Váci utcai ékszerdoboz

Budapest nyüzsgő sétálóutcájának forgatagában sokan nem veszik észre Lechner Ödön életművének egyik legkülönlegesebb darabját, a Váci utca 11/a alatt található Thonet-házat. Az épület színes homlokzata és átmeneti, rendhagyó stílusa miatt lehet figyelemre méltó az arra járóknak. A híres bútorgyáros Thonet család megrendelésére 1889-1890-ben épült, eredetileg üzlet, raktár és bérház funkciójú épület homlokzatán a francia reneszánsz díszítőelemeit fedezhetjük fel leginkább. Azonban a historizmus korában e stílus felhasználása önmagában nem feltétlenül eredményezne ennyire egyedülálló építészeti emléket. Érdemes ezért az épületet szembeállítani a szintén Lechner által tervezett, pár évvel korábban épült MÁV nyugdíjintézeti bérházzal. Azon még nem jelenik meg a történeti elemektől való elszakadás vágya, így észrevehető az a jellegzetesség, ami a Váci utcai épület rendkívüliségét adja. A francia reneszánszból merített kecses díszítményeken túl a hangsúlyos vertikális felosztás, és mindenekelőtt a mázas kerámia nagymértékű használata teszi egyedivé a Thonet-ház homlokzatát.

A pirogránit borítás a kialakuló nagyvárosok levegőjének szennyeződései ellen is megoldást nyújthatott. Könnyedén tisztítható volt, így a kerámiával fedett homlokzatok eredeti színükben maradhattak meg. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Lechner Ödön számára ez a burkolóanyag vált legmegfelelőbbé a modernizálódó Budapesten.[1] Mindemellett az építész kerámiához való kötődése bizonyára már kora ifjúságában kialakult, ugyanis akkoriban édesapja téglagyárat igazgatott, ahol közönséges építőanyagok mellett finom kerámiákat is előállítottak. Már itt megtanult bánni az agyaggal, megismerte annak különböző felhasználási módjait és technikáit, illetve kísérleteket is végzett. Ezekre a tapasztalatokra később az életművére vonatkozóan számottevő tényezőként tekintett az építész.[2]

Lechner Ödön a Thonet-házon is látható színes tagozatok megálmodásában, s az egész homlokzatra kiható harmóniájuk megteremtésében kifinomult érzékkel rendelkezett. Az organikus formák élővé teszik a megszokott statikus építészeti formákat, emellett a kerámia ilyen mértékű használata az architektúra látszólagos könnyebbé tételét biztosítja, annak díszítő funkcióját szerkezeti feladattal ruházza fel,[3] ami a Thonet-ház esetében különösen igaz. Mai formájában a ház többi felületén, alaprajzán és belső tereiben a főnézethez hasonló egyedülálló hangnem egyáltalán nem fedezhető fel, főleg az évtizedek során történt átépítések miatt.

Az épület legfőbb díszét, a kerámiát mint burkolóanyagot a ­– praktikumot sok esetben háttérbe helyező – historizmus nem használta ki olyan mértékben, mint a szoros értelemben vett századforduló építészete. Így válik különlegessé az a gesztus, amit Lechner Ödön a Thonet-ház esetében tett, hiszen ezáltal az épületre mint a századfordulós törekvések egyik előhírnökére tekinthetünk. A koronázópárkány elhagyása szintén egy fontos historikus sémától való elszakadást jelez. Sokan többek között emiatt illetik az épületet a szecessziós jelzővel, ami elhamarkodott kijelentés lehet, hiszen az architektúrát a historikus elemek határozzák meg. Lechner egy olyan díszes történeti stílust alkalmazott, mint a francia reneszánsz, s annak jellegzetes részletformáit – például négyzetes lezárású ablaknyílásokat, ornamentális díszű lizénákat, illetve delfint, vázát, kagylót, vagy liliom motívumokat – szinte kivétel nélkül felsorakoztatta az épület homlokzatán.

A Lechner által alkalmazott elemeket eddig többnyire a kastélyépítészet, valamint a Franciaországban végzett restaurálásainak tapasztalataira vezette vissza a szakirodalom. Valójában az építész ezen átmeneti stílusának történeti előzményeit kiterjeszthetjük a korai francia reneszánsz építészet egészére. A kastélyépítészeti előképek mellett szakrális és középületek is megtalálhatóak az estleges stílusalakító emlékek között.

Írásos dokumentumok hiányában és a stílus alapján történő kutatás nehézségei ellenére fellelhetőek olyan épületek, melyek akár konkrét előképként szolgálhattak a Thonet-ház tervezésekor. Ilyen lehet a Lechner stíluskapcsolatait kutató Karlsten Falkenau által kiemelt Maillant-i kastély lépcsőtornyának felülete.[4]Ezen az épületrészen hasonló díszítő mustrát láthatunk, illetve megtalálhatóak a homlokzat teljes síkján végigfutó faloszlopok, ahogyan a Thonet-házon is. Ezenfelül a torony sisakjára az Iparművészeti Múzeum kupolájának egyik ihletőjeként tekinthetünk.[5] Továbbá a Blois-i kastély és a Chapelle Pagny bizonyos szegmenseire is lehetséges előképekként tekinthetünk. A Thonet-házon megjelenő egyéb részletek eredeztethetőek akár a Gaillon-i kastély, a St. Calais-i Notre Dame-templom, a Chambord-i kastély, illetve a Sens-i Érseki Palota épületeiről is.

Francia párhuzamok mellet Velence és Firenze építészete jelenthetett közvetlen befolyást az építészre a Váci utcai épület tervezésekor. A francia reneszánsz azonban földrajzi és történelmi sajátosságok folytán eleve táplálkozik az észak-olasz régiók építészeti elemeiből. Az ottani építészeket gyakran küldték ugyanis olasz tanulmányútra, melynek során szerzett tapasztalataikat beleolvasztották gótikában gyökerező építészetükbe.„Ezáltal egy csodálatos keverék keletkezett“ – írja Lechner memoárjában.[6]

A historikus részletek előképeinek kutatása mellett a homlokzat nagy részére kiterjedő vizsgálódás vethet fel további kérdéseket. Az 1880-as évekre már megjelent az az elképzelés, miszerint a magyar nemzeti formanyelvnek orientális kötődései vannak, s ez Lechner érdeklődését is felkeltette. Az erre vonatkozó irodalom szintén ekkor jelent meg az országban: Huszka József 1883-tól publikált a keleti rokonság elméletét alátámasztani látszó műveket.[7] Ezekben népvándorlás-kori emlékeink és a népi hímzés példái mellett székelykapuk is szerepeltek iráni és kínai emlékek párhuzamaiként. Nagy szerepet játszhatott továbbá, hogy Lechner jelen volt az 1878-ban, Párizsban megrendezett Világkiállításon, ahol felfigyelhetett az indiai építészetre. Itt kötött ismeretséget Zsolnay Vilmossal, aki meghatározta későbbi művészetét, innentől kezdve folyamatos munkakapcsolatban állt a Zsolnay gyárral.

Ezek a tényezők vezethették el az építészt például az Iparművészeti Múzeum megálmodásához is. Nem bizonyítható azonban, hogy a Thonet-házon bármiféle népi motívum megjelenne, s ezt a gondolatot Falkenau is elveti. Az épületen látható nagymértékű színes kerámiaburkolás keleti eredete sem kizárható, de nem is alátámasztható, így ezek a felvetések egyelőre a feltételezés szintjén maradnak.

Képek:

Máthé Eszter fotói, 2015.

Hámori Péter fotói, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont /Lechner épületek/ Thonet-ház, 2014.