Utak Istenhez

Egy istenkereső, isten-találó, és az Istenre rácsodálkozó írásról szeretnék írni. Egy nagyon személyes hangvételű könyvről, ami egy jezsuita atya tollából származik, s amit éppoly magas filozófiai és teológiai tartalom jellemez, mint amennyire bensőséges a hangvétele.

Egy istenkereső, isten-találó, és az Istenre rácsodálkozó írásról szeretnék írni. Egy nagyon személyes hangvételű könyvről, ami egy jezsuita atya tollából származik, s amit éppoly magas filozófiai és teológiai tartalom jellemez, mint amennyire bensőséges a hangvétele.

Egy istenkereső, isten-találó, és az Istenre rácsodálkozó írásról szeretnék írni. Egy nagyon személyes hangvételű könyvről, ami egy jezsuita atya tollából származik, s amit éppoly magas filozófiai és teológiai tartalom jellemez, mint amennyire bensőséges a hangvétele.

Nemeshegyi Péter 2013-ban megjelent könyve nem tévesztette el a címben tett ígéretét. Valóban keresésről, évezredek alatt az emberi szellemet elkísérő istenkeresésről és – nagyszerű esetekben – isten-találások történetéről és jellemzéséről van itt szó. Valamint egy gyönyörű konvergenciáról, ami szintén a szellem sajátossága, és ami bennünk és a minket körülölelő teremtett világból merítkezik, és az isteni szellemben összpontosul, hogy ott minden egyedi és ellentétesnek látszó jelleg egymással kibékülhessen, megtérhessen.

Két nagy szerkezeti egységre oszlik a könyv. Az első egységben az istenkeresés a teremtett világ analíziséből táplálkozik, az emberi szellem négy nagy sajátossága kapcsán, a szépség/esztétika, az igazság/tudomány, a jóság/etika, valamint az erkölcs és a transzcendenssel való kapcsolat/vallás keresztmetszetében. A második rész néhány szellemi nagyságot állít elénk a történelemből, akik valamilyen sajátos formában mind ezt a keresést és találást tették meg személyes hitük és munkájuk origójául, hogy végül eljussanak a legfőbb fundamentum, a szeretet valóságához, Istenhez.

Berzsenyi Dániel és József Attila Istenről beszélő versével indít a szerző, majd egy rövid elemzését adja az intellektus és a lélek mibenlétének, a tudat és a cél-okság kapcsolatának. Ezután rögtön rátér az elsőként vizsgált emberi valóságterületre, a szépségre. A szépségben megvalósuló rácsodálkozás és vonzalom nem más, mint az isteni teremtettség, a harmónia és a rend megsejtése. Ez működik a természetben, akár egy fenséges hegy vagy tenger látványában, akár egy évszak vagy egy növény szépségében – Szent Ferenc volt nagy ismerője ezeknek a csodáknak. De az emberi nemnek is vannak szép vonásai, akár egy egyedet nézünk önmagában, akár az életkorok sajátosságait tekintjük, akár pedig mint összetartó, együttműködő közösségi lényként, családban vesszük az embert, de az egyes nemzeteknek is megvannak a maguk szép sajátosságai, a szerző ezt is hosszan elemzi a legvégén, a magyarság szépségeire rátérve. A szépség talán legnyilvánvalóbban a műalkotásokon fénylik fel, ahogyan az ember történelme során önmagából a legjobbat és legtöbbet kihozva folytatta az isteni munkát a világban, és épített, festett, írt, zenét szerzett, alkotott minden formában, lenyűgöző teljesítményeket hozva létre, a szellem és az ihlet jóvoltából. A szépség valósága és megannyi megnyilatkozása végső soron elvezet minket ahhoz, akitől és akiből mindez eredeztethető. Ugyanakkor ebben a sok egyediségben változás és ellentét is megmutatkozik, ellentét a hegy és a síkság között, ellentét a férfi és a nő között, ellentét a gyermek és az időskor között. Bár ellentétesek lehetnek, mégis egy közös nevező felé vezetnek minket, ami pedig úgy lehetséges, hogy a végtelenben kibékülnek a látszólagos ellentétek, a végtelen, ám személyes Istenben, akiről a 15. századi nagy gondolkodó, Nicolaus Cusanus beszélt coincidentia oppositorumként, az ellentétek egybeeséseként.

