Egy romantikus skolasztikus

Andreas Capellanus művének sokrétűsége, változatossága, s legfőképpen ellentmondásossága számomra magának a szerelemnek a természetét jelenti. A szerelem tudománya, a csábítás művészete és a vallás tisztasága keveredik és ütközik folyamatos jelleggel ebben az írásban, mely a szerelmes összes dilemmáját magában hordozza és példázza. A szerelemről egyszerre értekezés, baráti tanácsadás, erkölcsi példázat, regényes történet és izgalmas mese: színes és paradox egyveleg a XII. századból.

A három könyvből álló mű skolasztikus, tudományos értekezésként indul, így a szerelem utáni vizsgálódás definíciókkal, csoportosításokkal, olykor kissé száraznak tűnő ténymegállapításokkal kezdődik. Mi a szerelem? Kik között jöhet létre szerelem? Honnét ered a szerelem elnevezése? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel nyit az első könyv, szigorúan tárgyilagos keretek között. „A szerelem olyan velünk született szenvedély, amely egy másnemű személy szépségének látványa, valamint e szépséget felidéző, sohasem szűnő gondolat útján jön létre.” (11.) A szerző azonban nem sokáig marad meg az objektív, leíró jellegű stílusnál, pár fejezet után a képzelet világába sodródik át, s egyszer csak drámai dialógusok között találjuk magunkat, melyek a csábítás fortélyait hivatottak példázni minden társadalmi réteg számára. A leírt beszélgetések nem tűnnek igazán életszerűnek, viszont a kiválasztott nő „befűzésének” módszerei, a hódítás taktikái már-már a libertinus irodalom stílusát ütik meg, talán annak előzményeként is tekinthetők.

A csábítás módozatainak bemutatása azért is kap fontos szerepet, mert tulajdonképpen egy tanácsadó könyvről van szó. András káplán egy barátjának, Gualteriusnak ajánlja tanításait, aki még újoncnak számít a „Szerelem seregében”. Azt nem tudhatjuk, hogy ez a barát valóban létezett-e, vagy csupán az írás fiktív indítékául szolgált. Mindenesetre ennek okán született meg – a manapság is oly divatos – életvezetési tanácsokra specializálódott műfaj egyik első képviselőjének e nagyszerű műve.

Az irodalmi kitérők után rendszerint visszakerülünk a korábbi, értekező jellegű leírásokhoz. Andreas Capellanus elkülöníti a szerelem négy fokozatát, tizenkét parancsolatát és harmincegy szabályát. Azzal, hogy kategóriákba sorol, szabályokat állapít meg, egy erősen kötött rendszert hoz létre, amit nem könnyű „ráhúzni” egy olyan komplex jelenségre, mint a szerelem. Valószínűleg ennek köszönhető a mű ellentmondásossága, és az is, hogy a szerző az általa felépített rendből időnként kitör a fantázia irányába. És ekkor jönnek a regényes dialógusok, a mese a Szerelem istenéről és palotájáról, és a különböző szerelmi ítéletekről szóló példás történetek.

A mű ambivalens felépítése már az apróbb érvelésekben is tetten érhető, de leginkább mégis a három könyv egymásnak ellentmondó hozzáállása az, ami szemet szúr. A három rész ugyanis úgy épül fel, hogy az első a szerelem megszerzéséről, a második a megőrzéséről, a harmadik viszont a teljes elutasításáról szól. Ahhoz képest, hogy a könyv elején a szerelem, mint minden jó forrása szerepel, a végén olyan állításokat találunk, miszerint józaneszű ember nem fecsérli fölöslegesen szerelemre az idejét, hanem távol tartja magát tőle, és inkább Istennek tetsző életet kíván élni.

A részek között tátongó szakadék első olvasásra furcsának tűnik. A harmadik könyv ellenérvei a szerelemmel és a nőkkel kapcsolatban váratlanul érik az olvasót. Nem tudni, hogy ez a katolicizmus szellemének egyfajta önkorrekciójának tudható-e be, melynek nevében a szerző kijavítgatja az erkölcstelennek minősülő tanokat, vagy Andreas Capellanus gúnyos válaszát olvassuk a vallás felől megfogalmazódó kritikákra.  Az is előfordulhat, hogy a mű szándékosan párhuzamot mutat fel a szerelem folyamatával. Hiszen valahol a szerelem kezdetétől indulunk, és a kiábrándultságig jutunk, vagyis annak a felismeréséhez, hogy a rózsaszín köd után idővel szükségszerűen a fájdalom is bekövetkezik.

