Shakespeare-i sorsfordulások

A Vízkereszt a kettősség és az átmenetek komédiája. Shakespeare vígjátékainak záróakkordja ünnepből ünnepbe táncoló karneváli sors(fel)fordulás; jókedvű, színes-szagos átvezetés a „karácsonyi tizenketted” és a farsangi időszak között, s egyben burkolt kérdésfeltevés is a mindenkori hogyantovábbot illetően. Mi történik, ha vége a fesztiválszezonnak, és minden, az engedélyezett zűrzavar következtében összegabalyodott kapcsolatfonál visszarendeződni kényszerül? Egyáltalán: merre van a vissza? Ha ideig-óráig kifordulunk az addig jól megszokott önmagunkból, lehetséges-e aztán ismét onnan folytatni, ahol eredetileg abbahagytuk? Mi történik, ha a kifordult állapot kézzelfogható valósággá lényegül, zárójelbe téve minden mást, ami előtte volt?

Marton László rendezése nem hagyja figyelmen kívül ezeket a szöveg mögött megbújó gondolatokat, sőt, a szokottnál jóval nagyobb figyelmet fordít adarabkeserédes kettősségeire, amely mind a karakterek, mind pedig a térszerkesztés szintjén egyértelműen megnyilvánul. Szerep-szinten a képlet egyszerű: a Nagy Játék irányítása mindvégig a fekete-fehér időtlenségbe burkolózó, komolykodó búsbohóc, a Bolond kezében van – ő az, aki megfesti a teret, körülhatárolja és összerendezi a viszonyokat, kimondja az értékítéletet, s így válik önmaga eredendő kettősségében a darab megtestesült, hús-vér szimbólumává. Ifj. Vidnyánszky Attila rendkívüli ügyességgel és elképesztő intenzitással interpretálja az amúgy is jelentősen megnövelt dramaturgiai fontosságú szerep szívét-lelkét, és ő marad az előadás legfőbb mozgatója, egészen a függöny legördüléséig.

 A rendezés ugyanakkor nem engedi, hogy az alapvetően könnyed, mindenkor puszta szórakoztatásra szánt komikumparádéra ráüljön az itt-ott kellemesen érzékeltetett édes-bús melankólia. A néhol szinte burleszkbe hajló, roppanós gegzápor és gesztuspoénok, valamint a shakespeare-i zenedramaturgia ügyes kiaknázása elviszik a hátukon a Vízkereszt összes toldalékát és esetlegesen felmerülő, járulékos kérdését. Böffen Tóbiás, Keszeg András és Mária borgőzős, pajzán kocsmamulatósdija, a jó érzékkel beillesztett, néhol ámorittas direktgiccsbe, másutt cigányzenés dínomdánomba váltó betétdalok, valamint a megcsúfolt Malvolio Mr. Beant is megszégyenítő jelenetsora minden kétséget kizáróan uralják a színpadot. Ennek egyrészt örülünk, mert szeretünk nevetni, másrészt bánjuk, hiszen a farce-komikum altesti mellékszálainak tökéletes kiegészítő-ellensúlyként, kvázi pár-történetekként kellene funkcionálniuk, kiemelve és kiegészítve az úgymond felsőbb szinteken zajló szerelmi bonyodalmakat. Ehhez képest itt a legelső jelenettől kezdve valamiféle nem túl szerencsés egyensúly eltolódás érezhető, amelynek meglehetősen prózai okaiért nem kell túl mélyre nyúlni: a két női főszereplő, Zsigmond Emőke és Mészáros Blanka kissé vérszegény alakításai nem tudják felvenni a versenyt Fesztbaum Béla, Mészáros Máté és Telekes Péter ficsúrparádéjával.

