka), Radnay Csilla (Gizella), Udvaros Dorottya (Sarolt), Simon Boglárka, Bánfalvi Eszter, Csépai Eszter (Három feleség), Schneider Zoltán, Hevér Gábor, Znamenák István (Három főúr), Makranczi Zalán (Vecellin), Józan László, Farkas Dénes (Két német lovag), Varga Miklós, Nagy Feró (Regősök)
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Dramaturg: Vörös Róbert
Koreográfus: Vári Bertalan
Bemutató: 2013. augusztus 17.
Facebook-hozzászólások