Capellanus ebben a könyvben számtalan olyan örökérvényű gondolatot is leír, amit mindenkinek és mindenkor érdemes elraktározni. Gyönyörű mondatokat olvashatunk: „Szerelem ugyanis két ember egyenlő bizalmára és azonos akaratára épülő kapcsolatát feltételezi, mindenki mást pedig megfoszt érdemétől, és udvarától idegennek tekint.” (193.)

A szerelem szenvedélye Capellanus értelmezésében velünk született, és képes teljesen birtokába venni a gondolkodást. Ha valaki szerelmes, azt a vágy köteléke fogja. Már a mű elején kiemeli a szenvedély és a szenvedés kapcsolatát. A szerelem örök félelemben tart, hiszen vagy attól rettegünk, hogy érzelmeink nem találnak viszonzásra, vagy attól, hogy felbukkan egy harmadik, aki átírja a kapcsolatot.

Mindez azonban szerinte csak különböző nemű emberek között jöhet létre. Elutasítja azt a gondolatot is, hogy a házasságban megférhet a szerelem, hiszen a kötelességek teljesítése és egymás abszolút birtoklása ezt nem teszi lehetővé. Írása szerint minden józaneszű ember képes az erényeket csillogóvá tevő szerelemre, csakis az életkor, a vakság és a mérhetetlen kéjvágy lehet akadálya ennek. Bár a szerelem kialakulásában elég nagy szerepet tulajdonít a látványnak, mégis arra buzdít, hogy ne a szépséget, hanem a jó erkölcsöt keressük a másikban.

A szerelem türelmetlen. Aki nem félti szerelmét, az nem szeret. Kedvesünknek mindenben segítségére kell sietni. Megérdemli a csalárd szerelmes, hogy minden nő elforduljon tőle. Ilyen tételmondatokkal, tanácsokkal lát el minket Capellanus, amelyeknek talán még ma is hasznát vehetjük. Vannak azonban megmosolyogtató tételei is. Például szerinte lanyhulhat a szerelem, ha valamelyikük járása nem megfelelő, de arra is kitér, hogy „mindenkinek úgy kell öltözködnie, hogy azzal elnyerje kedvese tetszését”.  Az egyik kedvenc gondolatomat azonban a szerelem tizenötödik szabályaként fogalmazta meg: „Minden szerelmes elsápad kedvese jelenlétében” (236.).

A legkétesebb, már-már cinikusnak ható véleményeket a harmadik könyvben találjuk, ahol Capellanus hosszan taglalja a szerelem árnyoldalait. Eszerint a szerelem szegénységbe taszít, minden bűntény a szerelemre vezethető vissza, a szerelmes lusta, a szerelem tönkreteszi jóhírünket, a szerelem forrása egyenesen az ördög, vagyis minden jó eredetéből egy pálfordulással a szerelem minden rossz okozójává degradálódik. És ezzel együtt még a nőkről sincs – finoman szólva – túl jó véleménnyel, s hamar minden nőt kapzsinak, irigynek, áskálódó természetűnek, kétszínűnek, hazugnak és engedetlennek nevez. Közel tíz oldalon át taglalja a korábban dicsőített és meghódításra váró női nem rossz tulajdonságait.

A szerelem maga is ambivalens természetű, képes elképesztő magasságokba repíteni és minden képzeletet felülmúló boldogságot okozni, ugyanakkor mélyen gyötrő fájdalomba is taszíthat, bármilyen közhelyesen hangzik is ez. A szerelemről ahelyett, hogy leírná ezt a közhelyet, a felépítésével, ellentmondásosságával tanítja meg nekünk, hogy a szerelemben minden örömnek ára van.

Andreas Capellanus: A szerelemről, Budapest, Balassi Kiadó, 2012, 329 oldal

Fordította: Rajnavölgyi Géza

Utószó: Kőszeghy Péter