Ez a harc sem lesz a végső
A Frankfurti Iskola kezdeti harcias, társadalomkritikus, sajátosan marxista és kétségkívül legvirágzóbb korszaka a második világháború közvetlen környékére esett. A felvilágosodás dialektikájának maró humorú, lendületes – de persze gyakran felületes – fejtegetéseihez hasonlóval manapság ritkán találkozunk. A másodvirágzás legnagyobb teoretikusának, Jürgen Habermasnak alapos és terjedelmes főműveiben már alig érezhető az a tűz, ami a nyugati értelmiségieket a hatvanas évek lázadásaiba vezette. Pedig a napjainkban hazánkban szinte értelmetlenül csengő kifejezés: a „filozófia társadalomformáló ereje” valamikor kézzelfogható valóság volt. Az az érzésem, hogy a frankfurtiak körében végleg az akadémizmus győzedelmeskedett, noha Habermas és tanítványa, Honneth is időről-időre reflektál az aktuális társadalmi történésekre. Lehet, hogy úgy vélik, jobb „kemény” teoretikus műveiket elkülöníteni, és elefántcsonttoronyba zárni? A Harc az elismerésért kétségkívül ebbe az ezoterikus kategóriába tartozik; az alapvetően egyszerű központi gondolat szentélyébe a történeti előzmények interpretációin keresztül, németes körmondatok kibogozásával juthatunk be.
A kiindulópont az ifjú Hegel: Honneth ugyanis a Jénai reálfilozófiában találta meg azt az alapötletet, amellyel a Habermas által képviselt diskurzusetikát meg szeretné haladni. Eszerint a társadalmi normák és a jog normatív ereje abból fakad, hogy a másikat mint egy magamhoz hasonló szubjektumot ismerem el. Márpedig valaki másra szubjektumként tekinteni nem más, mint akaratát és céljait is elismerni. Ennek az elismerésnek a megvonása a megvetés – annak kifejezése, hogy a másikat nem vagyok hajlandó teljes értékű szubjektumként elfogadni – generálja egyrészt a bűnözést (a bűnöző egy olyan társadalomban, amely megvonja tőle az elismertséget, nem fogja magának érezni a normákat), másrészt az elismerésért vívott történelmi konfliktusokat.
Míg Habermas álláspontja az, hogy a társadalmi normáink az életformáinkkal összefüggő nyelvi praxisból és az ezt folytonosan alakító vitákból származnak, Honneth szerint mindez csak a felszín, magának a nyelvben megtestesülő életformának és morális igényeknek a szubjektum lényegéről szóló megfontolásokban kell gyökereznie. Ugyanakkor úgy véli, ezzel kapcsolatban nem lehet a priori spekulációkra támaszkodni, és Hegel elgondolásával szemben is az a legfőbb kifogása, hogy egy spekulatív tudatkoncepcióból indult ki. Mivel ez a fajta racionális antropológia fikció, az empirikus pszichológia eredményeire kell támaszkodni.
Furcsa módon ennél a programvázlatnál Honneth valami különös zavarba esik: miközben azt látszik hinni, hogy egy materialista-naturalista normativitás-koncepció szigorú megalapozásán dolgozik, számomra úgy tűnik, valójában javarészt Hegelhez hasonló spekulációt folytat. Honneth ugyanis meglehetősen önkényesen néhány – eredeti kontextusától megfosztott – kijelentést kölcsönöz különböző pszichológusok munkáiból, majd ezekből számos közbeeső problémát átugorva, illetve homályban hagyva, máris a társadalmi normák rendszerének vázlatával áll elő.
A bevezető Hegel-tanulmány után hosszasan – egy egész alfejezeten keresztül – interpretálja a századeleji szociálpszichológus, George Herbert Mead nézeteit, amely kitérő fő indoka, hogy „azt az eszmét, amelyet a fiatal Hegel a maga jénai írásaiban zseniális primitivitással felvázolt, Mead szociálpszichológiája segítségével, egy normatív tartalommal rendelkező társadalomelméletté alakíthatjuk át.” (91.) Ám Mead elmélete az „I”-ról (az elsődleges én-ről) és a „Me”-ről (a társadalmi én-ről) semmivel sem tűnik jobban tesztelhető elméletnek, és e kételyt Honneth is osztja, így aztán tovább is lép az akkoriban (a könyv megjelenése idején, 1992-ben) aktuális pszichológiai teóriákhoz.
