Egyetemesség: kísértés vagy kegyelem?
Alain Badiou Szent Pál-könyve része annak a megnövekedett filozófiai figyelemnek, amely a filozófiai baloldalon Szent Pál írásait Jacob Taubes heidlbergi előadásainak megjelenése óta övezi. Ezekben az előadásokban Taubes amellett érvelt, hogy Pál munkásságát – Carl Schmitt kifejezésével élve – politikai teológiaként kell értelmezni. A páli szellemiséggel foglalkozó szerzők – ahogyan Badiou is – Szent Pálban elsősorban a politikust és az egyházszervezőt látják, és sokkal kevésbé foglalkoztatják őket Pál teológiája és tartalmi állításai. [1] Ez Badiou esetében annyira nem is meglepő, hiszen ő hangsúlyozottan ateista olvasatát adja Pál leveleinek. Nem véletlen, hogy ezen értelmezések viszonyáról ahhoz, amit „történeti Pálnak” nevezhetnénk, 2005-ben konferenciát rendeztek a Syracuse Universityn, amelynek anyagát érdekes és gazdag kötet foglalja össze. [2] Ebben a kötetben a történészi vélemény meglehetősen kritikus volt Badiou és Žižek értelmezési kísérleteivel szemben, konszenzuális álláspontként látszott kiemelkedni, hogy amit ők Pálnak tulajdonítanak, annak több köze van hozzájuk, mint Pálhoz. Éppen ezért a következőkben bemutatom azt az általános keretet, amelyben Badiou könyvét érdemes értelmezni.
Badiou francia filozófus, aki a logikailag lehetséges legszélsőségesebb kommunista álláspontot képviseli, jobbára következetesen. Amint azt a könyv első oldalain kifejti, nemcsak hogy velejéig megveti az emberi jogi diskurzust és a parlamentáris demokráciát (erre később még visszatérek), hanem – szöges ellentétben a létező szocializmusban felnevelkedett, magát szintén kommunistának valló Žižekkel – a XX. századi kommunista kísérleteket (beleértve Mao kulturális forradalmát és a Vörös Khmer uralmát) alapvetően jó kezdeményezéseknek tartja, amelyeket azonban a rossz kivitelezés félrevitt.
Filozófiájának központi terminusa az esemény, amely a kanti szabad cselekvés és a hegeli világtörténelmi cselekedet egyenes ági leszármazottja. Badiou elgondolása szerint a világ nagyvonalakban két részre oszlik: az immanens és a transzcendens szférára. Az immanens az, ami van; a transzcendens az, ami nincsen, de lehet. Az immanens szférát partikularitások és a partikularitások kizárásával létrejött általánosok alkotják: piros az, ami nem tartozik bele a partikularitások egy adott (a nem piros dolgok) halmazába. Ennek megfelelően ezek a látszólag általános fogalmak – a hegeli meghatározott tagadás mintájára – valójában függnek azoktól a partikuláris dolgoktól, amelyek kizárásán alapulnak. A kizárás mint az általános alapítóaktusa motívumának politikai párhuzamai nyilvánvalóak.
Ugyanakkor Badiou szerint nem az immanenciáé az utolsó szó, hiszen létezik az esemény, amely a partikularitással szemben szinguláris, tehát potenciálisan egyetemes. Az esemény szinguláris, mivel ugyanúgy egyszeri, mint a partikuláris, azonban mégsem partikuláris, éppen mivel egyetemes, azaz egyaránt elérhető mindenki számára: míg a partikularitások és általánosságok ok-okozati rendszere mindig „húzza magával” a teljes oksági történetet, azaz az immanencián belül soha nem lehetséges „friss kezdet”, addig az egyetemes szingularitást – itt a párhuzam Kanttal – mindig egy olyan szabad döntés hozza létre, amelyet nem köt vagy determinál semmiféle előzetes vagy külső körülmény. Ez a szingularitás ezután a fennálló egész rendje számára elérhető és érezhető lesz, hiszen egy új rendet hoz létre, amelynek semmiféle viszonya nincsen az előző rendhez: az esemény utáni világ – itt a párhuzam Hegellel – az esemény előtti világból csak bajosan, kevesek számára sejthető meg, hiszen az esemény előtti valóság egésze ellenérv az esemény valóságosságával szemben. Éppen ezért szinte csodaszámba megy, ha egy esemény valóban meg tud valósulni, és Badiou ezért tulajdonképpen az egyetlen valódi morális kérdésnek azt tartja, hogy a cselekvő az eseményt választja-e azokban a pillanatokban, amikor választani kell az esemény realizálása és a régi rend fenntartása között.
