Változó erkölcsök

A darab Heinrich Mann Professor Unrat – Kosztolányi fordításában Ronda tanár úr – című, 1905-ben megjelent regénye nyomán született. Mann írásában saját kora ellen fogalmazott meg kritikát és azt ábrázolja benne, hogyan alakul át a polgári erényeket valló középosztály kapzsi, uralkodni vágyó, duhaj tömeggé. Negyed évszázaddal a könyv megjelenése után Josef von Sternberg nagysikerű filmet rendezett a lecsúszott tanár történetéből, Marlene Dietrich főszereplésével. Az előadás – ahogyan a film is – a harmincas évekbe kalauzolja a nézőt. A korok változnak, a lényeg azonban nem. Éljünk a századforduló kezdetén, a harmincas években, amikor már egy újabb háború lehetősége benne volt a levegőben, vagy akár napjainkban, van, ami nem változik: az emberi gyarlóság.

Osvány tanár úr egy német kisváros gimnáziumi tanára hosszú évek óta. A városban azonban mindenki csak Posványként emlegeti, hiszen életét a tudománynak szenteli, az emberekkel való kapcsolata a diákok mindennapjának megkeserítésében merül ki. Az erkölcs bajnokaként tekint önmagára, és csak arra vár, hogy lebuktathassa diákjait, majd romba dönthesse az előmenetelüket. Ettől a céltól fűtve jut el a Kék Angyal nevezetű mulatóba, s ez a látogatás véglegesen megváltoztatja az életét. A bárban ugyanis megismerkedik diákjai nagy szerelmével, Fröhlich Lola ”művésznővel”, aki nem több egy szép, de annál butább táncosnőnél. Lola csábereje azonban nemcsak a kamasz fiúkra hat, hanem az éltes korú tanár urat is rabul ejti. Posvány a lány bolondja lesz és így diákjai vetélytársa.

Schiller műve, Az orléansi szűz beemelése a darabba érdekes ellentétet hoz létre. Az előadás a dráma próbájával indul, a végzős osztály közreműködésével. A diákokat álarc fedi, de Jeanne d’Arc szerepében a későbbiekben Lolát alakító Szandtner Anna fedezhető fel. Posvány (Gálffi László) az egekig magasztalja a szüzet, aki feláldozva önmagát a népe megmentésére siet, és végül máglyán leli halálát. Ezt követően Lola belépője következik, ahol a lopás örömeiről énekel: „Aztán loptam egész életemen át,/ Nem tartott vissza tőle semmi gát,/ Egyszer elloptam az apám fogsorát.” Mint tudjuk, a szerelem vak, így érthető, hogy a tanár sem látja be, hogy élete párja nem a hőslelkű Jeanne d’Arc, hanem egy könnyű nőcske – rajong érte és elveszi feleségül. Drága árat fizet ezért, házassága miatt állását és méltóságát is elveszíti. Ezt tökéletesen tükrözi az a jelenet, amikor kötényben áll, várva hitvese óhaját, hogy kiszolgálhassa, majd nem sokkal később szemet huny afelett, hogy felesége bájain osztozni kell a bíróval. Így válik ténylegesen posvánnyá: egy öreg, romlott emberré, akit csak a bosszú éltet. És bosszújához tökéletes partnert talált neje személyében. Persze Lola is hűen idomul férjéhez: amikor Posvány megalázza diákjait, akkor a táncosnő jókat kacarászik régi barátain. Így találja meg zsák a foltját.

Ám nem csak a főhős él nevéhez hű életet. A város összes lakója a torz lelkű nyárspolgárok táborát erősíti. Mindenki bort iszik és vizet prédikál. Az iskolaigazgató (Znamenák István), aki beszédében az ifjúság megtisztításáról és a mindent elárasztó szifiliszről beszél, pedig prostituáltakkal folytat viszonyt; a bíró (Polgár Csaba), aki támogatja a faji alapon történő osztályozást, pedig ő maga is zsidó; a pap (Mácsai Pál), aki bűntől óv, de maga is bűnös életet él(t). De a legmegdöbbentőbb jelenet az volt, amikor a város elöljárói egyszerre kiáltották: „Aki nem dolgozik, az ne is egyen és ne is legyen!” – majd elindultak, hogy elítéljék a hajléktalanokat. Ehhez hasonló áthallások tarkították az előadást, amelyeket betudhatunk a hitleri Németország hiteles megidézésének, vagy a mai aktuálpolitika és közélet kritikájának is. Mindenesetre érdekes volt Mácsai Pál  mint színházi pénztáros, aki tíz diákot is beengedett volna egy jegy árért, csak hogy legyen kinek játszani, vagy amikor a pap szerepében örült, hogy most már az egyház és az oktatás is az állam kezében van. A közönség hangos nevetéssel jutalmazta ezt a pár mondatot.