Igaz, nem is feltétlenül ez lenne a feladatuk. A szerepcserés sorsjáték szólamainak eleve más regiszterben, más tonalitással és más tempóban kellene megszólalniuk, mint az egyszerűbb hangszerelésű, de ugyanakkor bombasztikusabb hatású mosolyepizódoknak, hiszen víg köntös ide vagy oda, ennek a partinak tétje van. A shakespeare-i nemkavalkád többszörösen elkendőzött és rétegzett vágyakkal a szerelem megannyi megélt és eljátszott arcát végigjátszva vív itt karneváli játék-csatát. A szereplők mintegy varázsütésre ruházzák fel egykori mivoltukat egyfajta álöltözetbe burkolt, s mégis lecsupaszított fordított igazsággal. Viola nemet vált, hogy – paradox módon – férfiúi öltözékben lelje meg szerelmét, Olivia leveti évek óta viselt gyászruháját, hogy minden megaláztatást vállalva felkínálja magát az egyetlen arra érdemes férfinak: egy nőnek, kinek aztán a darab végén csupán puszta mását kaphatja meg. Orsinónak pedig – jobb híján – be kell érnie kebelbarátjával, Viola-Cesarióval. Ha jobban belegondolunk: dupla megaláztatás minden részről.

Persze az önfeladás mindenkori velejárója a szerelemnek, ezért nem is érdemes annyira komolyan venni. Viszont kétségkívül látványos is, és ezt Shakespeare is nagyon jól tudta. Nem véletlenül magasztaltatta fel Oliviát közvetve és közvetetten, annak tényleges, eleve késleltetett színpadi megjelenéséig, és nem véletlenül ruházta fel méltósággal és tartással. Magasabbról nagyobbat lehet esni. A komikus hatás maximalizálása érdekében az ellentétek (és a köztük való éles váltások) kijátszása tehát létfontosságú lenne, amelyet Marton Vízkeresztje csak részben valósít meg: ahogy sikerült Malvoliót kezdeti merevségéből sárgaharisnyás, vigyorgó „szerelemidiótává” változtatni, úgy ragadt bele karakterpárja valamiféle átmeneti semmilyenségbe. Oliviánk hiába próbálja meg meghökkenteni a nézőket esendőségével és nyílt feltárulkozásával, ha nincs meg az a kezdeti erő, amelyből veszíthetne. Ez a hiány kihat a Violával közös jelenetekre is; energia híján még a túlfűtöttnek szánt, egyébként meglehetősen sokat ígérő ruhakigombolós hölgyerotika is fáradtan, szinte muszájból történik. A szerelmi háromszög másik oldalán sem sokkal jobb a helyzet: a Viola helyzetéből adódó tripla érzelemcsavar és a baráti szerelem-tanácsadás évődései is erőteljesebb, izgalmasabb helyzeteket kívánnának, hiszen ebben a viszonyban rejlik Viola összetett karakterének kulcsa.

A színészi játék hiányosságait azonban kárpótolja az ötletes díszlet és térkezelés, melyek összhangban vannak a Bolond figuráján keresztül bemutatott tudatos gondolatisággal, és indirekt módon helyenként metaszínházi jelentéssel is felruházzák a látottakat. Az állandó díszletként funkcionáló, kissé talán túl steril fehér ablaksor önmagában nem árul el sokat a darab karakteréből, az azt hol el-, hol pedig felfedő legkülönbözőbb függönyváltozatok (szerelmes-cirádás, véres-párbajozós, esőcseppes-hajótört stb.), az időnként a nézőkre irányított reflektorok, vagy a Bolond kilépése a nézőtérre azonban érzékeltetnek valamit a shakespeare-i önreflexív világszemléletből. A színpadi záróakkord pedig a maga egyszerűségében is briliáns és elgondolkodtató: az addig teljesen statikus díszlet nagy csikorgással kibillen a helyéből, hogy aztán átfordulhasson önmagán. A szereplők hátat fordítanak. Merre van tehát a vissza? Merre a képzelet és merre a valóság? Valami kizökkent – a komédia azonban meg sem kísérli „helyretolni azt”.

William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok
Pesti Színház
Bemutató: 2014. január 10.
Rendező: Marton László
A Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciós előadása.

Szereposztás:
Nemes Keszeg András –Telekes Péter
Malvolio, Olivia udvarmestere – Fesztbaum Béla
Fábián, Olivia szolgája – Tóth Adrás
Olivia, gazdag grófnő– Zsigmond Emőke
Bolond – ifj. Vidnyánszky Attila
Viola, a herceg szerelmese – Mészáros Blanka
Mária, Olivia komornája – Bata Éva

A képek forrása: www.port.hu