Egy különc nyomában

Ha azt a valószínűleg igen elterjedt nézetet vesszük alapul, amely szerint az irodalom közvetítésével foglalkozó tudományok művelői papírhalmokba temetkező széplelkek, tulajdonképpen az alábbi nagyon egyszerű, többféle módon megfogalmazható, de annál jogosabb kérdéssel szembesülünk: Mi is ennek a társadalmi haszna? Miért támogassuk azokat az embereket, akik – ismét csak közkeletű fordulattal élve – mást sem csinálnak, mint a lufit hámozzák? A  probléma tárgyalása nem csak az adófizetők elvárásai és az éppen hatályos magyar költségvetés felől tűnik indokoltnak. A jövőnket érinti.

Az összehasonlító nyelvtudomány területén maradandót alkotó, s diplomataként is tevékenykedő Wilhelm von Humboldtot Berlin francia megszállásának híre szolgálati helyén, Rómában érte. Az államminiszterhez, Karl August Fürst von Hardenberghez 1806 őszén írt levelében így fogalmazott: „Habár tisztségemmel – abban az országban, amelyben élek, s amelyet egyébként szeretek – sohasem voltam elégedett, nem törekedtem arra, hogy becsvágyból, illetve egyéb természetű érdeklődésemből kifolyólag más állásba jussak, ám most meglehetősen nyugtalanító a számomra a semmittevés, s az, hogy a szorongatott helyzetben lévő szülőföldért képtelen vagyok bármit is tenni.” Az idézett sorok élesen rávilágítanak egyrészt a személyes tudásvágy és a hivatali kötelezettségek között őrlődő kutató némileg Arany János élettörténetéből  ismerős vívódására, másrészt félreérthetetlenül a hazájáért aggódó állampolgár tettrekészségére terelik a figyelmünket.

A kortársi szituáció a napóleoni háborúk korához képest első pillantásra teljesen másnak tűnik, eme előfelvetés cáfolatához mégis elegendő, ha a Szputnyik-sokkot követő jelenséget, s a nyomában elterjedő kifejezést, az agyelszívást (brain drain) az emlékezetünkbe idézzük. A tehetséges emberekért vívott harc eszközei adott esetben kíméletlenebbek is lehetnek, mint a bajonett: a fejvadász cégek Magyarországon is jelen vannak, akár tetszik, akár nem. Talán felesleges is azt a sokak szemében meglehetősen maradinak tűnő nézetet felemlegetni, amely szerint a kiemelkedő képességgel megáldott fiatalok megtartásához a magyar nyelv és irodalom oktatásán keresztül vezet az egyik út. Bár az oktatás-nevelési folyamatban adott szöveg értelmezésének kétségkívül létezik ilyetén funkciója (alig merem ideírni, hazaszeretetre való nevelés), én sem szeretném ezt részletesebben tárgyalni. Egyszerűen azért, mert evidencia. Ahhoz, hogy meglássuk, mi van ezen a bizonyosságon túl, ismét csak Humboldthoz kell visszanyúlnunk.

Az említett tudós nyelvbölcseletének legfontosabb belátásai Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségeiről és ennek az emberi nem szellemi fejlődésére tett hatásáról című tanulmányából eredeztethetők. Humboldtnál a nyelv nem a megértés leképezése, hanem előfeltétele. A német nyelvész tehát megfordítja a megértés és a nyelv viszonyát: a nyelvet kimozdítja eszköz- és módszerstátusából, s a cselekvéselmélettel kapcsolja össze. Nagyon egyszerűen fogalmazva ez azt jelenti, hogy a nyelv elsősorban nem elvont struktúraként van jelen az emberi tudatban (persze le tudjuk így írni), hanem mint az alkotó nyelvhasználat közben keletkező, illetve megújuló gondolkodási mód. Energeiaként, s nem ergonként. Mivel minden szavunk egy-egy elhalványodott metaforát rejt, a gondolkodási folyamat közben megtörténő felismerés forrása nem más, mint metaforaalkotásban, a szó jelentésének megújításában gyökerező nyelvi cselekvés. Humboldt azonban még ennél is tovább megy egy lépéssel, hiszen az így felfogott tevékenységet a szubjektum létrejöttével állítja párhuzamba.

