„már nem a mesés boldogságot keresem, hanem az élményre koncentrálok”
2013-ban a XVII. Faludi Amatőrfilmszemle és Fotópályázaton Szövényi-Lux Balázs rövidfilmje nyerte a zsűri fődíját, illetve a Kultúra és Kritika diákzsűrije is a legjobb alkotásnak járó elismerést ítélte oda a Halle@norway.hu-nak. A rendező első komoly szakmai díját 2010-ben kapta, amikor ugyancsak a legjobb film díjával távozott az Országos Diákfilmszemléről. A Halle@norway.hu egy külföldön modellkedő lány és egy festő fiú találkozását és egyetlen közös napját mutatja be. Másnap a lánynak ismét el kell utaznia, de az együtt töltött rövid idő így is változást hoz a mélyponton lévő fiú életébe. A film író-rendezőjével beszélgettünk.
Tavalyelőtt még egy 2010-es filmeddel (Drága Illa) nyertél a szemlén. Tudnál mesélni arról, mi történt a két film elkészülte közti időben?
Addig nem szerettem volna hosszabb filmet készíteni, amíg nem éreztem, hogy szívvel-lélekkel hiszek benne. A közbülső kisebb projektek pedig inkább kísérletező jellegűek voltak, tehát nem történetet meséltem, hanem egy állapotot, rövidebb helyzetet szerettem volna bemutatni kis filmnyelvi játékkal. Az Illa nehéz napja tipikusan ilyen volt.
Ezek a kísérletező filmek hogyan hatottak a Halléra?
Egyrészt a színészmozgatás szempontjából nagyon jót tettek. Másrészt abban is segítettek, hogyan kell tömören elmondani valamit. Egy kicsit szabadabban tudtam létezni ezekben, tényleg arra tudtam figyelni, hogyan tudok felépíteni egy hangulatot, egy stílust.
Ekkor már a mostani operatőröddel dolgoztál? Hogyan találkoztatok?
Skublics Gergővel két igazán lényeges filmet készítettünk ezelőtt. Egyik volt az Egy eszköz vallomása, ami nagyon stilizált, már majdnem videoklipnek nevezhető. Aztán a Rezonanciát csináltuk, és talán az jelentette mindkettőnk számára a legnagyobb fejlődést, mert megrendelésre készült egy színdarabhoz. Ennél sikerült nagyon rövid idő alatt viszonylag profi minőséget létrehozni. Óriási ajándék nekem, hogy együtt dolgozhatunk. A találkozás szinte sorsszerű volt. Elmentem egy Regnum Marianum csoportba, ahol ott volt a Gergő is. Nem voltam sokáig regnumos, de ez az ismeretség megmaradt, sőt, közeli barátsággá fejlődött.
A Halle ötlete hogyan alakult ki, milyen metamorfózisokon esett át, mire idáig eljutottatok?
2012 tavaszán, amikor befejeztük a Rezonanciát, azt kérte tőlem Gergő, hogy csináljunk egy olyan filmet, amit képileg jól megtervezünk, amit van idő kidolgozni. Nyáron kimentem Párizsba egy hétre, és jártam egy könyvesboltban, ami rettenetesen tetszett, Shakespeare and Companynek hívták; és található ott több kis olvasósarok is, ahová az emberkék cetliken könyvekből vett idézeteket tesznek ki. Nagyon izgalmas, varázslatos hely, ahol találkoztam egy szintén varázslatos lánnyal, akivel körülbelül tíz percet beszélgettünk, aztán nem láttam többet. Ez a beszélgetés nagyon megihletett. Addigra már annyira erősen hatott rám Párizs, az impresszionista festmények, a múzeumok, hogy azt éreztem, a festészettel is szeretnék egy kicsit foglalkozni a következő filmben, de akkor még nem volt meg ez a szerelmi vonal.
A forgatókönyv készítésekor megpróbáltam személyes hangvételű, hiteles párbeszédeket és helyzeteket írni egy fiú és egy lány között, melyek egy kicsit szimbolikusak. Ha teljesen leforgattam volna az első verziót, akkor most egy negyvenöt perces filmet látnánk. Sok szereplőt mozgattam, volt egy szál, amit teljesen kihagytam a filmből, ami egy terápiás csoportban játszódott. Eredetileg több napot ölelt fel a történet, amit aztán nagyon leegyszerűsítettem, mivel rájöttem, hogy nem tudok olyan forgatást összehozni „egyedül”, producer, gyártásvezető, pénzbeli támogatás nélkül, hogy az valóban egy jó filmet „szüljön”.
