Logikai ösvények az érzelmek dzsungelében

A Szenvedély, szerelem, narrációk kötetről

Érzelemelméleti tanulmánykötetként határozzák meg a szerkesztők – Boros Gábor és Pólya Tibor – a számos tudományos szempontot (szociálpszichológiai, hermeneutikai, ontológiai, esztétikai stb.) felvonultató, az utóbbi években több, e téma köré szervezett konferencia anyagát összegyűjtő könyvet. A tizennégy tanulmány elvezeti az olvasót az arisztotelészi habitusoktól a stendhali kristályosodáselméleten, az ind aszangán (nem-ártáson), a hume-i benyomásokon, a heideggeri „belevetettségen” és egy sor empirikus kutatáson át egészen a mai nyugati társadalom kitermelte „kívülről irányított ember” prototípusáig – ezzel azonban nem vezet ki az érzelmek labirintusából, ahol vak Thészeuszokként csak tapogatózva tudjuk fölvenni a fonalat. A filozófia és társtudományai bizonyos (néha talán éppen érzelmi?) ráhatással magukkal ragadhatják intellektusunkat, hovatovább felkelthetik a bennünk szunnyadó kutatói erószt (szenvedélyt), de az úton nem vezethetnek végig, csak néhány gordiuszi csomóra irányíthatják rá a figyelmünket. Az egyik legnagyobb ezek közül a kötet címében is kiemelt szerelem témaköre, és ez a kiemelés bizonnyal számíthat arra, hogy laikus olvasók érdeklődését is felkelti.

A könyv három fejezetéből az első a „Passzivitás, aktivitás”: a cím érzékelteti azt a kettősséget, amely az érzelmek sajátja, és amely a róluk folytatott diskurzus egyik problematikus része, vagyis hogy elszenvedői vagy cselekvői vagyunk-e az érzéseinknek. Simon Attila Arisztotelész nyomán a szónok hallgatóságra tett hatását és annak következményeit vizsgálja. A bemutatott jelenségek arra engednek következtetni, hogy az ember ezeket a lelki mozgásokat (kinészisz), pontosabban változásokat (metabolé) a legcsekélyebb mértékben sem tudja befolyásolni, mintha csak megtörténnének vele a „pathoszok”. Voltaképpen a szónok szándékán és képességein múlik, milyen érzelmek uralkodnak el a megszólítottakon – a jó szónoknak tudnia kell, hogy „miképpen kell a hallgatók lelkét a helyes irányba vezetnie, őket valamilyen irányban »felhangolnia«” (23) Mint a jellemek ismerője szónoklatával apellál a különböző lelki irányultságok megerősítésére vagy megváltoztatására, ezáltal a hallgatóság döntéseinek és ítéleteinek befolyásolására. Ügyességét kiváltképp a törvényszéki beszédekben kamatoztathatja, éppen ezért nagy az erkölcsi felelőssége és a – korabeli, a törvénykezésben elsősorban érzelmi meghatározottságú! – közügyekbe való (bár közvetett) beleszólása. A tanulmány Arisztotelész „patosz-elméleti” szempontjait követve és továbbfűzve olyan – nagyon is emberi – kettősségekre világít rá, mint amilyen a fájdalomban megbúvó gyönyör és a gyönyörben megbúvó fájdalom, vagy a szégyen és a félelem fiziológiai és pszichológiai hatásainak összefüggése.