A szépség mellett a jóság felismerése is egy nagyon fontos emberi képesség, ami a lelkiismeret belső hangján keresztül a mindenkor érvényes erkölcsi belátás felé vezeti az embert, ami végső soron az isteni jóság, az örökké és abszolút módon „Jó” Istenhez vezetheti el az embert. Az az alap, amelyben a jó megnyilvánulhat, és amelyben egyszerűen és végérvényesen megvalósulhat a szeretet. Ahogyan már Pál apostol is a szeretet törvényében találta meg valamennyi parancs teljesítését. Szent Ágoston pedig így fogalmazta meg ugyanezt: „Szeress és tégy, amit akarsz!” A döntés és a cselekvés ezen a ponton összeér, a szeretet mint legfőbb parancs betartása és az etika megvalósítása konvergál. Ez egy elérendő ideál, mint a végső igazság objektiválódása is. A folytatásban az igazság mibenlétéről való gondolkodást elemzi röviden a szerző, ahogyan az megjelenik sztoikusoktól az egyházatyákig, majd idézi Emanuel Levinast, aki szerint „nem a magányos gondolkodó fedezi fel a lét legmélyebb értelmét, hanem a szeretetben a másik felé megnyíló ember” (63.) Itt is a szeretet parancsa és valósága kerül elénk mint követendő ideál.

A negyedik vetület, a vallás tárgyalásánál különböző halálhoz való viszonyulásokat ír le a szerző, a klinikai halált megélt emberek beszámolójától Szókratész halálán át Ágoston két ellentétes halál-képén keresztül. A vallási kérdés ott lesz nyomatékos, hogy miként vélekedünk a halál utáni dolgokról, miként vélekedünk arról a transzcendens világról, amelynek érvénye van evilág és túlvilág felett. Ágoston első halál-élménye, egy barát halálának okán, szörnyű fájdalmat okozott, második halál-élménye, édesanyja halálakor, megtérése után, már egy megsejtett és vágyott világ ígéretével a vigasz szava volt az életében. A vallás hangsúlya a vágyakozáson van, vágyakozás és nyitás a transzcendens felé, valamint a reményen, ahogyan Pál apostol mondja: „Üdvösségünk reménybeli” (Róm 8, 24). „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5). Tehát a vallás hit, remény és ismét csak szeretet.

A szeretet valósága az, ami kiviláglik a második nagy tartalmi egységben megszólaltatott gondolkodók életvezetéséből, vallomásaiból, Pascaltól és Simone Weiltől Hans Küngig. Maurice Blondel az emberi akarat kimeríthetetlenségétől jutott el az egyedüli beteljesedést adó Isten létéhez. Henri Bergson a misztikusokat vizsgálva jutott el a nyitott erkölcs és vallás fogalmához és a szeretethez. Henri de Lubac személyes ismerőse volt a szerzőnek, Nemeshegyi nagy tisztelettel beszél róla. Lubac-kal fogalmazódik meg az istenkeresés fogalma mellett az Isten emberkereső mivoltáról való gondolkodás, amivel azt állítja, hogy Isten eleve belénk oltotta az ő színelátására vonatkozó vágyat, azért, hogy keressük őt: ezáltal ő már előbb keresett minket. Ezzel a vággyal működik bennünk folyamatosan az Isten.

Úgyszólván mindnyájan eljutnak a Jézusban, a végső mértékadóban legtökéletesebb formában kinyilatkoztatott Atyaistenhez – a maguk módján. Ebben a kinyilatkoztatásban az is megmutatkozik, hogy nem csak az ember keresi az Istent minden lehetséges formában, de maga az Isten is emberkereső, hiszen arra teremtette az embert, hogy a szeretetben együtt legyen vele.

Ahogy a szerző mondja: „Csodás konvergencia látható tehát az emberiség hosszú történelmében különböző módokon megkísérelt Isten felé nyújtózkodó tapogatózás, és az Isten önkinyilatkoztatásának csúcspontja, a jézusi kinyilatkoztatás között” (143). Ezt a nyújtózkodó tapogatózást kíséri figyelemmel és igazi beleérzéssel a szerző, jó tanító módján velünk is megsejtetve valamit a keresésről és az „úton levésről”.

Az írás nem rendszeres teológia vagy filozófia, hanem inkább egy nagy lélegzetvételű prédikáció, egy szentbeszéd, a filozófia és a teológia tudományának belátásaival. Egyben hitvallásként is értelmezhető, amiben egy istenkereső ember a gnózishoz vagy a törvényhez képest inkább a szeretet valósága mellett teszi le a voksát.

Nemeshegyi Péter SJ: Istenkereső ember, emberkereső Isten. Budapest, L’Harmattan, 2013.

Ajánlott cikkeink:

Tisza Dóra: Egy író másik arca (C.S. Lewis: A fájdalom)

Veres Katalin: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)