Hirtelen elkezdtem érteni

Eddig elsősorban költőként ismerhettük Krusovszky Dénest, aki négy verseskötetéért és eddigi munkásságáért már számos elismerést, többek között József Attila-díjat is kapott. Most azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a próza világában is otthonosan, biztosan mozog.

Az idén megjelent, A fiúk országa címet viselő novelláskötet sajátos hangú, kiforrott prózai munka, amelynek fókuszpontjában a férfivá érés témája áll, annak minden keserűségével, viszontagságával. A kilenc novella teljesen eltérő nézőpontot, dilemmát oszt meg a férfilélekről. Az írások titkos férfigondolatokat fednek fel – olyan bajokat, gondokat, amelyeket leginkább magukban, magukkal szeretnek cipelni a férfiak. Aggodalmak, kínos érzések, elfojtott indulatok, vágyak, meg nem élt álmok, kiábrándultság, a halál közelsége miatti számvetések sorakoznak fel a novellákban.

Az írásokat kivétel nélkül valamilyen elűzhetetlen melankólia üli meg, amolyan jótékony fajta, amely végig képes fenntartani a feszültséget a különböző, látszólag össze nem függő történetekben. A gondolati vezérelv ugyanis a szereplők életkorának növekedése: az első novellában még egy kisiskolás fiú szemszögéből nézhetjük végig családja széthullásának szürreális epizódjait. Az utolsó írásban pedig egy feltehetően 18. századi, élete utolsó éveiben járó asztalosmester különleges és bizarr megbízatásának teljesítésében vehetünk részt olvasóként.

Hatásos kezdőmondatokkal indulnak a novellák („Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog volt.” (Mielőtt apámat kettéfűrészelték, 7.) vagy „Úgy ropogott a hó a talpa alatt, mintha kiégett neoncsöveken járt volna.”(Az új vadak, 115.)). Első olvasatra megragadják az olvasót a „grabancánál fogva”, s nem engedik az utolsó sorokig. A beszédmód írásról írásra változik, annak megfelelően, hogy a férfivá érés folyamatának kifejezése mit kíván meg. Minden novella egy újabb vonás a kötetben kirajzolódni látszó férfilélek portréján. Ezáltal sorra vehetjük például a nőkhöz való viszonyulás kezdeti nehézségeinek, a szexualitásnak, a csalódásoknak, a munkahelyi problémáknak, a másság kérdésének, a kilátástalanságnak, egy-egy kisiklott életnek a kulisszatitkait.

Az első novellák a hirtelen jött, nem kért felnőtté válásról és családok szétzilálódásáról mesélnek. Az írásokban minden szó a helyén van, a szerző megfelelő mértékben „adagolja” a történéseket, és a hangulat fokozása is kellő tempóban történik. A mondatok sokszor filozofikusak, merengőek, ami jót tesz a leíró részeknek, amelyek így újabb értelmezési lehetőséget kapnak. „Szereted ezeket a hajnali biciklizéseket, nincsen még senki az utcákon, a napfény is másképpen esik, más szögben világít meg mindent, mintha még semminek sem veszett volna el az esélye, mintha még bármi váratlan, bármi meglepő változás beállhatna a nap folyamán, holott tudod, nem fog. Amikor így tekersz, minden a helyére kerül, semmi nem zavar össze, a szemed is becsukod néha a városszéli egyenes szakaszokon, elengeded a kormányt és kinyújtózol a nyeregben.”(A tisztáson, 35.)

A címadó novella tulajdonképpen a kötet gondolati síkjának összegzése is, ahogy a főhős a négy barna ikeás szatyor frissen mosott ruhadarabjai között pakolászva „rohan végig” gondolatban az elmúlt éveken, diákságán, sorsot vet a régi szobája heverőjén ülve, stílusosan – szinte már filmszerűen – az esküvője előtti napokban, amelyeket még így utoljára, hármasban kíván eltölteni szüleivel a vidéki házban. „Férfi vagyok, most váltam azzá, és nem korábban, a szeretkezéseink alkalmával, hanem ezekben a pillanatokban, ahogy magányosan és bután ácsorgok itt a nőgyógyászati osztály huzatos folyosóján.”(A fiúk országa, 88.)Egy férfilélek szimbolikusan néhány szatyorba csomagolódik.