Badiou ebből a metafizikai háttérből érkezik Szent Pál munkásságához, akiben az egyetemesség apostolát látja. Értelmezésében Jézus feltámadása olyan esemény, amely egy új egyetemesség alapját jelenti. Pál egyházszervezői tevékenységének központjában az áll, hogy mindenkihez eljutassa a jó hírt, és itt jó híren hangsúlyozottan a régi rend partikularitásainak béklyóitól való megszabadulást kell érteni. Badiou számára Jézus kereszthalála és feltámadása csak egy mitologéma, amivel jól alá lehet támasztani a valóban fontos politikai állításokat, amelyek közül a legfontosabb az, hogy „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3:28) Ezt az alapattitűdöt használja fel Badiou Pálja arra, hogy egy csendes – szó szerinti értelemben – kulturális forradalmat hirdessen a római és a zsidó jog ellen: elvitatja ezen törvények legitimitását arra nézvést, hogy különbséget tegyen ember és ember között különböző kritériumok – mint származás, nem, polgárjog stb. – szerint, és ezáltal az emberi méltóság egyetemes értékét érvényesíti.
Természetesen az érdekes kérdés nem az, hogy az egyetemesség gondolata hogyan feszíti szét a korábbi kereteket, sem pedig az, hogy ez a gondolat miért és mennyiben értelmezhetetlen a régi rend fogalmi sémái felől: hanem az, hogy mit állít a régi fennálló helyébe. Pált két „szélsőség” fenyegeti: egyrészt a markionita gnoszticizmus, amely tagadja a teremtő Isten és megváltó Isten azonosságát; másfelől a jeruzsálemi ősegyház, amely megköveteli a mózesi törvények betartását. Az előbbi Pál számára szélsőség, mivel minden partikularitást az egyetemességgel szembenállónak, az egyetemességet kizáróként tételez; míg az utóbbi az egyetemességet partikularizálni akarja azáltal, hogy feltételeket (az egyedi törvények betartását) próbál szabni a feltétlennek (a megváltásnak, a kegyelemnek).
Badiou megoldása az, hogy megkülönbözteti az immanens nyelvet és a transzcendens igazságot, ami alapján Pálban az antifilozófust ismeri fel. Ezek szerint mivel a nyelv és a fogalmak a partikularitások és általánosságok rendszerének részét alkotják, ezért az egyetemes igazság nem kimondható és fogalmilag nem megragadható. Éppen ezért – és a konklúzióban nagyon közel kerülünk Kierkegaard-hoz és a német romantikus hagyományhoz – mindenfajta filozófia szükségszerűen az igazsággal ellentétes, legjobb esetben is csak ragyogó bűn. Ezt az állítását hangsúlyozza akkor, amikor kifejti, hogy Pálnál négy különböző diskurzust fedezhetünk fel: a görög filozófia általános fogalmi diskurzusát, a zsidó vallás kivételen alapuló partikuláris diskurzusát (ebbe tartozik a prófécia és a partikuláris jel kitüntetett szerepe, ami szembeállítja Badiou-t Pascallal), a misztikus diskurzus (amely az igazságot a bensőben akarja átélni) és az apostoli diskurzus.
