Szökevények

Ferencziék Gérecz-lemeze kettős visszatérés: egyrészt a megzenésített versekhez, másrészt a rockzenekari felálláshoz. Egyik sem idegen számukra, ami persze nem jelent automatikus sikert, de aggódni azért nem kell: ez az anyag bőven hozza a Rackajamtől megszokott zeneiséget. Sőt, kifejezetten erős megoldásokat is felvillant, melyek mellett eltörpülnek az apró problémák.

Legutóbb a 2006-os Petőfi-lemezen hallhattuk a Rackákat teljes rockzenekari felállásban játszani, majd egy elegáns mozdulattal váltottak egy általában teljesen akusztikus hangszerekre alapozott, sokkal egyszerűbb és letisztultabb hangzásra (a dobos cajont, a bőgős melodikát használ és kürt vette át a basszusszólamot). Ez határozta meg a soron következő két albumot – Milyen lárma, A rackák világa –, sőt, a mostani Gérecz-anyagon is nyomot hagyott. A Petőfi ugyanis sok helyütt túlzsúfolt, ezzel szemben az új lemez hasznosította az előző kettő tanulságait, ami a hangszerelést illeti, bár az akusztikus felállás albumon és élőben egyaránt lenyűgöző dinamikakezelését sajnálatos módon nem vitték tovább. Egyesével majdnem mindegyik megzenésítés működik, azonban összességében hiányzik a hangos és halk részek intenzív egymásutánja, s még inkább a lassabb és gyorsabb dalok egymást organikus viszonyrendszerré alakító szerkesztése, amely a Milyen lárma és A rackák világa sajátja volt. Ezek helyett a Gérecz-lemez a különböző hangulatokat és indulatokat felvillantó versek, valamint az ezeket követő – agresszívabb hangzású vagy feszes groove-ra alapozott – hangszerelések váltakozásának ritmusára épül. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban néha unalomba fulladnak dalok – pedig ez elkerülhető lett volna egy-egy lassabb, csendesebb vagy szellősebben hangszerelt számmal. Az egyetlen ilyet a legvégén kapjuk meg (egy Gérecz által fordított Shelley-dráma részlete), és ezt hallva érezzük, hogy az album közben is jól jött volna egy-két ehhez hasonló mozzanat.

„Másom sincs, Uram. Beérem/ azzal, hogy arcodat viszem” – szól a lemez erős felütése Gérecz egyik, szökése után a szigorított márianosztrai fogságában írt verséből. Érdekes módon az anyag másik sarokköve, a remek váltással operáló ostromló ima, a Karácsonyi ének a börtönben is itt született és ehhez mérten az album is elméletileg ennél a dalnál ér véget (csak a kissé felesleges Így bocskorosan, s az epilógusként funkcionáló, igencsak eltalált hangzású Shelley-fordítás követi). A pimaszul tiszteletteljesen ismétlődő „Hallod, Názáreti?” nemcsak versszakonként vesz fel újabb rétegeket, hanem a korábbi versek is további jelentéseket tapasztanak hozzá. Ezek közül az egyik legerősebb Az Isten balján dühös és reménytelenséget sugalló, ám mégis alázatos soraival: „minden élet új, Istenre szórt átok”; majd: „Ím vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed,/ mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!”. E robajló zárlat után hihetetlen érzékkel váltanak egy másfél perces outro-ra, melynek gitár-harmonika duója a Mississippi deltáját idézi.

A szökés, mivel élettörténetileg egy lényeges momentumot örökít meg, a lemezen is érezhetően központi helyre került, ám sikerült túlzásba vinni a hangszeres játékot, ami így erőltetettnek hat és elnyomja a szöveget. Ennek fényében külön érdekes, hogy pont a hangszerelés sablonosságával az album elején érdektelenné tett Van így néha másik változata követi. Ez a Mississippi rap variáció alcímen futó dal mutatja meg igazán, hogy mire képes a Rackajam, ha valódi kísérletező szellemmel nyúl a versekhez, s nem csak rutinból próbálja megoldani. Valahogy úgy képzelem el, hogy miután kitalálták a swinges alapváltozatot, elkezdtek szórakozni a próbateremben, hogy "mi lenne ha rappelnénk valami feszesen lüketető groove-os alapra?" Aztán össze is hozták a lemez és az életmű egyik legjobb opuszát. Ez van.

A Gérecz-lemez bemutatóján a MüPában minden dal teljesen akusztikusan szólalt meg, sőt, még a lemezről hiányolt dinamika és energia is megérkezett. Úgy tűnik, az egyszerűbb élő felállás jobban stimulálja a zenészeket; a korlátok szűkössége erősebb ösztönzés azok átugrására, s mint tudjuk, az élet a komfortzónán kívül az igazi.

Ferenczi György és a Rackajam: Gérecz Attila, Helikon Kiadó, 2012.