Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0

Ez a könyv már az első találkozáskor sikeresen kelti fel az olvasó érdeklődését. (Az persze az olvasót minősíti, ha csak a cím alapján tájékozódik, hiszen a szerző nem egy első kötetes kezdő. Az 1978-ban született Nagy Koppány Zsolt amellett, hogy több kötetet is jegyez, fordít, van szerkesztői múltja, és több díjjal is büszkélkedhet.) Már a címe is meglepő és érdekes. Milyen cím az, ami 2.0? Valaminek a második része? Javított kiadás? Ha igen, mit kell rajta „patchelni”, az előző verzió még tele volt hibával?  Ha meg ennyire új verzió, akkor mégis mi ez az archaizálás? Szó mi szó: a címet olvasva az ember gyorsan kedvet érez a kötethez.

A meglepetések az első részben folytatódnak. Gyakran hallani a magyar irodalommal kapcsolatban olyan kritikákat, hogy hiányzik belőle a humor. (A magyar irodalom is olyan, mint a „néplélek”: – ha van ilyen– sírva vígadós, komor, nyomasztó és lehangoló.) Ennél a kötetnél biztosan nem fogják szóvá tenni a humor hiányát.A regény címoldalára igazán kiírhatták volna, hogy tömegközlekedésen kifejezetten veszélyes lehet olvasni, hiszen nagyon vicces helyzetek születhetnek abból, ha az ember a villamoson látszólag minden előzmény nélkül felnyerít, vagy a sírással küszködve, könnyeit törölgetve kacarászik a reggeli álmosságot szemükből törölgető, avagy a fásultságot az arcukon munkaruhaként viselő (egyébként munkába igyekvő) utastársai között. Mert a három, egymástól is markánsan elkülöníthető rész közül az első egy ilyen koncentrált támadás a rekeszizmok ellen. A humor forrása meglepően hagyományos gyökerekhez nyúl vissza. Ha magyar irodalmi humort emlegetünk, Karinthy Frigyes neve megkerülhetetlenül előjön. A Tanár úr kérem még annak is rémlik, aki nem olvas túl sokat. A Nem kell vala megvénülnöd ugyanezt a jól bevált receptet használja. Mindkettőben az egyik összetevő egy egyszerű hatás: sem a diákélet, sem a bürokrácia nem szorul bemutatásra, mindenkinek vannak első kézből származó tapasztalatai velük kapcsolatban, hiszenmindenki bosszankodott már hivatalos ügyintézésközbenisorban állás, felesleges kekeckedés, vagy egyszerűen csak a túlbonyolított ügyintézés miatt.Ez utóbbit nagyon hatásosan ábrázolja a regény.       

A regény nagyon önéletrajz-szerű. Az E/1-es személyű narrátor bennfentesként ebbe a világba kalauzol el minket úgy, ahogy elvileg soha nem látjuk, de mégis a rázúduló szitoközönünkben ilyennek képzeljük el. Az ideális hivatalnok soha nem dolgozik, vagy ha igen, akkor sem. Felfelé nyal, lefelé tapos. Közben meg pornót néz a hivatali idejében, a hivatal gépén. Eközben arra is van ideje, hogy a mellékest megkerestesse. Ebben nyilván hatásosan használja az iménti recept másik elemét, a túlzást.Ehhez vegyünk hozzá egy bravúros elbeszélésmódot–  garantált a hatás.Mitől olyan bravúros ez az elbeszélésmód? Szépirodalmi szöveg létére nagyon ügyesen váltogatja a nyelvhasználat különböző szintjeit (egészen a legdurvább argóig), de közben sikerül megőriznie a stílus egységességét. Ez a stílus vizualitásával pedig a szappanoperák (sitcomok) jeleneteire emlékeztetnek leginkább.

