„Nőből asszony lesz. Asszonyból anya válik. Hova lett a nő?”

Megérkezik egy könnyű (pontosan 3050 grammos) gyerek és az élet mégis több tíz kilóval lesz nehezebb. A Káva Kulturális Műhely előadásának fókuszában a pocaklakó megérkezése utáni fordulópontok, én-te-mi viadalok állnak: az anya mennyiben nő, az apa mennyiben férfi? Változik a kapcsolat? Én + te + 3050 gramm = család? A 3050 grammban ezen kérdések körül ívelnek különböző gondolati síkok, melynek kanyargós vonulatait színész és résztvevő egyaránt formálják az est alatt.

A Káva Kulturális Műhelynek ez az első kifejezetten felnőtteknek szóló ARS- résztvevő színházi előadása: már 18 éve keresik e műfaj határait, tágítják mozgásterét, de eddig mindezt az iskolás korosztály bevonásával tették. Abban különbözik egy ilyen fajta „megmozdulás” a tradicionális kőszínház darabjaitól, hogy a néző saját véleményének szavakba öntése által kiléphet a puha, karfás széke kínálta passzivitásából. A néző résztvevővé, az előadás szereplőinek gondolkodó társává válik az interakciót felkínáló drámás részeknél, így a darab során felmerülő kérdésekre nem csak az adott karakterekben keresi a válaszokat, hanem magában is, saját szubjektív tapasztalataiban. Az előadók a következőképpen fogalmazták meg keresésük középpontját: "Résztvevő színházi előadásunk arra tesz kísérletet, hogy saját emberségünk fényében vizsgálhassuk azt a krízist, amit a szülővé válás jelensége okoz bennünk.”¹ Mitől nevezhető a csoda pillanatából kibontakozó életfolyamat krízisnek? Attól, hogy emberek vagyunk…– mutatják ezt a színházi mozdulatok (és valós síkra helyezve a mi mozdulataink is).

Az előtérben bolyongókat már a várakozás alatt elindítja a közös gondolkodás útján egy beépített színész, vagy a műfajhoz illő pontosabb megnevezésben egy színész-drámatanár: „Freiheit Géza”, válóperes ügyvéd megalapította az Új Szülőkért Alapítványt, amelynek szórólapját néhány mondat kíséretében át is nyújtja a körülötte toporgóknak. Elhivatottan terjeszti, hogy a szülői szerepeket újra kell gondolni, át kell alakítani. Pontban hétkor berobbannak az előtérbe a szereplők: heves érzelmektől csattogó családi vita részesévé válik a néző, bepillantást nyer egy ifjú pár kapcsolatának indulatzuhatagába. Egy kisebb szusszanás erejéig a színészek kiugranak karakterük bőréből és vázolják az este menetét, a közönségnek felkínált aktivitás lehetőségét és a saját szerepüket. Valóság és színház egymás mellé kerül, de kapcsolatuk kicsit „köd födte” marad: egyszerre látjuk a játszót és a játszottat. Ez a kettősség, kétarcúság a darab egészén végigvonul: az ifjú pár női tagját, Zsófit párhuzamosan ketten játsszák (Patonay Anita és Milák Melinda), az est folyamán két pár, két „családmodell” kerül bemutatásra, a szakítás jelenete is kétszer ismétlődik meg…