Felhívja a figyelmet az érzelmek kétarcúságára és ennek a jellegzetességnek az érzelmek (tudományos) vizsgálatakor is elengedhetetlen tudatosítására a fejezet záró írása is. Bodor Péter első körben a hagyományos pszichológia érzelemértelmezési modelljeit – biológiai redukcionizmus és szubjektivizmus – mutatja be. Ezek kétségkívül fogyatékos teóriák a szerző vélekedése szerint, ám annak ellenére, hogy megsemmisítő fogalmi és empirikus támadásokat szenvedtek el, talán teljességgel mégsem elvetendőek. Annál is inkább, mert a kettő elegyítéséből létrehozott ellenelméletek – a szerző szavaival – „a forrásaikban rejlő problémákat nem annyira feloldják, illetve megoldják, mintsem elfedik” (46). Bodor ezek meghaladására tesz kísérletet J. R. Averill szociálpszichológus elméleteire hivatkozva, elsősorban tehát az érzelmek társas-konstruktivista vizsgálatára hív. Az egyén érzelmi életét kapcsolati hálóban történő fejlődésként fogja fel, melynek – jó esetben – a végpontja a felnőtt, felelős érzelmi magatartás.

 

 

A kötet közepét – talán szimbolikusan – a szerelem, illetve szerelmes érzületek, adott esetben szerelemnek hitt érzelmi fellángolások és mélyrepülések tárgyalásának szentelték. A nyitó írás a kanadai Ronald de Sousa – a vonatkozó fejezet címéül is szolgáló – „Szerelem és ésszerű indokok” című tanulmánya. A szerző lényegében „felsül”, ugyanis célkitűzése ellenére használható, ésszerű szerelmi indokot nem tud felmutatni, de erre – az olvasónak a drámai helyett új, könnyedebb szempontot adva a témához – ironikusan reflektál is. Platónt és Freudot kritizálja, metsző logikával, bravúros érveléssel ered a szerelem valódi tárgyának nyomába (szépség? esetleg rútság? erények?), majd bottal üti azt.

Ami fogódzó lehet, az a filozófus szerint egyrészt az ipszeitás, a személyek összehasonlíthatatlan és megismételhetetlen egyedisége, eredetisége és értéke – amely nem vezethető vissza pusztán tulajdonságaik összességére – másrészt a szerelem történetiségének vizsgálata: „A szerelmi köteléket úgy kell elgondolni, mint két, tér-időben kiterjedő és önálló spirál sajátos egymásba fonódásának következményét.” (82.) A legendás (gyakran elnyomott) szerelmeket – Sousa számtalan irodalmi példát hoz Rómeótól Cyranóig – nem választhatjuk el attól a történeti valóságtól és ideológiai háttértől, amelyben születnek, születtek. A szerelem tehát ebben az összefüggésben az emberi szabadság egy közvetett megnyilvánulási formája. A kötetben helyet kap a bécsi egyetem munkatársának, Eva Laquièze-Waniek-nek az ehhez az előadáshoz fűzött kommentárja is, mely a transfer (átvitel) fogalmára épít az újszülöttkori szükségletből fakadó vágytól a minden vágy eredőjéhez, a szeretetalaphoz mint ősokhoz eljutva.

Az ember életében kitüntetett szereppel bíró szülés/születés nem véletlenül kerül középpontba a szerelemről folytatott diskurzusban, hiszen „a szerelem gyümölcséről”, bizonyos értelemben végső beteljesedéséről van szó. Ezt példázza Varga Katalin a kórházi szülések során használt mesterséges oxitocin pszichoemotív hatásait tárgyaló írása is. A szerző arra hívja fel a figyelmet – több megdöbbentő konklúzióval záró állatkísérletet például hozva fel –, hogy még bántóan sok a kérdőjel a mindössze öt évtizede rendelkezésre álló szintetikus oxitocin használatával és hatásaival kapcsolatban, ehhez képest azonban a mai szülészeti gyakorlatban használata meglehetősen kritikátlannak, rutinszerűnek mondható. Így tehát nem pusztán egy a háborítatlan szülés eszméje mellett elköteleződő tanulmányt, hanem az egész társadalmat érintő súlyos etikai kérdést felvető írást olvashatunk.

