Feledésre méltó gondolatok

Némileg félrevezető Miskolczy Ambrus Emil Cioran fiatalkori nézeteiről írt könyvének címe. Azt várhatja ez alapján az olvasó, hogy a szerző azt boncolgatja majd, hogy az életmű tanulmányozásakor figyelmen kívül hagyhatóak-e Ciorannak a fiatalkori munkásságából a fasiszta, illetve fasizáló szövegek, szövegrészletek. Vagy azt, hogy mennyire különíthető el filozófiai munkáságától, amit magánbeszélgetésekben közölt, levelekben és naplókban leírt. Esetleg várhatjuk azt a problémafelvetést is, hogy mennyiben választható szét a politikai tevékenység és filozófusi pálya. De mindezekről nem esik szó. A szerző ismerteti Cioran fiatalkorának történetét, valamint a korai, fasizáló műveit, és kitér arra is, hogyan állt saját múltjához a „pesszimizmus apologétája” a második világháború után – aztán az olvasóra hagyja, hogy megválaszolja magának a könyv alcímében feltett kérdést: „mi legyen a fasiszta múlttal”.

A Cioran hosszú kamaszkora egy érdekes és informatív olvasmány, értékes adalék a filozófus életművéhez. Nemcsak Cioran életét és családi hátterét ismerhetjük meg belőle, hanem a huszadik század eleji román történelmet, a román fasiszta mozgalom fejlődését és a társadalomban játszott szerepét is. E történelmi háttérismeretek ugyanolyan fontosak Cioran korai, fasizáló műveinek jobb megértéséhez, mint személyes motivációinak ismerete. Azok számára, akik a Cioran-életművet ugyan már ismerik, de a szerző fiatalkori műveit nem tudják eredeti nyelven olvasni, újabb értelmezések lehetősége nyílhat meg annak ismeretében, hogy mely szövegrészek maradtak ki, vagy változtak meg az eredeti, román kiadásból a késői, idegen nyelvű megjelenésekben.

Visszaemlékezéseiben Cioran egy paradicsomi állapotként írta le a gyermekkorát. Az ebből való kiszakadás nagy törést jelentett életében. Mikor Nagyszebent otthagyva Bukarestbe költözött, hogy egyetemre járhasson, akkor nemcsak egyszerűen élete egy idilli szakaszának lett vége, hanem egy számára teljesen új közegbe került. A román főváros kultúrája a vidékkel ellentétben már „nyugatos” volt, érződött az európai (főleg német) hatás. Ezek a jelentős változások, illetve a húszéves kora körül rátörő álmatlansága nagyon nagy hatással voltak életére, és így életfilozófiájára is. Az, hogy egy hagyományos világból egy modern közegbe csöppent, különösen érzékennyé tette olyan problémákra, mint a társadalmi különbségek, a szegénység, a nyomor. Egyenesen az emberi lét velejárójának tekintette a szegénységet. A király, illetve a királyság intézménye iránti gyűlölete is abból fakadt, hogy a vidéki parasztság életszínvonalának ismeretében irritálta az uralkodó életmódja, amelyet Bukarestben saját szemével figyelhetett meg. A szülei vallásossága ellen a kezdetektől lázadozó fiatal egyre többet vívódott, kezdett úrrá lenni rajta a kételkedés.

Fennmaradt levelei közül a legrégebbieket 19 évesen írta, húszéves korától jelentek meg cikkei különféle újságokban, és huszonhárom éves volt, mikor 1934-ben megjelent első könyve, A kétségbeesés csúcsain címmel, amely „aforisztikus kijelentésekből felépülő esszék füzére” (44). Erről később, idős korában úgy nyilatkozott, hogy bár rosszul megírt könyv, mégis minden benne van, amit később megírt. A lázadás fűtötte könyvben Cioran elvet minden filozófiai rendszert, tagadja, hogy a világnak bármi értelme lenne – ezzel a csak önmagának felelő ember hatáskörébe utalja az értelemadást. „A kétségbeesés csúcsairól egy olyan ember nézett le, aki onnan – 1932-es ígéretének megfelelően – valamelyik szélsőségbe készül magát belevetni” – írja Miskolczy (53).

