Nemzetek feletti Európa: intellektuális wishful thinking

A kortárs politikai filozófia főárama – kevés kivételtől eltekintve – jelentős távolságban áll a mai nyugati társadalmak politikai valóságától. A politikai filozófia persze, szemben az empirikus politikatudománnyal, alapvetően normatív vállalkozás, tehát nem kérhető rajta számon efemernek tűnő jelenségek precíz leírása. Ezzel együtt is elmondható azonban, hogy a filozófusok által kimunkált gondolatmenetek gyakran éteri magasságban lebegnek ezen (rög)valóság felett, s csekély hatással bírnak annak konkrét folyamataira. Az már (teoretikus) ízlés kérdése, hogy milyen következtetést vonjunk le mindebből: annál rosszabb a nyugati társadalmakra, vagy annál rosszabb a politikai filozófiára nézve?

Vannak azonban olyan kérdéskörök, amelyek esetében a fenti ízlésítélettől függetlenül akár indokoltnak is tűnhet a filozófiai képzelet szárnyalása. Kontinensünkön ezek közé tartozik az Európai Unió jövőjének kérdése, hiszen az elhúzódó globális pénzügyi válság közepette egyértelművé vált: az európai politikai elitnek nincsenek megfelelő válaszai az unió egyre szembetűnőbb szerkezeti problémáira. Ebben a helyzetben érthető az igény olyan elméleti megközelítések iránt, amelyek képesek új irányt szabni az európai együttműködésről való gondolkodásunknak. Ez magyarázza Jürgen Habermas vékony, ám ambiciózus kötetének a megjelentetését is, aki – a legismertebb kortárs filozófusok egyikeként – korábban is többször reflektált az Európa előtt álló politikai és intézményes kihívásokra. 

Maga a kötet egy közel hatvan oldalas nagy tanulmányt tartalmaz (Az Európai Unió válsága a nemzetközi jog konstitucionalizálásának fényében), melyet három alkalmi jellegű írás egészít ki: egy Habermasszal készített interjú, valamint két, az unió és az eurózóna aktuális kérdéseivel foglalkozó, korábban német közéleti lapokban publikált cikk. Míg ez utóbbiak elsősorban a fő gondolatmenet jobb megértését szolgálják, addig a leginkább elméleti jellegű, a könyvet nyitó írás (Az emberi méltóság fogalma és az emberi jogok realisztikus utópiája) általánosabb eszmetörténeti keretbe hivatott helyezni Habermas mondandóját. Bár az eredetileg 2011-ben publikált kötet számos ponton kapcsolódik a világpolitika aktuális történéseihez – például a görög válság kezeléséhez vagy Angela Merkel diplomácia-taktikai lépéseihez, sőt a 2008-as interjú némi Obama-eufóriát is tartalmaz –, az európai elit helyben járása gondoskodott arról, hogy a kérdésfelvetés két év múltán se veszítsen érvényességéből.

Az már más kérdés, hogy Habermas válaszai mennyivel meggyőzőbbek a politikai szereplők által kínált válaszoknál. Míg az általa adott helyzetértékeléssel könnyű egyetérteni, addig az ebből levont konklúziók olyan előfeltevésekre épülnek, amelyek korántsem ennyire maguktól értetődőek. Habermas meglátása szerint az unió válságának elsődleges oka, hogy „hiányoznak a kompetenciái a versenyképesség tekintetében drasztikusan széttartó nemzetgazdaságok szükséges harmonizálására. Kétségtelen, rövid távon az aktuális válság von magára minden figyelmet. De a szereplőknek nem volna szabad megfeledkezniük emiatt az alapvető […] problémáról: az a valutaunió, amelyben a politikának nincsenek meg a szükséges európai szintű kormányzási képességei, szerkezetileg el van rontva” (40–41). Habermas szerint a pénzügyi válságra adott európai reakciók azért bizonyultak inadekvátnak, mert a tagállamok önmagukban nem rendelkeztek elégséges eszközökkel, az unió döntéshozó testületei pedig nem rendelkeztek kellő demokratikus legitimitással, amely felhatalmazást adhatott volna az átfogó válságkezelésre. A gyakorlatban végül ”felsőbb” szinten született döntéseket hozattak meg a nemzeti parlamentekkel, ami demokratikus deficithez vezetett, és nagyban erodálta az unió intézményeibe vetett bizalmat a tagállamok polgárainak körében.

