Ha nem volna, ki kéne találni
Az elmúlt évtizedben újra felfedezett, idegenbe szakadt magyar haditudósító, Robert Capa művészetének recepciója igazi reneszánszát éli: kiadványok és összeállítások sokasága foglalkozott munkásságával (Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúról, Robert Capa kalandos élete, Izraeli riportok, Orosz napló stb.), a centenáriumi Capa-év keretében Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központnyílt, valamint Kékesi Attila rendezésében dokumentumfilm is készült Közel Capához címmel.
Az idén októberben, a Nemzeti Múzeumban nyílt Robert Capa /A Játékos című tárlatis rövid időn belül a harmadik budapesti kiállítás, amely a világhírű fotós életművét állítja a nagyközönség elé, bár ezúttal – ígérete szerint – rendhagyó módon. Míg a Nemzeti Galériában látható 2003-as tárlat kifejezetten a spanyol polgárháborút érintő anyagra koncentrált, a 2009-es Ludwig Múzeum pedig az egész életművet vette alapul, az idei installáció százhatvan fotója nagyrészt a Magyar Nemzeti Múzeum saját, közel ezer darabos mestersorozatából származik, melyet a kulturális kormányzat vásárolt meg néhány éve, a Capa öccse által alapított International Center of Photography-tól.
A kiállítás szlogenje („Capa, ahogy még soha nem láttad”) és a bejáratnál olvasható kurátori bevezető szöveg is megerősíti, hogy itt valami teljesen másról lesz szó: a fókusz a magánemberen, a mesterségesen kreált ”Robert Capa”- perszóna mögött megbúvó Friedmann Endrén, valamint az újonnan felvett alteregó legfőbb komponensein lesz. A tárlat ehhez igazodva már a legelején a látogatónak szegezi a kérdést, ki is lehetett Capa valójában, majd lazán felskiccelt választ is kínál hozzá:
"Emigráns, aki sehol sem telepedett meg. Fotóriporter és haditudósító, aki írt és filmet is forgatott. Hős, akiről nemzedéke legjobb írói írtak elismeréssel. Charmeur, akit szerettek a nők. Ember, akinek szenvedélye volt a játék."
Capa kétségkívül ezek mindegyike volt, azonban első és legelső sorban ”Játékos”, azaz igazi ”self-made man”, aki elégedetlen lévén a körülményeivel, újra alkotta önmagát. Ennek eredményeképp a pesti zsidófiú, Friedmann Bandiból hosszas és aprólékos tervezési folyamatot követően egy Robert Capa nevű kozmopolita film noir-hős alakja kezdett el – egyre élesebben – kirajzolódni. Ezt támaszthatja alá,hogy még új nevét is a filmiparból kölcsönözte, állítólag Frank Capra amerikai rendező és Robert Taylor szintén amerikai hősszerelmes színész neveinek összetételéből. Az alapok mindehhez a titokzatos és sikkes megjelenéssel már eleve adottak voltak. Innentől nem hiányzott más, mint világhírű barátok (pl. Hemingway, Steinbeck, Picasso), még náluk is híresebb barátnő (Ingrid Bergman), szignifikáns történelmi események (D-day, Trockij koppenhágai előadása, Izrael megalakulása), érzékenység és ösztönös tehetség.
A kiállítás remekül tapint rá és szerveződik Capa személyiségének legesszenciálisabb alkotóeleme köré, amely életének minden területét befolyásolta: a hazardírozásra. Életét és munkáját is egészen haláláig „mindent vagy semmit” alapon kezelte, ettől lehetett olyan kivételes, de minthogy „mindig a bank nyer”, természetesen ez lett a veszte is. Öt háborút fotózott végig: a spanyol polgárháborút (1936-39), a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben (1938), a második világháború európai helyszíneit (1941-45), az első arab-izraeli háborút (1948) és a francia-indokínai háborút (1954), melynek során taposóaknára lépett és azonnal életét vesztette.
A kiállítás a játékszenvedélyre utalva, a francia kártya színei szerint négy teremre oszlik: az Emigráns a treff, a Fotóriporter a káró, a Játékos a pikk, a Hős pedig a kőr, s Capát ezeken a szerepeken keresztül, tematikusan illeszkedő fotói által igyekszik bemutatni.
A koncepció pedig működik, hiszen az emigránsokról készült – és a más témájú szociofotókon keresztül is – felismerhetjük a cinizmus capa-i álarca mögött rejtőzködő szociálisan mélyen érzékeny embert, aki nem csak fizikailag, de lelkileg is közel került alanyaihoz. Az egyik legmegrázóbb példa erre egy fiatal francia nőről készült kép, melyen a városbeliek a lányt kopaszra borotválják, majd paradicsomdobálás közepette űzik végig az utcákon, amiért annak erőszakból adódóan, német katonától született gyereke.
A fényképeken kívül korabeli, kézzel is megérinthető/kipróbálható tárgyak (írógép, fényképtovábbító szerkezet), felállított enteriőrök (hotelszoba, kávéház, katonai sátorban berendezett fotólabor), újságok és személyes levelek segítenek a századelő atmoszférájának lehető legautentikusabb átélhetőségében. Külön érdekesség, hogy néhány képet nyomon követhetünk a keletkezéstől egészen az újságban való megjelenésig, hiszen Capa háborús felvételei sok esetben manipulálva (retusálva vagy más képfelirattal), teljesen új értelmezési kontextusban kerültek a nagyközönség elé. Az egyik sorozaton például egy német katona tűzharc közepette agyonlő egy amerikait, mire annak bajtársai utánaerednek és megbosszulják társuk halálát, ám az ezt dokumentáló utolsó frame már nem került közlésre.
A kiállítás vége felé járva egy idézetekkel teleírt káddal találkozom – a felirat szerint Capa minden napját egy hosszú, forró fürdővel kezdte. A kurátori elgondolás abszolút sikerét jelzi, hogy míg első pillanatra akaratlanul is egy ”glamúros” életű bonviván képe tolakszik be elém (már megint/még mindig?), a következő percben már Friedmann Endrére gondolok, aki reggelente újraél, értékel, majd szükségszerűen el is mos valamennyit a tegnap látottakból.
Robert Capa – A játékos
Magyar Nemzeti Múzeum
2013. szeptember 18. – 2014. január 12.
Kurátor: Lengyel Beatrix
Facebook-hozzászólások