1933 őszén Cioran ösztöndíjjal Berlinbe ment, és ottani élményei hatására egy időre a hitlerizmus rabja lett. Egyik, '30-as évekbeli cikkében így ír: „Amikor az ember tisztában van azzal, hogy minden álláspont ostoba, akkor válasszon egyet, amelyben van vitális és dinamikus töltet, ezt érvényesítse, és zúzza szét ellenfeleit” (55). Berlini élményei hatására német mintára akarta volna átalakítani, modernizálni Romániát is. Később azt hangoztatta, hogy nem a hitlerizmus mint „forma” tetszett neki, hanem inkább a mozgalom vitalitása.

A „metafizikai törvényenkívüli” belevetette magát a politikába, hogy a politikai élményekkel kárpótolja magát az eksztatikus tapasztalatok hiányáért. 1936-os könyvében, a Románia színeváltozásában fogalmazta meg a vízióját országa jövőjéről. A művön Spengler hatása érezhető. Cioran megkülönböztet benne nagy kultúrákat és kis kultúrákat: míg az előbbieknek az a sorsa, hogy a világtörténelem alakítói legyenek, az örökkévalóság számára alkossanak, az utóbbiak csak amazok árnyékában léteznek, és természetükből fakadóan végül mindig karikatúrákká degradálódnak. A kis kultúrákból ugyanis hiányzik a „történelmi ösztön”. A nagy kultúrák közé sorolja Cioran Franciaországot, Németországot, Oroszországot és Japánt – míg a kelet- és közép-európai népeket (köztük Romániát) kis kultúráknak tekinti. Az ő értelmezése szerint tehát kora Romániája egy „történelemalatti” helyzetben volt, és törekednie kellett volna, hogy ebből kitörjön: „Délkelet-európai szellemi és politikai szupremáciánk kell legyen mindennapi obszessziónk. Ha továbbra is elszigetelődünk saját középszerűségünkben, akkor elrémisztjük a világot egy ilyen félrecsúszással” (77). Cioran a fasizmusban látta Románia esélyét a történelembe való belépésre. Ez az általa elképzelt fasizmus a társadalom átalakítását (az igazságtalanság és egyenlőtlenség megszűntetését), modernizálást és a nyugati kultúra lerombolását takarta.

Cioran nacionalizmusában megjelenik azért a kritika is: ostorozza Romániát, amiért ilyen sokáig közömbös maradt a nagy társadalmi-történelmi kérdések iránt. Ezt arra vezette vissza, hogy szerinte a románok nemzeti érzése nem a nemzeti büszkeségből, hanem az (elsősorban a zsidók és magyarok ellen irányuló) idegengyűlöletből fakad – márpedig ez csak arra lehet jó, hogy a saját nyomorukról elterelje a figyelmet. Nem megoldás az idegengyűlölet: a társadalmi problémákat az országban élő összes idegen eltávolítása sem oldaná meg. Nem is lehet a zsidókat okolni a románok nyomoráért. „Az a nacionalizmus, amely nem látja ezt, hamis és egyoldalú ahhoz, hogy tartós legyen. Forradalmat nem lehet hamis problémákkal csinálni” – írta (92.). Szűklátókörűnek tartotta a román nacionalistákat, amiért nemzeti eszméjüket az antiszemitizmusból eredeztették. Számára azért a nacionalizmus volt a követendő politikai irányzat, mert az „emberiség” elvont eszméjével szemben a „nemzet” közvetlen lét, azaz valami megtapasztalható. Cioran szemében egyébként is ugyanolyan ellenszenvesek voltak a román kapitalisták, mint a zsidók – akikkel egyébként az volt a problémája, hogy a demokráciát és a kapitalizmust támogatták, ezek ugyanis kedvezőek számukra. Márpedig Cioran szerint a románoknak más politikai rendszerre lett volna szüksége. Így lényegében a zsidók az elképzelt nemzeti forradalom, Románia színeváltozásának kerékkötői voltak – s emellett Cioran a nemzeti öntudat támadásával is vádolta őket. Ugyanakkor ostobaságnak nevezte a hitlerizmus azon tételét, miszerint a kommunizmusért is a zsidók felelősek – hiszen a kommunizmusban nem tudnak úgy érvényesülni gazdaságilag a zsidók, mint a kapitalizmusban. Mindezek ellenére az antiszemitizmus mozgósító erejét elismerte, ezért maga is leírt néhány, később már nehezen vállalható gondolatot ebben az időben.