Habermas mindebből azt az elsőre logikusnak tűnő következtetést vonja le – ami nem lehet meglepő azon olvasói számára, akik találkoztak már bármely e vonatkozású művével, például a magyarul is hozzáférhető A posztnemzeti állapottal –, hogy meg kell haladni azt a bevett elgondolást, amely a népszuverenitást az állami szuverenitással kapcsolja össze, más szóval a demokrácia „transznacionalizálására” van szükség. Ez azt jelenti, hogy a meghatározó politikai döntéseknek – például a gazdaság- vagy a védelmi politika terén – európai szinten kell megszületniük, de nem bürokratikus testületek tevékenysége révén, hanem az európai polgárok demokratikus legitimációjával. Habermas tehát lehetségesnek és kívánatosnak tartja egy olyan Európai Unió megvalósítását, amely nem csupán államnépek (tagállamok), hanem államnépek és állampolgárok társulása; egy olyan unióét, amely kulturális különbségeiket megőrző nemzetállamokból áll ugyan, de ezek legfontosabb politikai kompetenciáikat európai szintre delegálják, s a döntéseket egy közös európai démosz hozza.

Ennek megvalósításához Habermas szerint három tényezőre van szükség: (1) az európai polgárok mint jogalanyok szabad társulására; (2) a hatalommegosztás intézményes kereteinek európai szintű, (kvázi) alkotmányos kialakítására; valamint (3) „az állampolgári vagy az állampolgárin túli szolidaritás intergációs médium[ára], mely szolidaritás szükséges a közös politikai akaratképzéshez, és ezzel a demokratikus hatalom kollektív megteremtéséhez és az uralomgyakorlás legitimációjához” (57.). Ebből az első kettő, bár nem elhanyagolható, de alapvetően adminisztratív jellegű kihívás, míg a harmadik ennél jóval szubsztantívabb. Nem könnyű ugyanis megmondani, a gyakorlatban milyen lépések vezetnének ezen összeurópai szolidaritásközösség megteremtéséhez, különösen annak fényében, hogy az elmúlt évtizedek multikulturalizmusa teljességgel alkalmatlannak bizonyult erre. Habermas az európai démosz hiányát elsősorban a nemzetállami politikai eliteken kéri számon, amelyek ma is az állami szuverenitás bevett fogalmához ragaszkodnak, és pozícióik megőrzése érdekében szemüket a lokális közvélemény-kutatási adatokon tartják, ahelyett, hogy kellő bátorsággal lépnének fel az egységes Európa érdekében. Ez a magyarázat azonban nem csak, hogy némileg egyoldalú, de egyben Habermas gondolatmenetének ellentmondásos voltára is rámutat.

Ahhoz, hogy ezt a belső ellentmondást feltárhassuk, szót kell ejtenünk arról a deliberatív demokráciafelfogásról, amelyet Habermas képvisel. Eszerint egy demokratikus társadalomban „a polgárok csak azon törvényeknek vannak alávetve, amelyeket maguk adtak maguknak egy demokratikus eljárásban. Ez az eljárás részint annak köszönheti legitimáló erejét, hogy valamennyi polgár be van vonva (jóllehet közvetetten) a politikai döntésfolyamatokba, részint annak, hogy a (szükség esetén minősített) többségi döntések deliberatív véleményalkotáshoz kapcsolódnak” (51.). Ez a demokráciafelfogás jól informált, a köz ügyei iránt érdeklődő és azok alakításában érdekelt polgárokat felételez, akik politikai döntéseiket széleskörű nyilvános tanácskozást (deliberációt) követően hozzák meg, illetve olyan sajtó- és médiaviszonyokat, amelyek kedveznek a racionális véleménycserének és vitának. Mindezek híján a politikai döntéshozatal – legalábbis e felfogás alapján – súlyos demokratikus deficittől szenved. Ezért Habermas szerint a majdani transznacionális európai demokráciának is deliberatív jellegűnek kell lennie, s az európai polgárok közös akaratképzésén kell nyugodnia.

Itt természetesen nincs lehetőség annak részletes kifejtésére, hogy miért bizonyul a deliberatív demokráciafelfogás minden intellektuális vonzereje ellenére illuzórikusnak, és hogy milyen alternatív koncepció állítható vele szembe (például amely a politikai elitek versengését tekinti a modern demokrácia fundamentumának). Arra azonban rá kell mutatni, hogy Habermas gondolatmenete szempontjából milyen problémák fakadnak ennek az erősen normatív jellegű álláspontnak az elfoglalásából. Egyfelől Habermas úgy véli, az európai szinten született politikai döntések demokratikus legitimációjához európai szintű deliberatív nyilvánosságra van szükség. Meglehetősen nehéz azonban elképzelni a deliberatív demokrácia összeurópai megvalósulását, ha maga Habermas hívja fel a figyelmet arra, hogy még a nemzetállamok döntéshozatala sem tesz eleget ennek a kritériumnak. A kötet írásai határozott kritikával illetik mind a tagállamok politikusait, akik populista hatalmi megfontolások alapján járnak el, mind pedig a jelenkori sajtót, amely egyre inkább a bulvárszempontokat hagyja érvényesülni a jó értelemben vett tömegtájékoztatással szemben. Ez önmagában akár jogos is lehet, ha azonban a kritika egy alsóbb szinten helytálló, nem könnyű belátni, miért is viselkednének másként a politika és a média szereplői egy magasabb, európai szinten.