E dramaturgiai megoldásokon túl a színészi alakítások tették igazán drámaivá a város és Posvány életének bemutatását. Gálffi László brillírozott a főszerepben, teljesen átlényegült a rosszindulatú tanárrá, aki rárivallt a közönségre, mint a rendetlen nebulókra. Szandtner Anna mint Lola nagy átéléssel hozta az együgyű pillantásokat, a szempilla rebegtetéseket, a kéjes mozdulatokat, de valami mégis hiányzott belőle. Csábítóként nem volt eléggé átütő jelenség. A diákok is remekeltek (Polgár Csaba, Vajda Milán, Ficza István), kitűnően elkapták a karakterük lényegét. Naivak voltak és álmodozók, de már értették az élet mozgatórugóit. Megvolt bennük a pajkosság, de még nem voltak igazán romlottak a felnőttek világához. Znamenák István iskolaigazgatóként és Epres Attila ügyészként pedig valósághűen kifejezték a felnőttek álságos és számító voltát. Játékuk természetes volt és erőteljes. Mácsai Pál pedig a legkisebb szerepbe is életet lehelt, új jelentéssel ruházta fel azt. Külön említést érdemelnek azok a művészek, akik két vagy akár több karaktert alakítottak. Mácsai Pál mellett ide sorolandó Znamenák István, aki iskolaigazgatóként és artistaként is színpadra lépett, valamint Polgár Csaba, aki nemcsak diákként, hanem ügyészfeleségként is bizonyított. Több kisebb női szerepet is férfiak játszottak, de ennek nem volt teljesen egyértelmű az oka. Takács Nóra Diána négy női karaktert is életre keltett, bár ezek a nőalakok nem különültek el élesen egymástól.

Egy sokszereplős mű kevés színésszel történő színpadra állítása kétkedésre adhatott volna okot, ugyanakkor ez a megoldás a rendezés előnyére szolgált, és nem vált didaktikussá az előadás, hanem tartalmas volt, mégis humorral átitatott. Külön kiemelendő az a testközeliség, amely a rendezőt, Gothár Pétert dicséri. A nézők közé beültetett színészek és a direkt megszólítások mind a befogadást segítették, hiszen Posvány diákjainak, vagy egy bírósági tárgyalás résztvevőinek érezhettük magunkat. A nézőtér felett átívelő kifutó fokozta az élményt, hiszen a mellettünk elsuhanó színészek sokkal mozgalmasabbá és kiszámíthatatlanabbá tették a darabot, és nem hagyta, hogy lankadjon a figyelmünk. A díszlet önmagában véve nem hordozott jelentést, mégis érdekes játékossággal bírt. A forgóajtókból összeállított paraván hol a közönség felé nyílt, hol pedig a kulisszák mögé engedett bepillantást: ”beleshettünk” a Kék Angyal öltözőjébe és a mutatványosok mindennapjaiba. A színpadkép mellett a jelmezek és a felcsendülő dalok is megidézték a harmincas évekbeli bár hangulatát, ugyanakkor a zenei betétek mégsem segítették a történet előremozdulását, sőt, inkább darabossá tették azt.

A kezdeti lendület az idő előrehaladtával alábbhagyott, a sodrás helyenként megtört. Talán ez okozta, hogy a több csúcspont ellenére a katarzis elmaradt. A záró jelenet – ahol Posvány kijelenti, hogy eddigi erkölcsös élete hiba volt, mert megtalálta méltó társát, aki megváltoztatta az erkölcsről alkotott nézeteit – elég lesújtó. Valamiféle hiányérzettel távoztam, ugyanakkor az üzenet elgondolkodtató. Az erkölcsi normák kortól függetlenek – legalábbis annak kellene lenniük. Történelemtől, vallástól, fajtól, státusztól és mások megítélésétől függetlenül. De úgy látszik, a szerelem mindent felülír.

A Kék Angyal, avagy egy zsarnok vége
Örkény István Színház
Heinrich Mann Professor Unrat című regénye alapján írta: Gáspár Ildikó
Rendezte: Gothár Péter
Színészek: Gálffi László, Szandtner Anna, Polgár Csaba, Vajda Milán, Ficza István, Znamenák István, Takács Nóra Diána, Baksa Imre, Epres Attila, Debreczeny Csaba, Mácsai Pál, Némedi Árpád, Csire Zoltán, Horváth Éva
Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Izsák Lili, Szlávik Júlia
Zene: Kákonyi Árpád
Dalszövegek: Kiss Judit Ágnes
Dramaturg: Gáspár Ildikó
Bemutató: 2013. május 11.