Nem volt egész Romániában olyan mozgalom, amelynek programja megegyezett volna Cioran elképzeléseivel. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a román nacionalizmus nagyon erősen kötődött az ortodox valláshoz. A román fasiszta mozgalom, a Vasgárda szimbólumául is a keresztet választotta, jelezve, hogy elsősorban az egyházra és az ortodox hagyományokra akarja alapozni saját nacionalista forradalmát. Cioran viszont éppen a konzervatív, dinamikus fejlődésnek ellenálló ortodox egyházat okolta Románia történelmen kívüliségéért. De a filozófus a népi kultúra kérdésében sem azt a nézetet vallotta, amit a mozgalom fő ideológusai: Cioran a népiséget szembeállította a nemzetiséggel, tehát úgy gondolta, hogy ha Románia nagy nemzet akar lenni, akkor el kell felejtenie a múltját. Így aztán nem is meglepő, hogy leginkább kívülről támogatta a román fasisztákat. Miskolcy Ambrus szavaival: „[ú]gy akart a legionárius mozgalomba integrálódni, hogy egyben kívül maradjon – pontosabban: fölötte szárnyaljon” (81). Ugyanakkor ugyanúgy királyellenes volt, és diktatúrát, valamint társadalmi forradalmat, kollektivizálást akart, mint a vasgárdisták.

Később, visszaemlékezéseiben Cioran elmondta, hogy mikor először hallott egy vasgárdista vezetőt beszélni, nem bírta ki nevetés nélkül. De abban a történelmi helyzetben egyszerűen nem látott más alternatívát Románia számára, mint a legionárius mozgalmat. A királyság egy ideig üldözte a Vasgárdát, és Cioran valószínűleg csak azért nem kapott semmiféle büntetést, mert időközben Párizsba utazott ösztöndíjjal. A náci Németország támogatását is élvező mozgalom azonban pár év múlva már kormányzó erővé vált, majd átvette a hatalmat, így Cioran már a legionáriusok támogatta diktátor, Antonescu tábornok új Romániájába tért haza. Bár tevékeny részt vállalt a Vasgárdát alapító Corneliu Zelea Codreanu kultuszának kialakításában, továbbra is igyekezett valamennyi távolságot tartani a román fasisztáktól, publicisztikájában mindig burkoltan fogalmazott. A gárdisták uralmának brutalitását látva pedig a korábban az erőszakot esztétizáló, diktatúrát igénylő Ciorannak hamar elmúlt a lelkesedése. Elérte, hogy elküldjék kulturális attasénak a németek uralta Franciaországba, ahonnan aztán már nem is tért haza.

Miskolczy Ambrus számtalan visszaemlékezést és interjút idéz, hogy megmutassa, hogyan viszonyult fiatalkori műveihez, és a román fasiszta mozgalomban játszott szerepéhez az idős, Franciaországban élő Cioran. Talán legjobban ez a mondata tükrözi a hozzáállását: „Múltam méltó lenne némi felejtésre, úgy tűnik nekem” (11). Korai, román nyelven kiadott műveinek francia és angol kiadásaihoz átírta a szövegeket, kihúzta a világháború után már vállalhatatlannak érzett részeket. Ha pedig fasiszta múltjáról, zsidó- és magyarellenes kijelentéseiről kérdezték, akkor igyekezett lehetőleg rövid válaszokat adni, melyekkel ugyan nem tért ki a kérdés elől, de mégsem mondott el velük mindent. Ez talán azért lehet, mert kerülni akarta a magyarázkodás látszatát – de akár azért is, hogy kibújjon a felelősség alól. Ahogyan fentebb is írtam, az olvasónak kell eldönteni: elhiszi-e, hogy idős korára Cioran „kigyógyult” a fasizmusból, amelyet egyébként sem támogatott teljes szívvel.

Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora – avagy mi legyen a fasiszta múlttal?  Budapest, Gondolat, 2015.

AJÁNLOTT CIKKÜNK:

Takács Tímea: Séta a könnyek ösvényén (Emile Cioran: Könnyek és szentek)