Másfelől egyáltalán nem nyilvánvaló, vajon el lehet-e jutni deliberatív módon az összeurópai deliberatív demokráciához. Mint arról korábban szó esett, Habermas azt várná el az európai politikusoktól, hogy meggyőzzék választóikat az egységes Európa szükségességéről. De mi a helyzet akkor, ha a választók erről másként vélekednek? Habermas éppen azért kárhoztatja a politikai eliteket, mert a közvéleményt tartják szem előtt, amely a (nemzet)állami szuverenitás hagyományos kereteinek megőrzését várja el tőlük – részben azért, mert Európa lakóira ma is rávetül „a nacionalizmus hosszú árnyéka”. Vajon ebben az esetben a politikusoknak a nem kellőképpen européer választók ellenében kellene levezényelniük a tagállami kompetenciák átruházását az Európai Unióra? Ezt a politikusi „paktumokat” elutasító szerző persze nem fogadhatja el; sokkal inkább arról lehet szó, hogy Habermas azt feltételezi: ha a tömegek kellő információ birtokában, deliberatív módon döntenének ebben a kérdésben, nem is juthatnának más álláspontra, mint amit ő képvisel a nemzetek feletti Európával kapcsolatban. Ez azonban – amellett, hogy némi értelmiségi hübriszről árulkodik – korántsem annyira egyértelmű. És nem feltétlenül a zsigeri nacionalizmus miatt; a demokrácia transznacionális projektjével szemben racionális síkon is óvatosságra int az a tény, hogy működőképes tömegdemokráciát eddig még csak nemzetállami alapokon láthattunk a történelemben.

Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert Habermas gondolatmenete nem áll meg az egységes Európa eszméjénél. A kötet nagy tanulmányának záró fejezete egyrészt a globális pénzpiacok regulációjának igényétől, másrészt az emberi méltóság egyetemes elismerésének kantiánus imperatívuszától motiválva egy „politikailag konstituált világtársadalom” létrehozására tesz javaslatot. E „világpolgári közösség” feladata a globális jogrend fenntartása volna, illetve az, hogy megoldást találjon az emberiség egészét érintő olyan kihívásokra, mint a klímaváltozás, a környezetszennyezés vagy a pénzpiaci kapitalizmus szabályozása. Ezen a ponton lesz a leginkább nyilvánvalóvá elmélet és gyakorlat egymástól való éles elválása: míg ez a felvetés viszonylag logikusan következik Habermas elvi álláspontjából, addig a világtársadalom gondolata már-már megmosolyogtatónak tűnik egy olyan nemzetközi politikai kontextusban, amelyben a közös kulturális gyökerekkel rendelkező európai nemzetek szorosabb egységének megteremtése sem bizonyul könnyen kivitelezhetőnek, sőt akár még egy olyan államalakulat egyben tartása is komoly kihívásokat támaszt, mint Belgium.

A fenti ellentmondások is hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötet nem szolgál meggyőző érvekkel arra nézvést, hogyan is jöhetne létre az európai polgárok átfogó szolidaritásközössége, már amennyiben annak létrehozása egyáltalán lehetséges. Ennek híján viszont a bevezetőben megfogalmazott célkitűzés – „[a]rra szeretnék a magam eszközeivel kísérletet tenni, hogy eltakarítsam a demokrácia transznacionalizálásának továbbra is útjában álló gondolati akadályokat” (9.) – nem teljesül, hiszen Habermas, a szorosabb európai egység számos más teoretikusához hasonlóan, éppen azzal marad adós, hogy elgondolhatóvá tegye az összeurópai démoszkialakulását. Így vállalkozásának eredménye – minden fogalmi cizelláltsága ellenére – inkább lesz egyfajta intellektuális wishful thinking, mintsem az alapvetően helyesen felismert problémára adott adekvát elméleti válasz. Az pedig már megint csak az olvasó teoretikus, sőt még inkább politikai ízlésén múlik, hogy milyen következtetést von le mindebből: azt, hogy a nemzetek feletti Európa elméleti megalapozása további munkát igényel, vagy azt, hogy talán nem is a nemzetek feletti Európa a megoldás az unió jelenlegi problémáira. 

Jürgen Habermas: Esszé Európa alkotmányáról. Fordította: Papp Zoltán, Budapest, Atlantisz, 2012.