A cetliken a te idézeteid szerepelnek?
Úgy keletkeztek, hogy kiadtam egy általános iskolai osztálynak azt a feladatot, hogy írja le mindenki a kedvenc idézeteit. Örömmel csinálták. Ezenkívül a stábtagok is írtak idézeteket, én legalább huszat-harmincat, mindet más tollal, és egy-kettő a saját, be nem fejezett regényemből szerepelt a poén kedvéért.
A festészet hogyan került bele a filmedbe?
A festés szimbolikus. Nem véletlenül ilyen bezárt karakter a fiú. Ha valaki fest, a saját kis világában van, a képén dolgozik, és megszűnik minden más. Kicsit ilyen az írás is, ezért tudtam kötni magamat ehhez a helyzethez. A magányos írogatás ráadásul egy óriási közhely is lehet, egy kép viszont tisztábban kifejezheti, legalább is filmen, hogy hogyan érzi magát az alkotója. Én nem tanultam festeni, így ezzel tartottam egy kis távolságot magamtól. A festményeket Dávid Zita készítette, és nagyon hálás vagyok neki értük.
A rövid forgatás miatt nem éreztétek, hogy éppen az a tervetek fúl kudarcba, hogy a film megkapja azt a figyelmet és energiát, amit megkövetel?
De, ez sajnos pontosan így van. Rengeteget tanultam ebből a filmből. Például azt, hogy három nap alatt nem lehet egy összetett írást leforgatni. De azért megpróbáltam: ha minden jelenetet benne hagyok, harminc perces lett volna a film. Eszméletlenül nehéz, iszonyatosan kimerítő volt a forgatás. Ráadásul másnap egyetemi felvételim is volt. Csak azért volt esélyünk végigcsinálni komoly problémák nélkül, mert alaposan előkészítettük. Akkor éreztem meg igazán, hogyan kell rendezőként dolgozni. A lényeget mindig pontosan tudtam, és ha volt még idő valamire, akkor azt is felvettük.
Hivatásos színészekben gondolkoztál az elejétől kezdve?
Igen. Ezeket a szerepeket nem lehet tanulás, felkészültség nélkül eljátszani ennyi idő alatt. Pontosan tudtam, hogy milyen színészeket keresek a fiú és a lány szerepekre. Az okozott nehézséget, hogy nem ismertem annyira a tizen-huszonéves generációt, úgyhogy elkezdtem járni a színházakat. Észrevettem, hogy nagyon sok izgalmas karakterünk van, de abban a kategóriában, ami ehhez a filmhez kellett, hát... kutatni kellett a megfelelő arcok után. Mivel univerzális témába kezdtem bele, nem kifejezetten „karakterekre” volt szükségem, hanem olyan alakokra, akik szinte „bárkik” lehetnek. Simon Leát egy nagyon kemény darabban láttam, ő már januárban megvolt. A fiút viszont nagyon sokáig kerestem mellé, és gyakorlatilag csak a forgatás előtt két héttel találtam meg.
Mintha távolodnál a happy endtől a Drága Illához képest.
Nem szerettem volna egy kicsattanóan boldog filmet készíteni, mivel az a mostani élményeim tükrében hamis lenne. De mondjuk ez az első filmem, ahol van egy csók. Eddig nem volt komolyabb fizikai kontaktus a szereplőim között. Ez az első film, ahol hagyom őket mászkálni és beszélgetni, és a végén történik valami közöttük. Ilyen szempontból talán ez a legpozitívabb filmem az összes közül. Azért is pozitív, mert itt már nem a mesés boldogságot keresem, hanem az élményre koncentrálok. Lehet, hogy holnap nem lesz belőle semmi, lehet, hogy két nap múlva elpárolog az egész, de önmagában az, hogy volt egy nap a fiú és a lány között, az már igazi és jó. Melankolikus, minden filmem az...
Amikor mutattad a lány lábát, ahogy mászkál az ágy körül, akkor azt hittem, hogy több is történt a csók után.