A második rész egy angoltanár viszontagságait meséli el.(Miután kihajították a közigazgatásból.) A nyelvi lelemények és a humor legalább olyan erőteljes benne, mint az első részben, de háttérbe szorul a nevetés, itt már néha az abszurd, sőt a groteszk határait súrolja. Az idő haladása pedig nem egyszerűen a linearitás miatt fontos, hanem az emberi életszakaszok, életkorok miatt is, hiszen míg az első rész az ifjúság, a második rész az érett férfikor szakasza. A fiatalkori útkeresés helyett a családalapítás a központi elem. A második rész epilógusa önálló darabként is megállná a helyét, igazi stílusbravúr, posztmodern csemege. Így pár gondolat erejéig érdemes külön is foglalkozni vele. Már az Epilógus cím is árulkodó:a vége helyett a második rész közepén található. Ez a szakasz azt meséli el, hogyan lett a narrátor angoltanár: „Apám áts vala, anyám háztartásbéli.”[1] Érdekes asszociációkat vet fel az apa ács foglalkozása, hiszen az alcím is az, hogy Az angoltanár evangéliuma. Mindkét elem bibliai utalás. A négy evangélium alkotja az Újszövetség első négy könyvét, Jézus nevelőapja pedig ács volt. Külön elmélkedéstérne meg az idő és nyelvkérdése is. Az angol nyelv többféle múlt időt is ismer, itt pedig egy magyar archaizálónyelvezetbeékelődnek szintén archaizáló angol szakaszok, ráadásul egy múlt idejű elbeszélés során találunk egy,a cselekményhez képest múlt idejű visszaemlékezést.(Történet a történetben, avagy past perfect? Itt kezdtem el gyanakodni, ez nem lehet véletlen. Aztán kiderült, a kötet címe is ilyen. Hiszen egy ilyen veretes mondatról az ember joggal gyanítja a klasszikus eredetet, mert bár a fülszöveg utal rá, de  némi nyomozás után ki is derítettem, hogy a Vörösmarty által fordított Lear királyból van, érdekesség az, hogy más fordításokban nem kellett volna megvénülnöd van. Na ugye?) A történet mesélése is elszakad a realitástól. Ezt a harmadik rész fogja majd felerősíteni.

A harmadik rész pedig az öregkor szakasza, ami azonos címet visel a főcímmel. A humor szinte teljesen eltűnik, nemcsak a hangulat válik komorrá (ijesztővé?), hanem a narráció is irracionálissá lesz. Így ha valaki eddig az életrajzijellegre alapozta volna a mű befogadását, az most nagyon komoly bajban lehet. Pedig az író már az elején figyelmeztetett: „Bármely és minden hasonlóság élő emberekkel(vagy élőnek látszó hivatalnokokkal) kizárólag a véletlenek suta összjátékának köszönhető.”Játszik az olvasóval. Elhiteti magáról, hogy életrajz, utána pedig felvázol egy jövőben játszódó, sci-fibe illő antiutópiát, ahol az öregekre vadásznak, (ami talán csak egy rossz vicc a vőjétől és a lányától) ezt is múlt időben, miközben a fülszöveg fölötti fotón kajánul mosolyog a harmincas éveiben járó író. És ez nem minden, tesz hozzá egy újabb csavart, hiszen a regény tele van a regény keletkezésére utaló kikacsintással.(Vagy posztmodern szövegátvétellel, amelyneka forrását következetesen feltünteti.) Ilyen például, amikor hivatalnokként bajba kerülhetne, ha kiderülne, hogy regényt ír a hivatali életről, vagy amikor a narráció naplószerűvé válik, és direkt ki is jelenti, hogy „Leteszem a tollat, mert hallom, hogy Júlia ébredezik.”. Végül pedig teljesen összezavarja az olvasót, mikor ez a naplószerűség ad absurdum a halála után folytatódik. (Ezt írja éppen…)Folytatódik, mégpedig hogyan! Az elbeszélt én felhagy az addig passzív belenyugvással, cselekedni kezd. „Újjá születik”. Elkezdi alakítani a sorsát. Küzd az öregirtó kommandó ellen. Lázad, mintha csak kamasz lenne. Viszont a fiatal író itt beismeri, hogy nem tud hazudni az olvasónak. Az E/1 eltűnik. Ő ezt hitelesen már nem mesélheti el, az elbeszélt én így Jani bácsi lesz.

Vajon Nagyjuhász Jánosnak van-e esélye az értelmes öregedésre? A fülszöveg szerint a lapokon található a válasz. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban választ kaptam a kérdésre. De talán éppen azért, mert ennek a kérdésnek így nincsen értelme. Milyen az „értelmes öregedés”? Tényleg nem kell megöregedni? Az öregség nem valami üldözendő rossz, ami ellen harcolni (kiirtani) kell. Akár tetszik, akár nem, az élet természetes ciklusának hatálya alól senki sem bújhat ki. Viszont azt már mindenkinek magának kell eldönteni, hogy a biológiai öregedésnek szükségszerűen velejárója legyen-e a hanyatlás is. Másrészt a napjainkban olyan gyakran előkerülő generációs problémák is más színben tűnnek fel a könyv letétele után. Az biztos, hogy a szerző eszembe fog jutni, ha legközelebb „nyuggerezni” hallok valakit.   

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0, Budapest, Magvető, 2014.