A színházteremben történő első jelenet jól eltalált keretbe zárja a történetet, a szakítástól, elköltözéstől indul és ide is érkezik vissza a cselekmény vonala. A kezdő és a végpont között szemtanúi lehetünk a várandósságnak, a szülés utáni első napok izgalmainak, a későbbi napok fáradalmainak, a hatodik hónap megtörtségének, az elidegenedésnek, a kívülről jövő szerepek nyomasztó jelenlétének, a munkába való menekülésnek és a lakás falai keltette börtönnek. Kiemelkedő vonulata a darabnak Zsófi kettős megjelenítése, a két karakter néhol lágyan egymásba nyúló harmóniával lebben el egymás mellet, máshol pedig ambivalens – gondolt és valóban megtett – cselekvések kirobbanó kontrasztját tükrözi. Egy összetett elme belső civódása. A két legeltaláltabb mozzanatot emelném ki a párhuzamos jelenlétből: az (ötödik) évfordulóra való készülődésénél a „dupla” Zsófi teljesen felpörög: a finom öltözködésből tombolva üvöltő éneklés lesz („Pista bácsi fűrészel,/ Dolgozik a fűrésszel. /Húzza, tolja, húzza, tolja,/ Most a bütykét darabolja!”) – a „Zsófik” ifjú szerelmi hevületet sugárzó jelenléte a gyermekmondóka éneklése közben élethűen tükrözi az „önfelspannolás” állapotát. A vendégek fogadásakor fellépő kettős magatartásforma pedig az ellenpólusos gondolatfolyamot mutatja be: míg Zsófi1 magára rántja a megbénított düh elfogadást színlelő álarcát, és bájvigyorral reagál férje főnökének (és annak felségének) kekeckedő megjegyzéseire, addig Zsófi2 a balkonon szívja a dugi cigit és egyre közelebb kerül a korlát pereméhez, míg végül a következő ordítással (magában) el nem küldi a kedves vendégeket: „Elmész, Gitta, a te büdös kurva ősanyáddal!”.  A valóságban persze a konszolidált Zsófi van jelen, aki csak ennyit mond a megjegyzésekre: „Igazad van.”

Ének és énképek folyamatos ütközésének darabja a 3050 gramm. A néző elé tárja a folyamatos szerepeknek való megfelelés kényszerét: „miért vállaltunk gyereket? ...mert a főnők állandóan azt hangsúlyozta, hogy szintet kell lépnie a kapcsolatnak, mert anyád mindig ezzel rágta a fülünk, mert a társadalom ezt várja el, mert egymás vágyainak meg akartunk felelni…” Ezek a szempontok nem csak a színfalak keretei között élesednek ki, hanem a nézők is késvillantós szavakkal dobálóznak a probléma felmerülésénél. Az interaktív részeknél a résztvevők is beléphetnek az „egész” megalkotásához vezető gondolatfolyamba; míg a színészek szerepet alakítottak, addig a résztvevők magukat formálhatták meg. A beszélgetés koordinálásánál kulcsfontosságú szerepe lett volna a beépített embernek, a nézők között megbújó ügyvédnek, de sajnos karaktere korlátai miatt nem tudta kellőképpen betölteni ezt a feladatot. Az ügyvéd tipikusan olyan személyként lett felvázolva, akit az emberek szerencsétlennek, tétovának, félrelökhetőnek tartanak; ebből következik, hogy nem tudta betölteni az irányító szerepét, mivel a vitázók az indulatból jövő kijelentéseknél meg se hallották. Sőt lesöpörték szavaikkal.

Nehéz a felnőtteknek szóló résztvevő színházi előadás kézben tartása, hiszen az idősebb generáció markánsabb véleménnyel és erőteljesebb előadásmóddal rendelkezik, mint a fiatalabbak. A Káva nagy fába vágta a fejszéjét, hogy kiforrott emberekkel próbál társadalmi problémákról gondolkodni. Csodálatra méltó célt tűzött ki maga elé, de még van hova tovább. Néha nem a színész-drámatanárok vezették kézen fogva a résztvevőket, hanem a résztvevők ráncigálták a szereplőket. Az interakciót felkínáló drámás részek is színesedhetnek még, hisz jelen előadásban csak forrószék², egész nézőteres és kiscsoportos beszélgetésre volt lehetőség. A szavak uralták a terepet. Jelenleg kiaknázatlannak érzem a drámapedagógia tárházát, de gondolom, az előadás formálódásával később még ez is telítődni fog. A korábbi előadásokban³ a társulat a paletta minden szegletéről vett mintát a megfelelő összhatás eléréséhez, a 3050 gramm során is megmozgathatták volna a nézőket; kizökkenthették volna őket például a „tabló” képsűrítő aktusával, vagy egy „tárgykompozíció” létrehozásának énből merítkező alkotómozzanatával, vagy akár lehetőséget adhattak volna – egy apróbb mozdulatsor, rövidebb gondolatmenet végigfuttatásának erejéig – a szerepbe való belehelyezkedésre.

