A túlélés művésze

„Hát nem bábok voltunk és vagyunk most

 is? Úgy mozgatnak minket felülről…”

Csillagpor – a Magyar Zsidó Múzeum ezzel a címmel rendezte meg Anna Margit centenáriumi kiállítását születésének 100. évfordulója alkalmából. A 2013. október 9. – december 7-ig megtekinthető kiállítás a festőnő tragédiák ihlette életművét tárja elénk.

Csillagpor. Varázslatos szó egy varázslatos világban – gondolnánk.

A valóságban azonban nem más, mint a túlélés egy szikrája a 20. század derekán, az élni akarás megnyilvánulása a második világháború antiszemita légkörében alkotó zsidó festőművésznő ecsetjéből. Anna Margit Budapesten találkozott Ámos Imrével, festőtársa és későbbi férje nagy hatással volt művészetére. Kettejük kapcsolata életre szóló szerelemben forrt össze. 1941-ben egy koncentrációs tábor örökre elszakította őket egymástól. Innentől fogva Anna művészete nyíltan tükrözte a rajta eluralkodó hiányt, magányt, aggodalmat, élete végéig állandó tehetetlenség és szomorúság jellemezte.

A kronologikus kiállítás a művésznő festészetének fejlődését mutatja be a ’30-as évektől egészen a ’80-as évek végéig. Az előtérben archív fotók, szöveges táblák segítik a tájékozódást, rövid ismertetést adnak a festőnő életéről. A kiállítás elrendezése lehetővé teszi, hogy végigkövessük Anna Margit életútját a kezdetektől a végső stádiumig. Így az egymásból nyíló, egymásba vezető termek hangulata – az első, melankolikus kivételével – az évek előre haladtával bizakodóról reményvesztettre változik. Mintha a születésétől haladnánk a négy termen át haláláig: az első helyiségben a zöldes-barnás, kezdeti álmodozó, könnyedebb, ugyanakkor feszült önarcképei köszöntenek, a második teremben az ’50-es évek folyamán Gulácsy hatása alatt készült perifériára szorult szerepekkel, képzelt, álomvilágszerű alakokkal találkozhatunk. A következő térben 1970-től narratív, zsidó-téma tárul elénk, végül az utolsó terem már a háború tragikumát, fekete humorral átszőtt szörnyűségeit mutatja be, saját halálának közeledtével átitatva.

Anna Margit élete párjával művészetét is közös alapokra helyezte. Festészetük az 1930-as években olykor megkülönböztethetetlenül hasonló. Ugyanolyan fakó színvilággal, belső térrel dolgoznak, a vásznon megjelenő kevés alak pedig egyaránt önarcképként szolgál.Külön öröm, hogy a tárlat legelső képeként egy Ámos-mű üdvözöl bennünket. Az 1935-ben készült Kettős portré nem csak utalás a festőnő ugyanerre a címre keresztelt alkotására, de jól ábrázolja mindazt a kitaszító környezet eredményezte bezárkózást, befelé fordulást, mely Anna Margit sajátos, keserű hangulatú látásmódjához vezetett. A kiállítás kurátora, Gábor Anna ezzel küldi útjára a látogatót, aki az első teremben a festőnő önarcképeivel találkozhat. A szürreálisan groteszk nőalakok, kék-zöld-barna tónusok hiányt és magányt sugallnak. Az önmagával való lét, otthon, zártság, növekvő félelem bontakozik ki önábrázolásain. A minden képén megjelenő negyedszobák, sarkok, enteriőrök mintegy cellába zárják az individuumot. Keserű, beburkolózott, de kifelé vágyó, vágyakozó álomképek elevenednek meg, sötét, komor, lehangoló, fakó színekben. Piros masnis fej című képén az általános szomorúságból olykor kitörő mélyebb lelkiállapot durva, kegyetlen, vérvörös foltokban feszül a papírra. A ’30-as években vissza-visszatérő asztali órák, melyek a múló időt akaratlanul is feltárják, szinte előrevetítik azt a munkaszolgálati behívó óta eltelt negyven évet, mely egyre csökkenő reménnyel telt abban a bizonytalanságban, vajon viszontláthatja-e még férjét.

Ezek a várakozó arcok vezetnek át minket a második terembe, ahol a festményeken különböző játékszereket, főleg rongybabákat láthatunk. A magatehetetlen bábu Ámos Imre tragikus halála után a festőnő képeinek főmotívumává vált, mint az ember, akit akarata ellenére fölülről mozgatnak, ki van szolgáltatva a hatalomnak, sorsnak. Ő maga, könyvében így fogalmazott: „Hát nem bábok voltunk és vagyunk most is? Úgy mozgatnak minket felülről…”.¹ Az ilyen ember, ha élni akar, nem tehet mást, mint újra gyermekké változik, akaratlanul visszasüllyed a gyermeki lét határai közé, de szívesen is teszi ezt, mert olyankor újra álmodozhat, újra egy boldogabb világ részévé válhat. A falakra pillantva kivehetetlen, képzelt mesevilág kavarog körülöttünk. Babák és bohócok, melyek örökké vidámságra ítéltettek, a szemünk előtt változnak reményvesztett, groteszk alakokká. A művésznő modelljei saját játék babái voltak, nem csoda azonban, ha festményein torzítja őket, az általában nagy, kerek fejen apró, közel ülő, kikerekedett szemek, aggódó szemöldökök szeretetéhségről és félelemről tanúskodnak. Olyanok ők, akikkel nem szívesen játszanánk…

