Ilyenek vagyunk mi, férfiak és nők

A hazai közönségnek ritkán lehet része olyan jelentős eseményben, mint amilyen egy kortárs magyar opera bemutatója. Selmeczi György Alekszandr Blok Komédiásdi című drámájának alapötletére írt műve, a Spiritiszták nem okozott csalódást. Legalábbis azoknak nem, akik a színlapon Novák Eszter rendező, illetve Selmeczi György zeneszerző nevét olvasva jó előre felkészültek arra, hogy tökéletesen mást kapnak majd, mint amit egy operától elvárnak…

A nyitójelenetben az orosz Herceg és barátai egy spiritiszta szeánszon megidéznek egy alakot, akiben Pierrot felismerni véli egykori menyasszonyát, Colombinát. Néhány pillanat múlva a Herceg palotájában összegyűlt arisztokrácia báli forgatagába csöppenünk. A táncosok bábszerű mozgása, a többször visszatérő mozdulatuk, ahogy hanyatt beledőlnek táncpartnereik karjaiba, a halvány fényben sápadtnak tűnő arcuk és világos ruhájuk láttán az az érzésünk támad, mintha kísértetek mozognának a színpadon. Selmeczi intenciója világos: következetesen, minden rendelkezésére álló színpadi eszközzel el akarja bizonytalanítani a nézőt abban, hogy amit lát, az álom-e vagy valóság. Önmagában viszont ez az ötlet nem viszi el a hátán a darabot. Szerencsére a mű valódi tétjéhez csak a díszletet szolgáltatja.

A halottnak tetsző társaságba az egyetlen színt (szó szerinti és átvitt értelemben is) a Pierrot (Pataki Adorján) oldalán harsány estélyiben belépő Colombina (Pasztircsák Polina) hozza. Jövetelével elszabadul az érzelmi káosz a szereplők között: az életunt, magát rövidéletű szerelmi viszonyokkal szórakoztató Arlecchino (Kovács István), a kiábrándult, részeges költő, Desiré (Sándor Árpád), a felvonás végén pedig a Herceg (Cser Krisztián) kezd udvarolni a naiv vidéki lánynak. A férfiak közötti — akár vőlegény — cseréket olyan váratlanul és mindenféle lelki vívódás nélkül dolgozza fel a lány, hogy az teljesen valószerűtlennek tűnik. Colombinának, akár a Disney-mesékben, elég egy szerelmes pillantás ahhoz, hogy az ária végére már másba legyen szerelmes. Mintha a jelenetek nem lineárisan, hanem egymástól függetlenül, asszociatív módon épülnének fel. A szeánsszal a férfiak a szimbolikusan elfedett arcú Colombina alakjában megidézik a Nőt magát, hogy ezt követően váltakozó, de egyenértékű nézőpontokon keresztül a szerelem százféle arcának és lehetséges végkifejletének tablóját vázolják fel. Ezért nincs egyetlen, lezárt történet, hiszen az több, egymás mellé rendelt személyes perspektívából tevődik össze, amelyek időnként egymásnak ellentmondanak, máskor kiegészítik egymást.

Plátói és testi szerelem, ármánykodás, bosszú, hűtlenség, szerelmi háromszög-imitációk cikáznak hol tragikus, hol komikus megvilágításban. Muszáj mosolyogni, ha például „egy foltocskáról” hallgatunk áriát, amely (a volt?) vőlegény, Pierrot ruháját csúfította el. Ebben a megvilágításban súlytalan lesz, hogy nyilvánvalóan a Pierrot becsületén esett folton nevetünk együtt a cselszövőkkel.

A második felvonásban a báli közönség szórakoztatására érkező olasz színtársulat tagjaiban három korábbi szereplőt ismerünk fel, akik egy tragikus végkimenetelű szerelmi drámát (opera?) paródiaként előadva első felvonásbeli önmaguk elé is görbe tükröt tartanak. A szereplők átlényegülésével és a teatralitás hangsúlyozásával végképp kérdésessé válik, kik ők tulajdonképpen, illetve hol válik el színház és valóság. Ennek a veszélyes játéknak következtében, ahogy az imént nem éreztünk együtt a megcsalt Pierrot-val, úgy azt is közömbösen szemléljük, ahogy Desiré a nézőtérről lelövi Colombinát. A gyilkosságnak nincs katartikus hatása. Desiré motivációját és az odáig vezető lelki folyamatot ugyanúgy homály fedi, mint a korábbi partnerváltások indítékait. Az elbizonytalanított néző gyanakodva méregeti a színpadot, mikor pattan fel és hajol meg a színésznő.

