Ablakban a múlt

Az íróasztal mögött ülve kinézünk egy letkési ablakból és emlékfoszlányok suhannak el előttünk: család, halál, szerelmek. És a múltat hordozva, teherként cipelve felnőtté válik egy költő, mozdulatlanul, feje fölött tartva élet- és családtörténetét.

Pion István fiatal költő, újságíró és nem mellesleg a slam poetry bajnoka. Első kötete, az Atlasz bírja azonban nemcsak slam-szövegeket tartalmaz, hanem papírra szánt lírai önvallomásokat, verseket és asszociatív monológokat is. A kötet a gyermeki életszakasz lezárása, a múlt elmesélése és feldolgozása, gyónás és terápia egyszerre.

Tévémaci meghalt. Ezzel a ciklussal indul a verseskötet. A címre leginkább az a generáció kapja fel a fejét, mely a rendszerváltáskor még javában gyerek volt és a magyarországi demokráciával együtt nőtt fel. És valóban, a kötetnek ennek a részében találkozunk balatoni téeszüdülők hangulatával, a kivonuló orosz katonák után maradt nyomokkal, a ”Vörös ég” emlékével és azzal, ahogy Barbie és Ken révén bekúszott ”a Nyugat” kishazánk gyermekkorába.

A kötetet A szegycsont felett című költemény nyitja meg, melynek emblematikussága végigkísér minket az összes versen, átível a verssorok fölött, s félszavakban mindig vissza-visszaköszön a könyv olvasása során, mígnem belefut a Feltételek dalába, hogy körbezárja ezt a motívumot és kerek egésszé formálja Pion írásait. Ezek a versek ars poeticaként keretezik a kötetet: a küldetés, a cél a feldolgozatlan, „szegycsont felett” elhaladó családi traumák kimondása.

A bekebelezés metaforája ez, mint ahogy a Kis Herceg kígyója nyeli el az elefántot, úgy szippantja be és nyeli le rágás nélkül a lírai én a maga gyerekkorát, a családi tragédiákat, a múltbeli traumákat, a szülőföldet: „meg kellene az egészet személyesíteni, / vagy lenyelni, mint kígyó, egészben, / hadd rajzolódjon ki testemből a táj,” (7. oldal). Ám az emésztetlenül maradt emberfeletti adag teherré válik, melyet el kell bírni, sőt, cipelni kell, ahogyan Atlasz hordja a Földet a maga hátán. Addig nincs gond, amíg bírja, s nem roppan össze a múlt ólomsúlya alatt.

A négy részből álló könyv második fejezete az Ó címet viseli, mely leginkább a folyamatos melléknévi igenevek végződéseire utal, melyekből találhatÓ jópár arrafelé, sőt, minden verscím ilyen: Utazó, Rakosgató, Múlató… Itt tudjuk meg azt is, hogy a pionok szubatomi részecskék: „van belőlem pozitív, negatív és semleges, / én vagyok a legkönnyebb mezon, / nulla spinem van (…) / ráadásul nem hagyok nyomot az emulzióban” (29. oldal).

A családnév és az elemi részecske párhuzamba állítása mindamellett, hogy meglepő és frappáns, ad valami pluszt a ciklusban megírt szerelmi csalódásról szóló versekhez. A mozdulatlanság („látod, mindig rossz helyen vagy, / bárhová kerülsz, fogod a port” – 33. oldal), kilátástalanság, motiválatlanság („már megint nem csinálok semmit,/ vagy éppen ellenkezőleg, / megint mindent csinálok” – 32. oldal) és a kiábrándultság kiáltásai ezek.  Amikor összeomlással fenyeget az égbolt: „mi van Atlasz, hanyatlasz?” (51. oldal), amikor még egy óriásnak is megroggyan a térde, s a merev várakozásban már csak a részecskék rezegnek, csak a ráció, a fizika világa megy tovább, minden más megáll.

A kötet második felében már egyértelműen a család kerül a középpontba. A Gyere elő című rész négy monológ formájában a nagyszülők elvesztését igyekszik feldolgozni, azt, hogy milyen gyerekként szembesülni a halállal. Asszociatív jellege a Szabad-ötletek jegyzékéreemlékeztet, a tudatalattiból bújnak ki a rejtett érzések, emlékek.

A Téged tanuljalak tréfásan „családregénynek” van titulálva, bár akkor már inkább családi halálregény, hiszen a család traumatikus, tragikus élményeit, emlékeit olvassuk, a múltbeli és az eljövendő temetéseket siratjuk. Van benne suttogás, hadarás és artikulálatlan üvöltés, váltakozó ritmusban sodródik elénk a múlt. Az idő múlása, a változás, az Ipoly folyása, ami megtanítja nekünk Istent, magunkat, a bírást: „mert voltak, / akiket arra használtam, / hogy téged tanuljalak meg igazán” (80. oldal).

Bekebeleztük a gyermekkort, ami elsuhant az ablakunk előtt. „Bombatölcsér legyen a szív helyén” (81. oldal) – és amit beletölt az élet ebbe a tölcsérbe, azt bírni kell. „Szóval Atlasz bírja, ne aggódj, nélküled is.” (48. oldal)

Pion István: Atlasz bírja. Helikon Kiadó, 2013, 84 oldal.