A fentiekből egy végtelenül könyörtelen tétel vonható le: minél jobban ismeri valaki az anyanyelvét (s tegyük gyorsan hozzá, más nyelveket is, hiszen – mondja szintén Humboldt – ahány nyelv, annyi világlátás, azaz annyi metaforaalkotási mód), annál kifinomultabb gondolkodásra képes. Amikor a szövegelemző szemináriumokon a diákokat olyan művekkel szembesítjük, amelyekben a nyelvi innováció minden más kommunikatív helyzettől eltérően szinte tiszta formájában van jelen, tulajdonképpen mást sem teszünk, mint a gondolkodásukat fejlesztjük, s az önmagukhoz vezető útra irányítjuk a figyelmüket. Meglátásom szerint ugyanis funkciójában nincs különbség egy vers megírása, annak utólagos olvasása, valamint az olvasói tapasztalat megfogalmazása (szemináriumi dolgozat) között. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy legnagyobb természettudósaink kiemelkedő nyelvi képességekkel rendelkeztek/rendelkeznek. Természetesen joggal vetődik fel a kérdés, hogyan függ egymástól az irodalom oktatásának eddigiekben említett két szerepe (tehetségmegtartó ereje, valamint a gondolkodást árnyaló jellege). Ennek megvilágításához Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényének egy lehetséges, e helyütt csak részleteiben közölhető értelmezésével szeretnék előhozakodni.

Talán közhely, mégis így van, bármely irodalmi mű interpretációja a cím górcső alá vételével kezdődik. Jelen esetben ez a szövegelem kissé megnehezíti az olvasó feladatát, hiszen a regénybeli elbeszélő az ostrom helyéül egy települést tesz meg. De miért éppen Besztercét? A Kiss Lajos-féle Földrajzi nevek etimológiai szótárából tudható meg, hogy a név történeti jelentése a következő: ’gyors folyású víz’. Innen válik roppant érdekessé, hogy Pongrácz, ez a hagyományosan maradiként, korából kiesettként értékelt figura a regény elején egy tóba néz. Az idő hagyományos metaforája (folyó) tehát Mikszáthnál az állóvíz képzetével egészül ki, amelyet – elsősorban az ős szó felütésbeli koncentrált jelenléte okán – közelebbről a történelmi múlt szóképeként lehet leírni. Talán érdemes ezt a részt hosszabban is idézni:

A Pongrácz-család története tele van középkori fénnyel, ragyogással. Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak az adófizetői, Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója, megannyi vitéz ős, annyi délceg Pongrácz-kisasszony, harmatos arcú, tollas kalapú, aranyos cipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később, fehérruhás várkísértetek a legkésőbb…

Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó.  Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje, és nagyon mélyen belenézett… (Kiemelések tőlem B. O.)

Pongrácz a regény elején valóban kilép az időből, ám ez a kilépés nem feltétlenül jelenti azt, hogy maradi lenne. A főszereplő ugyanis a mellettünk elrohanó idő ostromát a múlt átsajátító interpretációján keresztül végzi el, s ez a cselekvése már-már szakrális pozícióba emeli. Cseppet sem szeszélyből vagy véletlenül azonosítja az elbeszélő egy helyütt a Jarinkóval, a szláv mitológia termékenységistenével. Az előre néző, de hátrafelé látó (!) istenség neve a *Jar- tövet rejti magában, amelynek jelentései: ’teremtő düh; fényes, ragyogó, csillogó; tavaszi gabona, ami sarjad.’ Pongrácz egy sajátos utat jár be: kilép az időből, s a múlt átértelmezése révén újjászületik. Mindennek akkor nő meg igazán a jelentősége, ha megint csak Humboldt felől nézzük: „Amikor két lényt tökéletes szakadék választ el egymástól, a megértésnek semmilyen hídja nem vezet az egyiktől a másikhoz, ahhoz, hogy egy más értelemben megértsük egymást, előzőleg már meg kellett magunkat érteni. A történelem esetében világos a megértésnek ez az előzetes alapvetése, mert mindaz, ami hatékony a világtörténetben, az hat az ember belsejében is.”Ezzel a cselekvés és a történelmi folyamat közötti összefüggés egymás megértésének szerkezetével válik analóggá. Hogy megértsük egymást, s jövőnk biztosítva legyen, múltunkat és önmagunkat is meg kell értenünk. Pongrácz azért „élt itt kedvére” (kiemelés tőlem: B. O.), hogy ezt megtegye. S cseppet sem volt emiatt őrült!

No, ha értesz a doktorsághoz, hékás, vizsgálj meg engem és állapítsd meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet?

S ezzel ráöltötte a nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal Behenczy nevetve tiltakozott.

 – Ne a nyelvedet mutasd, bátya. A nyelved jó, egészséges. Hanem számolj tízet visszafelé.[…]

– Bravó! Nagyon jól van, István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi baja se, ne félj semmit […].

– S ezt ezekből a számokból látod? Magyarázd meg okaidat. […]

– Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is beszél még, gépiesen […]. A bolond ember számolni is tud, mert már megszokta, hogy az egy után a kettő jön […], de a visszafele számoláshoz már a megbomlott elmegépezet nem elegendő; ahhoz az elmének bizonyos feszereje kell. (Kiemelés tőlem: B. O.)