Az olvasó úgy érezheti, hogy mindeddig csak egy kissé megtévedt arányérzékkel hosszúra nyúlt történeti bevezetőt olvashatott, ám a probléma az, hogy amikor Honneth rátérne végre arra, hogy milyen aktuális pszichológiai eredmények motiválják a társadalmi elismerésről szóló koncepcióját, akkor mindössze rövid összefoglalóját találjuk néhány modernebb pszichológus (Harlow, Winnicott) pszichoszociális fejlődésről szóló nézeteinek (93-106.), majd gyorsan vissza is térünk a szűkebb értelemben vett társadalomfilozófiai fejtegetésekhez. Ennek a résznek az volna a funkciója, hogy bemutassa, a szülőktől és a környezet többi tagjától érkező elismerés esszenciális eleme az egészséges önbecsülés kialakulásának. Ám ahhoz képest, hogy a Hegellel (és Meaddel) szembeni kritika azon alapult, hogy az a priori spekulatív megalapozás nem elfogadható, ez a kurta pszichológia egyrészt rendkívül kevés, másrészt meglehetősen laza ahhoz, hogy az olvasó úgy gondolja, mindebből egészen másféle következtetéseket is le lehetne vonni a társadalmi igazságossággal kapcsolatban. Meglepő, hogy mindeközben Honneth azt állítja: ennek a pszichológiának kellene a hátán hordania az egész elméletet.
Hovatovább Honneth nem is érinti azt a problémát, hogy ha történetesen nem olyan volna az ember lelki működése, mint ahogyan kedvenc pszichológiai elméletünk leírja, az aláásná-e egy igazságos társadalomról alkotott normatív koncepció lehetőségét? A dolog hangsúlyosságát és pikantériáját az adja, hogy a Frankfurti Iskola korábbi képviselői szintén ádáz vitákba bonyolódtak a pszichológia érvényessége és módszerei kapcsán. Karl Popper és Alasdair MacIntyre is megvádolták az iskola különböző képviselőit azzal, hogy obskúrus pszichológiai elméletekkel igyekeznek megtámogatni társadalomtudományi nézeteiket.1
A mű harmadik harmada viszont akár ettől az „empirikus pszichológiai megalapozástól” függetlenül is olvasható. Itt ugyanis Honneth elemzése inkább tekinthető egyfajta fogalmi elemzésnek, amely a társadalom normatív irányelveit megpróbálja az elismerés különböző változataiból eredeztetni.
A legkézenfekvőbb módon először a közvetlen személyközi viszonyokban érvényesülő morális érzelmekben, amilyen a szeretet és a barátság, mutatja ki, hogy lényegileg a másik célokkal, érdekekkel, akarattal rendelkező lényként való elismerésén múlik. A szeretet egyfajta egyensúlya a szükségletek másik általi kielégítésének követelése és a másik független, saját érdekekkel bíró lényként való elismerése között.
A szereteten kívül a társadalmi elismerés további formái a kognitív elismerés a jog által, valamint a szociális megbecsülés a társadalmi szolidaritás intézményei által. A jogi elismerés univerzális és absztrakt – a másiknak mint önálló döntésekre képes szubjektumnak az elismerését takarja. Ám a kiteljesedéshez szükségünk van arra is, hogy konkrét egyedi tulajdonságaink alapján is elismerésben részesüljünk, hogy eredményeinket, munkánkat, életmódunkat megbecsülés övezze. Már a jogi elismerés intézményesült formái is ki vannak téve a korok és a társadalmi berendezkedések esetlegességeinek, a szociális elismerés azonban még ennél is változékonyabb: minden társadalmi csoport azon igyekszik, hogy sajátos életformáját, tevékenységét a társadalom számára minél hasznosabbnak mutassa be, és így általános megbecsültségre tegyen szert. A társadalom tehát örökös vetélkedések színtere, ahol a szereplőknek folyton résen kell lenniük jogaik és szociális megbecsültségük védelme és kiterjesztése érdekében.
Furcsa mód a könyv egyik leggyengébb pontjának az tűnik, amit a szerzője a legfontosabbnak állít be, nevezetesen a normativitás levezetése a kölcsönös elismerésből a pszichológia közvetítésével, és azok a legjobb részei, amelyek mentesek az ilyen nagyszabású ambícióktól. Az első rész Hegel-tanulmánya önmagában is megállja a helyét; a harmadik részben olvasható társadalomfilozófiai koncepciót pedig, ha vállaltan a priori fogalmi elemzésnek tekintjük, máris egy igen gyümölcsöző törekvésnek tekinthetjük.
Axel Honneth: Harc az elismerésért – A társadalmi konfliktusok morális grammatikája. L'Harmattan, Budapest, 2013.
1Vö. Karl Popper a német Die Zeit magazinban megjelent cikkével: „Wider die großen Worte”, 1971, Nr. 39, 8. oldal - http://de.wikipedia.org/wiki/Karl_Popper#.E2.80.9EPositivismusstreit.E2.80.9C, illetve MacIntyre: Herbert Marcuse: An Exposition and Polemic, valamint Habermas magyarul megjelent pszichológia kritikája:
J. Habermas: A metapszichológia szcientista önfélreértése. In Szummer Csaba – Erős Ferenc:Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről. Cserépfalvi, 1993, 91-106.
Ajánlott cikkeink:
Facebook-hozzászólások