Sematikus, néhány tulajdonságra redukált jellemek arzenálja sorakozik előttünk: az örök vesztes vidéki nemes, a melankolikus herceg, a részeges költő, a dekadens szoknyavadász, a színészek, és végül a nő, akinek jelenlétét csupán a férfiakra gyakorolt hatása által érzékeljük, mert a fényűző világ iránti lelkesedését leszámítva ő is teljesen jellegtelen. Miközben ezek a szereplők arra hivatottak, hogy behelyettesíthetőségükkel a férfi-női viszonyrendszer minél szélesebb skáláját mutassák be, olyan üresek és képlékenyek, hogy a néző képtelen azonosulni velük. A színpadi eseményeknek ily módon nincs tétje, hiszen – gondolhatnánk – legrosszabb esetben kezdődik a színjáték elölről. És valóban. Ismét gyülekeznek a spiritiszták, újrakezdik (vagy folytatják?) a szellemidézést, a nő elismétli szólamát: „Nem hagylak el sohasem”, ami egy szellem szájából inkább hangzik fenyegetésnek, mint romantikus szerelmi vallomásnak.

Az előadás mérlege hibáival együtt is pozitív. Selmeczi korszakokat átívelő zenéje eklektikusságában is magával ragadó. Az olasz nagyáriák mellett helyet kap egy orosz nyelvű betét, a már-már slágergyanús szerelmi duettek mellett pedig tökéletesen megfér a tánczene és az orosz népzene jellegzetes, fülbemászó dallamvilága is. A zenekar egy jelentős részének színpadra helyezése báli zenészekként egyszerű, de hatásos ötlet. A viszonylag kiegyensúlyozott színészi-énekesi teljesítmények közül kiemelkedett Kovács István Arlecchino szerepében, illetve az egyetlen szóló női szerepben vetélytársak nélkül maradt Pasztircsák Polina, aki inkább színpadi jelenlétével, mintsem hangjával, de meggyőző Colombina volt.

Az innovatív időkezelési és jelenetépítési technika előnye azonban egyszersmind hátránya is a darabnak: túl sokat szeretne mutatni és ezért nem juthat mélyebbre közhelyeknél. A szerelem időtlen tárgykörét új oldaláról megközelíteni csak egyéni történeteken, különleges élethelyzetbe került komplex személyiségeken keresztül lehet. Elengedhetetlen hozzá a befogadó empátiájának vagy ellenszenvének kivívása. Erre azonban az alakot és partnert váltó, jellegtelen figurák alkalmatlanok. A néző az előadás végén az első felvonás gyönyörű záró áriájának kulcskérdésével a fülében törheti a fejét… Akkor most milyenek is vagyunk mi, férfiak és nők?

Selmeczi György: Spiritiszták (Spiritisti)
Magyar Állami Operaház
Előadás időpontja: 2014. január 19.

Zeneszerző: Selmeczi György
Szövegét Alekszandr Blok Komédiásdi című műve alapján írta: Péntek Csilla, Selmeczi György
Rendező: Novák Eszter
Díszlettervező: Zeke Edit
Jelmeztervező: Zeke Edit
Mozgóképtervező: Czakó Zsolt, Balogh Balázs
Koreográfus: Topolánszky Tamás
Dramaturg: Mátrai Diána Eszter
Karmester: Kovács János

Szereposztás:
II Duca - Cser Krisztián
Aleksei - Gábor Géza
Dimitri - Hámori Szabolcs
Desiré - Sándor Árpád
Colombina - Pasztircsák Polina
Arlecchino- Kovács István
Pierrot - Pataki Adorján

Közreműködtek a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc szakos hallgatói.