Az írások között több is akad, amely az egyetemista évek szertelen és felelőtlen szabadságának állít emléket, de akad köztük olyan is, amely a homoszexualitás, a megalázottság témája köré épül, vagy a lemondás veszélyére, a megrekedt életekre figyelmeztet, amelyekből sosem késő új erőt merítve kilépni. A kötet zárónovellája (Az éjszaka vége) időben is visszarepíti az olvasót: a 18. század környékén járunk, Rint asztalosmester különleges – bizarr – megbízatásának történetét követhetjük nyomon, amelyet a haldokló hercegtől kap. Kettejük dicsőségére ugyanis meg kell építenie az élet és halál körforgásának legendás emlékművét emberi csontokból. A visszautasíthatatlan felkérés végül egy életre meghatározza a szerény asztalosmester sorsát, a küldetést ugyanis az utolsó pillanatig titokban kell tartania családja előtt is. A súlyos teher azonban a kápolna elkészültét követően sem szűnik meg létezni.  „Nem értette ugyan, mi lelte a feleségét, de neki olyan jó kedve volt, hogy a további zörgetés és kiáltozás helyett inkább visszaült az asztalhoz, hogy egy újabb vöröset igyon. (…) Egyedül az asszony hallgatása zavarta, de végül arra jutott, hogy úgyis megbékél vele hamarosan. Felállt izgatottan, majd tett néhány lépést borospohárral a kezében, az étkezőasztal mellett, aztán a bejárati ajtóhoz ment, kitárta egyik szárnyát, és megállt odakint a ház előtti sötétben. Felhőfoltok takarták az eget, de azért helyenként felfénylett egy-egy csillag is, a hűvös szél pedig mintha távoli fenyvesek illatát fésülte volna végig a vidéken. Sóhajtott egyet, és arra gondolt, bárcsak soha ne érne véget ez az éjszaka, aztán elmerengett a koromsötét, alacsony ég egy ismeretlen pontja felé, s ekkor, előbb csak halványan, mint egy tarkóját érő lehelet, majd egyre erősebb lüktetéssel fakadt fel benne a gyanú, hogy talán valóban örökre így marad minden. És a váratlanul beléköltöző félelemtől aztán már nem is tudott szabadulni.” (Az éjszaka vége, 219-220.)

A könyv borítója Kékesi Donát fotójának felhasználásával készült. A kép rímel a novellák fotószerű világára: mintha valamennyi novella egy-egy fénykép kibontott, részletes története lenne. A kibontás pedig leíró, részletező mondatok segítségével történik, amelyek lassan, méltóságteljesen hömpölyögnek előre. Nem sietnek elmesélni a történetet, sőt, legtöbb esetben nyitva is hagynak kérdéseket, amelyek végtelenítik az egyes írások horizontját, s alapos továbbgondolásra késztetik az olvasót.

Zárásképpen kénytelen vagyok kölcsönvenni az egyik novella (Ramszesz szeme) utolsó mondatát. Rendkívül kifejezően illusztrálja a befogadói folyamatot, ahogyan az olvasó felocsúdik egy-egy történet végére érve, s megért valamit a sokszor emlegetett férfiúi hiúságról, a bonyolultnak titulált férfilélekről; egyúttal kiválóan összefogja azt az érzésállományt is, amelyet a kötetbéli fiúk, férfiak cipelnek magukkal a mindennapjaikban. Finoman érzékelteti, sejteti a férfiakkal szemben felmerülő sztereotípiákat, mint például az esetenként túlzott makacsságot, merev hiúságot szimbolizáló robosztus acélszerkezetű hidat, vagy a mindannyiunkat jellemző útkeresést, amelynek végén mindig rejlik válasz. Emellett a lélek érzékenységét, az emberi kiszolgáltatottságot is mutatja, amely érzésekben mindannyian magunkra ismerhetünk. Ahogyan a Manhattan híd alatt bolyongó, bódult újságíró is rátalál valamire, amit addig keresett, amikor próbál visszazökkenni a vele történtek után a megszokott kerékvágásba: „Elindultam tehát abba az irányba, amerre a távolban a szállodámat sejtettem, majd ahogy ott gyalogoltam, a magasból leszóródó fényben egyre finomabban kirajzolódó híd hatalmas, bonyolult, szinte már absztrakt acélszerkezetét figyeltem, és hirtelen elkezdtem érteni.”(Ramszesz szeme, 152.)

KRUSOVSZKY Dénes, A fiúk országa, Budapest, Magvető, 2014. 224 oldal