Nem. Amikor a lány bokáját látjuk, ahogy pakolászik, föl-alá járkál, van egy pillanat, amikor belassítottam. A lány bokája egy kicsit felemelkedik. Ahogy a boka emelkedik, az olyan, mint amikor a repülő fokozatosan fölszáll. Ott nagyon finoman azt érezheti a néző, hogy valami „elszállt”. Még akkor is, ha ez nem feltétlenül szomorú.
Ahhoz hasonlóan, amikor a galamb berepül. Az egész tűnékeny és váratlan. Egy szerencsés véletlennek köszönhető?
Igen, az volt talán a kedvenc részünk a forgatáson. Lea szövegét többször föl kellett venni, mert az utcán fúrtak, vagy kijött egy néni, kinézett egy bácsi az ablakon, hogy mit csinálnak ezek a fiatalok. Egyre nevetségesebbé, fárasztóbbá vált. Lea beszélt, felénk nézett, nem figyelte már az utat, mert hússzor végigjártuk előtte…. és egyszer csak ott egy galamb, alig tíz centire az arca előtt. Lea hirtelen lehúzta a fejét, kiabáltam, hogy nem állunk le, megyünk tovább. Ő pedig lazán feljött, és belenevetett a kamerába, aztán mondta tovább a szövegét. Örültem, hogy bele tudtam tenni ezt a kedves véletlent, illett is a lány karakteréhez.
Lázár Kovács Ákos a Faludi szemle zsűrijéből azt jegyezte meg a kritikájában, hogy „woodyallenes” a filmed. Használod Gershwin zenéjét, és a szereplők is úgy szeretnek sétálni a városban, ahogy Woody Allennél. Érzékenyen érintett ez a megjegyzés?
Ez volt a legszebb dolog, amit erről a filmről mondtak. Szerintem egy kicsit negatívnak szánta, de engem nem lehet megbántani azzal, hogy a film „woodyallenes”. Azt veszem észre, hogy én, mint ember is kicsit „woodyallenes” vagyok. De igazság szerint nekem eszembe nem jutott Woody Allen, amikor a filmen gondolkoztam. Eredetileg nem is Gershwint használtam volna, klasszikusokat akartam, de rájöttem, hogy az megterheli a filmet. Egy játékos, kicsit szomorkás, de azért életrevaló blues-jazz hiányzott ide. Hozzáteszem halkan, hogy nem véletlen, hogy az Our love is here to stay-el zárom a filmet.
A sétálós részeknél klasszikus városrészeket mutatsz. Miért ilyen a Budapested?
A klasszikus történethez klasszikus helyszíneket kerestem, de olyanokat, amelyek nem tipikusan budapestiek. Azt szerettük volna elérni, hogy ha valaki nem tudja, hol játszódik, akkor hihesse azt, hogy ez lehetne bárhol: ez talán Bécs, az talán Párizs. Vagy ne is gondoljon egyetlen városra se.
Az időbontás a visszaemlékezés töredezettségét akarja jelképezni? De ott vannak a zaklatott gyorsítások is, amelyek nem igazán álltak nekem össze.
Azért volt nehéz megvágni az anyagot, mert egy ideig nagyon racionálisan szerettem volna fölépíteni a filmet, még akkor is, ha az időrendet felbontom: például haladjunk visszafelé, vagy legyen körkörös felépítésű, a közepén a tetőponttal. Aztán rájöttem, hogy egyértelművé kell tenni az elején, hogy milyen állapotban van ez a fiú. A montázs erről az állapotról mutat egy képet, majd onnan, ha nem is lineárisan, de haladunk előre, valahogy úgy, ahogy az ember egy hét után elkezd visszaemlékezni egy eseményre. Ez egy „emlékezés-film” lett, és az volt a célom, hogy nemcsak szerkezetben, hanem hangulatban, ritmusban adjanak ki egy egységet ezek a töredékek.
A beszélgetések egyszerű, banális dolgokról folynak. Hiába próbálnak összekapcsolódni a szereplők, nem tudnak feltárulkozni?