A perinatális szakasz fontosságát Descartes nyomán Boros Gábor is hangsúlyozza. Vélekedése szerint a sokszor bűnbaknak kikiáltott Descartes a maga szenvedélyelméletén át alkalmasint többre jutott a „szeretetkutatásban”, mint sok mai teoretikus kísérlet. A filozófust egészen más oldaláról mutatja be, mint azt szokás – „ez nem a kézikönyvek Descartes-ja” (109). A tanulmány a Krisztina svéd királynő udvarában élő, a filozófust kérdéseivel ösztönző francia nagykövet, Hector-Pièrre Chanut-nak írt személyes levelekből indul ki. Illetve a filozófiai gondolatmenetben az emberi lélek embrióval történő egyesüléséből, mely a léleknek eredendően pozitív testtapasztalatot biztosít, ebből következően az ember első affekciói az öröm és a szeretet.  Hogy aztán szeretete tárgyául – észérvek és ellenérvek között – mit vagy kit választ a lélek földi útja során, az többtényezős kérdés, állítja a tanulmány, és számolni kell például a „transzcendentális illúzió” (107.) működésével is. Persze alapvetően a tudományos-filozófiai barátság (amitié) biztonságosabb vidék, mint az erósz világa…

Ehhez a gondolatmenethez jól illeszkedik Ullmann Tamás (egyébként az utolsó fejezetben helyet kapó) írása, aki – Descartes-on túllépve – a sajátos logikával bíró tudatalatti működését veszi szemügyre.  Descartes és követői nem számoltak ugyanis azzal, hogy a tudat nem teljesen transzparens önmaga számára, és valójában nem önmagát alapozza meg, hanem eleve csak egy interszubjektív játéktérben létezik. Ez az állítás a tanulmány szerint az érzelmekre is igaz. A szerző szerint ennek az összefüggésnek a felfedezője a filozófiatörténetben Hegel volt, aki az öntudatot vágyként határozta meg. A vágy a maga körkörös logikájával nagy kihívás elé állítja nemcsak a vágyakozókat, de a vágy felett filozofálókat is. A szerző kettős kötésként határozza meg a vágyat, melynek „tulajdonképpeni tárgya nem egy dolog vagy egy személy, hanem egy másik vágy, és a vágy lényegi mozzanata, hogy ez a másik vágy ránk irányuljon.” (174.)

A fejezetből némiképp kilóg Ruzsa Ferenc „Értelem és érzelem az ind gondolkodásban” című, az indiai ember érzelemvilágát érzékeltetni kívánó tanulmánya. A brahmanista gondolkodás szerint az ember három alapvető életcélja a dharma, az artha és a káma, azaz az örök törvény, a vagyon és a szerelem. Ez utóbbi keleti forróságáról autentikus szövegszemelvények tanúskodnak, részletek például az Upanisadokból és a Mahábháratából. A sokszor félreértelmezett „tat tvam aszi” („Te Az vagy”) mélyebb megértetésére is törekszik a szerző: bár gyakran értelmezik így, szerinte nem annyira a felebarát szeretetére való felhívással rokon ez a parancs, sokkal inkább benső elmélyülésre hív – persze a két út végső soron ugyanoda vezet.

Az „Érzelmek és történetek” megjelölésű utolsó fejezet a legsokszínűbb, elsősorban filozófiatörténeti tanulmányokat, valamint befogadáskutatási, illetve pszichoterápiás beszámolókat és két többszerzős kutatási jegyzőkönyvet is tartalmaz. Minden írásra azok részletgazdagsága miatt nem térhetünk ki, de – feltehetőleg egyéni affekcióktól is vezérelve – kiemelhetünk néhány lényegesebbnek vélt gondolatot.

A narráció az érzelmek kontextusában jelenti egyrészt a tudatosságot vagy tudatosítást, reflexiót – Sajó Sándor ezt a személyes azonosság kérdésének nevezi –, másrészt a megélt érzelmek utólagos „elmesélését”, elhelyezését, (adott esetben át)értékelését. „Az időbeliség, a világon-lét és a történetben való lét valójában együtt, különválasztatlanul alkotják az emberi tapasztalatot” – írja Sajó (163.), aki tanulmányában az értelemképződés értelmében vett történeti tapasztalat dinamikus (időben ugráló, voltaképp ellenőrizhetetlen) voltára, vagy inkább folyamatára hívja fel a figyelmet.