A darab zenei részét dicséret illeti. A viták, grimaszok között olykor-olykor felhangzik egy gyermek hangja, ami szuggesztív képekkel sugallja a kifejezni kívánt tartalmat. A többsíkúság mellett ez azért is jó megoldás, mert jelenvalóvá teszi a csemetét és előrevetíti a jövőjét. A mondókák nem csak elhangzanak, hanem zenei motívumokkal telítődnek, – recsegnek, ismétlődnek, zajjal színeződnek.⁴

A díszlet sematizáltsága néhol zavaró volt. A valós képükben megjelenő bútorok még kifejezetten jól illettek a szárnyát nyitogató párhoz, néhány IKEA-s termék és kész a lakás: egy kanapéból nyitható ágy, könnyű faasztal, két szék, egy lámpa és három párna. A párnák találóan voltak elhelyezve a kanapén, – középen lapult egy bolyhos szürke párna, a két oldalán pedig egy-egy bordó, így összhatásukban olyanok voltak egymás mellett, mint Andris és Zsófi (két arca). A falra (illetve fadarabra) felfestett további díszletek első látszatra rontották az összképet: a megcsillanást imitáló fakó képernyőjű TV és a düledező könyveket tartalmazó szekrény mintha egy mese hátteréből kerültek volna a színpadra. Elvették a realitás addig oly erősen megjelenített zamatát, mese és élet frontálisan ütköztek a falakon. Esztétikailag mindez sérti a néző „szépérzékét”, de funkciójában illeszkedik a darab koncepciójához. A díszlet sematikussága egyszerre tartja a résztvevőt a színház fiktív terepén, és ébreszti rá arra, hogy mindez csak színjáték, azaz a valóság másolata. A fikció világából való permanens kizökkentés következtében a befogadó markánsabban vonatkoztatja magára a megjelenített helyzeteket.

A 3050 gramm összességében jól sikerült résztvevő színházi előadás, de benne van még a fejlődés lehetősége. Végezetül álljanak itt az eddig nem említett húzóerők. A megjelenített karakterek teljesen életszerűek, viselkedésük, mondataik akár ismerőseink (vagy a magunk) szájából is elhangozhatnának. A tipikus kifejezések kavalkádja erősen megformált szereplőket állít a résztvevő elé, melyekbe könnyen bele tudja élni magát; ilyen „élettel átitatott” karakter például a gyereket „3 kilós szaros csomagnak” nevező, havert játszó színész szerepe, vagy a „született tyúkanyónak” titulált mintaanya megjelenítése. Fontos sajátossága a 3050 grammnak a Magyarországon játszódó jelenidejűsége: a problémák kendőzése helyett konkretizál és szembesít. A résztvevők burjánzó szóáradata, visszafoghatatlansága is azt mutatja, hogy valahol „mélyen landoltak” a feldobott kérdések. A nézők egymás szavába vágva keresték a válaszokat, – de ennyivel nem zárul le a folyamat, a keresés otthon folytatódik, hisz a záróakkord válaszok helyett újabb kérdéseket kínál a résztvevőknek.

Színészek: Bori Viktor, Gyombolai Gábor, Kardos János, Kálócz László, Milák Melinda, Patonay Anita, Sárosdi Lilla

ARS interaktív konzulens: Romankovics Edit

Ének, zene: Kovács Áron Ádám

Látványtervező: Kiss Gabriella

Író, dramaturg: Róbert Júlia

Rendező: Sereglei András

Bemutató: 2014. december 19.

¹ http://www.kavaszinhaz.hu/eloadasok-felnotteknek

² A „forrószék” során a színész szerepben marad, viszont a jelenet folytatása helyett a nézőkkel kerül interakcióba. Kérdéseket tesz fel, amire a nézőtérről várja a választ és kérdéseket vár, amire ő adhat választ. .

³ Például: Kárpótlás, Jelentés, Szobor, Gubanc

⁴ A címben szereplő mondóka is így hangzott el.

video