Az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz ilyen helyzetekben értelmesen beszélgetni. Nem lehet tudni, hogy egy nap alatt mennyit merjünk megmutatni magunkból, miközben nagyon szeretnénk kitárulkozni – és legfőképp szavak nélkül. Jó lenne, ha csak egymás szemébe néznénk, és egyből tudnánk, ki a másik, mit érzünk, mire várunk. Sétálnánk némán fél órát, majd megcsókolnánk a másikat, és kezdődne egy boldog történet. De ez nem így működik. Itt a szereplők érzik, hogy közük lehetne egymáshoz, hogy értik egymást, de ez egy... nehéz helyzet! És egy ilyen nehéz szituációban az ember inkább annak örül, hogy még mindig mellette van a másik, még mindig nem riasztotta el saját magával, és csak fokozatosan mond magáról komolyabb dolgokat. Amiket pedig kimondanak a sok bla-bla között, de nem halljuk (a kilátóban, az utcán sétálva), lehet, hogy pont a fontosabb beszélgetések. Sokszor ezek a legbanálisabbak.
A következő filmed is szerelmes lesz? Meddig ragaszkodsz a témához?
Lázár Kovács Ákos megtiltotta nekem, hogy tíz évig szerelmes filmet készítsek... A következő pedig nagy valószínűséggel más hangvételű lesz.
Honnan jön a film címe?
Eredetileg a cím egyszerűen két név lett volna. Az új címben gyakorlatilag benne van a film története. „Halle” a lány, „Norway”, ahonnan jött, és „hu”, ahol kikötött. Nem tudjuk, végleg-e, lehet, hogy csak egy állomás, egy stop. Stop, mint egy telegráffal írt üzenetben. Azon gondolkoztam, mi marad egy emberből, miután egy napot eltöltöttetek együtt. Egy e-mail, amivel akár fel is tudod idézni az eseményeket, és az is elgondolkoztató, hogy egyáltalán írj-e neki, vagy ne.
Nagyon érdekel, hogy egy ilyen koncepció hogyan növi ki magát, hogyan építkezel? Van egy szikra?
A szikra jó szó, gyakran előfordul, hogy meghallgatok egy zenét, ami ad egy ilyen szikrát, inspirál. Nagyon sokszor úgy indul, hogy éppen nem dolgozok filmen, aztán megnézek valamit, és azt mondom, na ilyet kéne csinálni, ennek van értelme, ez az a szint, ahová el kéne jutni. Ilyenkor meg kell várni, hogy kialakuljon, mi az, ami az enyém ebből. Nem az inspiráló anyagot akarom elkészíteni még egyszer. Elkezd járni az agyam, és közben tapasztalok valamit, élményeket szerzek. Ezután keletkezik bennem egyfajta melankolikus hiány, és ilyenkor az nyugtat meg, ha leülök, és írok.
Mi a filmes hitvallásod? Össze tudnád foglalni?
Azokat a filmeket szeretjük igazán nézni, amelyek az ember legbensőbb álmait valósítják meg, ezek nyugtatnak meg. Mindig elgondolkozom, hogy miért vannak ilyen álmaink, ha nem lehetnek valóságosak: a totális szeretetre, megbecsülésre, örömre való vágyakozás. Mondhatnánk, hogy a filmek hazudnak, hamisak, de inkább megfordítanám: ezek szólnak a legbensőbb igazságról. Tehát a legpozitívabb emberi álmokat, vágyakat szeretném megjeleníteni, de nem valóságpótlékként, hanem inkább a valóság kiegészítőjeként. Hiszen egy csomó dolgot lehet, hogy tényleg csak a művészeten keresztül lehet megélni. Sokaknak vannak ilyen érzései és egy jó filmben találkozhatunk egymással. A legjobb filmek számomra találkozás-élményt adnak: érzem, hogy valaki benne van. Én az összes filmemben benne vagyok, még ha nem is sikerülnek igazán jól.
Mi fog veled történni a közeljövőben?
A Pázmányon befejeztem a BA alapképzést. Nem tudom, milyen módon, de mindenképpen szeretnék filmezést tanulni, és bekerülni egy alkotó közegbe, ahol filmet csinálni nem egy hülye hobbi, hanem tényleg komoly foglalkozásnak tekintik. Komolyan gondolkozom egy külföldi filmes iskolában. Akár francia, akár angol a környezet, úgy érzem, hogy a külföldi közeg nagyon tudna inspirálni, és kinyitna engem.
Trailer a filmhez:
https://www.youtube.com/watch?v=bMMe0hYQFLQ
A film facebook oldala:
https://www.facebook.com/halle.norway.movie
Facebook-hozzászólások