Az időiség problémájával foglalkozik Pólya Tibor is, a történet és elbeszélőjének bonyolult érzelmi viszonyát különböző kutatási eredményeken keresztül vizsgálva. Konklúziója, hogy az érzelmek narratív természetét mélyebben megismerhetjük, ha az elbeszélő személy – történetmesélés közbeni – érzelmeit is vizsgáljuk, akár fiziológiai vagy agyi képalkotási eljárásokkal is.

Olay Csaba az affektusmentes világot hirdető Dilthey-től a háromdimenziós (képzetalkotó–akaró–érző) emberről elmélkedő Husserlen át jut el az ittlét módját hangoltságként (Befindlichkeit) meghatározó Heideggerig. A hangoltságot és az érzelmeket azonban hasonló jegyeik ellenére el kell különíteni egymástól: „A hangoltság az átfogó színezete annak, hogy előttünk áll létezésünk, mégpedig lehetőségek mindig más és más konstellációjában.” (154.) A hangoltság tehát világviszonyunk emocionális jellegének nulladik szintje, amelyről sokszor nem is tudunk, és amely mégis befolyásol bennünket. Paradox módon Heidegger szerint a szorongás lehet a legtermékenyebb hangoltság, már ha az ember meg akarja érteni és meg mer nyílni felé, azaz: ha képes felnőni hozzá.

 

 

Nem tudhatjuk, a szerkesztők előre megfontolt szándéka volt-e, hogy az elsőhöz hasonlóan a záródarab, „A büszkeség labirintusai” című Weiss János-tanulmány is – bár egész más alapoktól indulva de – a közügyekben való érett, felelősségteljes részvételt és megszólalást sürgeti. A szerző Herbert Marcuse után szabadon fejti ki az affirmatív kultúra és társadalom fogalmát, melyben a társadalmi és érzelmi szint – nem szerencsés módon – egybecsúszik. Ebből vezeti le a még szerencsétlenebb, szükségszerűen önmagát felemésztő „büszkeségpolitika” fogalmát, amelyben némi – könnyen kontextusba helyezhető – áthallást is felfedezhetünk.

A kötet elolvasása után talán nem minden alap nélküli az a várakozás, hogy – az interdiszciplinaritás jegyében – az érzelmek elméletéről teológiai-vallásfilozófiai kontextusba ágyazva, a transzcendencia szemszögéből vizsgálva is hallhassunk. Elvégre a kötet, még ha tematikájában esetleg úttörő is, a téma mélyfúrásához „szerszámosládája” kevésnek bizonyul. Az emberi értelem elől elrejtőző/elrejtett ösvényeket transzcendens szempont nélkül nem képes maradéktalanul feltárni. Augustinus az ősalap feladásaként, a „megfordított magasságra való törekvésként” értelmezte a büszkeséget (231.) – ennek mentén kijelenthető, hogy az érzelmek elméletének teljesebb kidolgozásához is szükség volna egy „ősalapra építő” megközelítésre. E magasabb nézőpont vallásfilozófiai alapvetése talán megvilágító erejű lehetne a Világosság sorozat egy következő darabjához.

Boros Gábor – Pólya Tibor (szerk.): Szenvedély, szerelem, narrációk. Filozófiai és pszichológiai tanulmányok. Budapest, Eötvös, 2014.

A kötet letölthető a kiadó honlapjáról.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Kinyik Anita: Négy kísérleti bázis a képfilozófia tengerén (A szépség akarata című kötetről)

Balázs Zoltán: Kolnai az undorról, a gőgről és a gyűlöletről (A Szeretet és gyűlölet, undor és gőg című kötetről)

Facebook-hozzászólások