Tulajdonképpen az apostoli diskurzus az esemény diskurzusa, amely létrehozza, alapítja az eseményt, és az esemény szingularitásából egyetemest hoz létre. Azaz a szinguláris igazságot a világban mint egyetemes rendet – a régi partikuláris renddel szemben – érvényesíti. Éppen ezért Badiou számára fontos, hogy a forradalom – az apostoli diskurzus – nem eszköz, hanem öncél: az egyetemes érvényre juttatása „után” nincsen semmi – egy másik, ideális állapot –, az élet célja magában az életben van. Éppen ezért Badiou Pálja szerint a helyes viszonyulás – szemben a jeruzsálemi ősegyház álláspontjával – a „mindent szabad” viszonyulása: bármilyen partikuláris törvény vagy szokás követése megengedett, ameddig az anyagául szolgál az esemény egyetemes érvényre juttatásának. Márpedig mindenkinek elemi érdeke az apostoli diskurzus, hiszen – Badiou meglepő, és radikálisan heterodox álláspontja szerint – mindenki csak annyira részesül az üdvösségből, amennyiben mindenki részesül az üdvösségből, azaz az esemény egyetemes érvényessége határozza meg minden egyes részesülését az eseményből.
Ez Badiou végső érve tehát a partikuláris programok ellen:
ne veszélyeztessük az igazság folyamatát a vélekedések és különbségek zűrzavarával. Persze egy filozófia tárgyalhatja a vélekedéseket, Szókratész szerint a filozófia meghatározása éppen ez. A keresztény alany azonban nem filozófus, és a hit nem vélekedés, és nem is annak kritikája. A keresztény militantizmusnak a világi különbségekre közömbös átlónak kell lennie, és el kell kerülnie a szokások minden kazuisztikáját. (189.)
A központi kérdést azonban Badiou nem tárgyalja, azaz hogy mit tud szembeszegezni Markion gnosztikus „ultrapaulinizmusával”. Hiszen a badiou-i modell nagyon hasonlít Markionéra, amennyiben a fennállóval radikálisan szembenálló új, transzcendens igazság apostolaként festi le Pált, aki minden immanenst vagy érdektelennek vagy kifejezetten rossznak, a halál rendjéből valónak tekint. És ebben a kontextusban nem elhanyagolható Badiou radikális Izrael-ellenessége sem, hiszen éppen azt veti Izrael szemére, hogy egy partikuláris karakterű (konkrétan zsidó) állam mer lenni az egyetemesség politikai mozgalmával szemben. [3] Nem vitatja, hogy a mindent szabad elve alapján minden zsidónak joga van vallását gyakorolni, csak azt vitatja, hogy ez politikai identitásképző elv lehetne. Éppen ezért veti meg a liberális demokráciát, mivel az jogokat garantál a különböző kisebbségeknek, miközben ezzel – Badiou szerint – csak hozzáláncolja őket a partikularitás immanenciájába, a halál rendjébe: mindenfajta identitás, amely nem egyetemes, kizárásra épül, és éppen ezért elnyomó; minden jog, amely nem egyetemes. És az emberi jogok szerinte ilyenek, mert csak látszólag egyetemesek, valójában csupán általánosak: a nyugati kultúrához kötődnek, a másik kizárásán alapulnak, és ezért elnyomók. A liberális demokrácia identitáspolitikájával a tömegvonal maoista elvét állítja szembe, amely szerint a párt minden ember tapasztalatát integrálja és beépíti az egyetemesen alkalmazható pártdirektívába. Azonban jogosan merülhet fel a kérdés Badiou ellenében, hogy nem veszik-e el valami ezzel az integrációval, és hogy tényleg bűn-e az, ha valaki magára nem csak mint emberre tekint? Valamint hogy nem arrogancia-e Badiou részéről az egyetemesség posztulálása; az egyetemes kommunizmus evangéliuma nem pusztán egy erőszakos partikularitás ideológiája-e?
Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola. Fordította: Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2012. 211 oldal.
Ajánlott cikkeink:
Teleki András: Egy század foglalata (Alain Badiou: A század)
Hankovszky Tamás: A barikád egyazon oldalán? (Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum)
Barna Benedek: Marx – Egy időszerű szerző (Étienne Balibar: Marx filozófiája)
Hivatkozások:
[1] Mark Lilla: „A New, Political Saint Paul” New York Review of Books, October 23, 2008.
[2] John D. Caputo – Linda Martin Alcoff (szerk.): St. Paul among the Philosophers. Bloomington – Indianapolis, Indiana University Press, 2009.
[3] Vö. Mark Lilla, id. mű.
Facebook-hozzászólások