Akkor ez a sok játék mind mire való? Minek a lovacska, minek az esernyő, miért a katona és miért a táncosnő? Megteremtettek, hogy rosszul bánjanak velük, hogy majd a végét nem lelő Idő látszólag vesztükbe sodorja rongyos életüket, hogy e kiválasztottak a megváltást már ne ezen a világon érjék meg? Vagy éppen azért közelednénk feléjük sajnálkozva, mert olyan szánalomra méltóan kétségbeesettek? Ezt a titkot az alkotó önmagával válaszolja meg: maszkok mögé bújik és szerepeket vesz fel, melyek éppoly perifériára szorultak, mint ő maga: kisfiú, bohóc, utcai zenész, lovarnő, cirkuszi oroszlán. A gyermeki lélek sírva is játszani kíván: Az ördög hegedűse című képébe kollázsolt flitter ugyan emeli a játékos hangulatba vágyódást, azonban a narratívabb Sétalovaglás már akarva-akaratlanul is Radnóti Erőltetett menetét idézi.Végigjárva a képeket, egy ismerős szón akad meg tekintetünk: Csillagpor. A kiállítás címét adó festmény – melyen ezzel kapcsolatban zsidócsillagra való utalás nem jelenik meg – meglepően kiemelkedik a ’60-as évek egyébként már élénk színeket használó korszakából: majdnem a teljes kép világoszöld színben tárul elénk, az apró, narancssárga emberek pedig csak emelik a váratlan hatást. Míg egyszer maszk formájában, máshol angyal képében, vagy egyszerű, fejlábas arcként jelenik meg, mindenképpen önmagát keresi, s nem veszi észre – amit csak a néző lát –, hogy valójában már megtalálta önmagát e kesze-kusza, mesékbe vágyó, félelemtől átjárt valóság-világban. A terem végén ismét egy, már az újabb korszakot előrevetítő, átvezető kép siet a segítségünkre. Már ezen az Önarcképén papírra talál a hihetetlen, porig alázó tragikum, mely háborús képein oly nyersen jelenik meg: a bábból immár kiveszett a lélek, puszta bábkezek és lábak fogadnak, s az üres ruha nyakán betekint egy holló…

A harmadik helyiségbe érkezve a vallási tematika felerősödik. A második világháború végén az ország antiszemita kormánya úgy mozgatta a zsidókat, mint valami bábokat, ekkor szilárdult meg benne a zsidó vallás iránti nyíltabb elkötelezettség, pusztán a lázadás megnyilvánulásaként. Később így nyilatkozott: „Mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és a hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja.”² Bibliai témájú narratív festményein az izraeliták ószövetségi történetei elevenednek meg, olyan alkotásait csodálhatjuk meg itt, mint az Eszter és Ahasvérus; Lilith; Jákob és az angyal, vagypéldául azÉnekek Éneke. A sokalakos, elbeszélő ábrázolásmód a szenvedő zsidó cádik³ egészen konkrét igazságkeresésére ad lehetőséget, mely legtisztábban Ez az ígéret földje? című alkotásán jelenik meg. Megdöbbentő bátorsággal ragaszt fejeket a lángoló Mennyország forgatagába. Az üzenet vélhetően nem más, mint a náci ideológia megkérdőjelezése. Úgy hat, mintha a festmény ezt sikoltaná: ”Ezt nevezitek ti mennyországnak? Ezt akarjátok belénk égetni, hogy a munka szabaddá tesz, hogy végül a füstölgő lucaszékén élvezhessük az örök boldogságot? És hol van a ti megálmodott tiszta népetek? Sehol sem látom! Száll az eszme, mint viharban a levelek, s csak a villám állítja meg őket – a bukás!” A levegőben húzódó feszültség nem véletlen, a festőnő ennél őszintébb műveket talán csak a végső szakaszban hagyott hátra.

Élete utolsó, tragikus korszaka fekete ködként lengi be a negyedik termet. Művészete hemzseg a halál-szimbólumoktól: dögcédula, akasztás, megölt bábu jelenik meg festményein, láthatunk itt láncot, halálfejet, varjakat, patkányokat. A riasztó képek váratlanul fájdalmas részleteket tartalmaznak, hol egy vértócsa, hol egy varrat fenyegetően vádló némasága bukkan fel. A beszélő címek, mint a „Ne ölj!” még inkább fokozzák a hatást. A kísérteties és rémisztő hangulat a vég baljóslatú közeledtét sugallja. Vér, öldöklés, üldöztetés és háború: vörös-fekete nyílt és bódult színhasználata az emberi lélek lázadását fejezi ki a pusztítás ellen.

Csillagpor. Bohóc. Nocturno. Mennyi varázslat, mennyi álom és mennyi játék – egy kifacsart élet játékai. Egyszerűségükkel, szomorúságukkal jól bizonyítják, hogy az Élet játéka ő maga volt – Anna Margit, a maga zsidóságával, művészetével, saját női mivoltával. Így élt Anna Margit, saját, teremtett mesevilágában, mint egy kisgyermek, aki végül nem nőtt fel, mert örökké bántották.

Csillagpor – száz éve született Anna Margit
Magyar Zsidó Múzeum
2013. október 9. – december 7.
Kurátor: Gábor Anna