A szubjektív test

Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája

 „A test nagy értelem, sokféleség, egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor”

Friedrich Nietzsche: Imígyen szóla Zarathusztra

Sajó Sándor fordítói munkájának köszönhetően immár magyar nyelven is olvasható Merleau-Ponty első főműve, a francia filozófia egyik alapvető, meghatározó jelentőségű alkotása, Az észlelés fenomenológiája. A könyv egyik újítása abban áll, hogy a test fogalmának középpontba helyezése révén a szerző radikálisan új megvilágításba helyezte a hagyományos filozófiai problémákat, és a korábbi kísérletekhez képest gyökeresen új irányból közelített hozzájuk.

Merleau-Ponty, Sartre-ral és Lévinasszal, a huszadik század második felében kibontakozó francia fenomenológiai mozgalom „alapító atyái” közé tartozik. Előtérben vannak nála mindazok a problémák, melyek a későbbi francia fenomenológusok (és egyes fenomenológián kívüli szerzők) számára meghatározóknak, irányadóknak bizonyulnak: így mindenekelőtt a testiség, az interszubjektivitás és a passzivitás fogalmai. Ehhez hozzátehetjük még a struktúra, illetve a strukturális gondolkodás motívumát is, mely Az észlelés fenomenológiájában már lényeges szerephez jut, és amely Merleau-Pontynál a strukturalizmus franciaországi felbukkanásával és kibontakozásával függ össze. Merleau-Ponty behatóan tanulmányozza és az egyetemen oktatja is Férdinand de Saussure írásait, Claude Lévi-Strauss pedig közeli barátai közé tartozik.

Az észlelés fenomenológiája tengelypontot alkot a szerző életművében. Részben az első nagyszabású korai mű, a La structure du comportement (A viselkedés struktúrája, 1942) gondolatit viszi tovább, részben világosan fellelhető benne a kései munkák számos törekvésének előképe. Merleau-Ponty stratégiája már ebben az első érett műben is az, hogy meghaladja a hamis alternatívákat; hogy feltárja a filozófiai előítéleteket és megmutassa azok eredetét. Ez lesz a meghatározó módszere Az észlelés fenomenológiájában is: Merleau-Ponty végig azon mesterkedik, hogy miként kerülhetné el az empirizmus (és reduktív materializmus) Szkülláját egyfelől, valamint az intellektualizmus (és idealizmus) Kharübdiszét másfelől. A szerző meggyőződése szerint mind az empirizmus, mind az intellektualizmus egy egységes egész, egy szerves képződmény valamely különös mozzanatát ragadják ki, és azt abszolutizálják.

Az előszóban Merleau-Ponty tisztázza a fenomenológia általa használt fogalmát, valamint saját fenomenológiai pozícióját más szerzőkhöz képest. Az irányadó szerző számára Husserl. Nála véli felfedezni a fenomenológia legtisztább kifejeződését, megvalósítását és gyakorlását. Ebből a szempontból a fenomenológiai mozgalom másik alapvető figurájának, Heideggernek alárendelt szerepet tulajdonít: „[A]z egész Lét és idő – írja – Husserl egy megjegyzéséből ered, és egészében véve nem más, mint a »natürliche Weltbegriff« vagy a »Lebenswelt« kifejtése, melyeket Husserl élete végén a fenomenológia elsődleges témáinak tekintett” (7). A fenomenológia célja pedig szerinte az, hogy feltárja az ember tudományos reflexió („az objektív gondolat”) előtti tapasztalatát és világhoz való viszonyát. Számára ember és világ egyetlen szerves egységként jelenik meg: mint „világon-lét” („être-au-monde”).

Már ebben az első főműben kivehetők Merleau-Ponty kései törekvései, és a második, befejezetlen főmű, a magyarul is elérhető A látható és a láthatatlan legfontosabb gondolatai. Nevezetesen: a világ organikus szemlélete; az a felfogás, hogy a világot és benne az emberi egzisztenciát egymásba ágyazódó struktúrák és kontextusok szövedékeként és hálózataként értelmezzük. Ami azonban még fontosabb: Merleau-Ponty szerint a világ állandó változásban van, az egyes struktúrák és kontextusok egymásból születnek meg, és a filozófiának pontosan ezt a genezist kellene bemutatnia. A filozófiai igazság ezért mindig egy születőfélben lévő igazságra vonatkozik.

Merleau-Ponty szerint „magukhoz a dolgokhoz” a legközelebb a reflexiót megelőzően működő természetes észlelés tud bennünket a legközelebb vinni.  A természetes, reflektálatlan észlelésre azonban számos filozófiai és tudományos előítélet telepedett rá, intellektualista és empirista, idealista és materialista oldalról egyaránt. A mű bevezetésében Merleau-Ponty mindenekelőtt ezektől próbálja meg megtisztítani az észlelés filozófiai megközelítését. Stratégiája nagyon hasonló Husserléhez, mindenekelőtt pedig a számára leginkább irányadónak számító husserli mű, a Tapasztalat és ítélet[1] módszeréhez: azt kíséreli meg bemutatni, hogy a tapasztalat egyetlen szintje vagy aspektusa sem elszigetelt az összes többitől. Merleau-Ponty szavával élve mindegyik „kommunikál egymással”; az érzetek minőségi karakterét, „kváléját” meghatározza a világon-lét általános módja és az érzékelés egymással összekapcsolódó rendszerei; az érzeteket továbbá eleve jelentés járja át; az érzet utal valamire a világban, illetve az egzisztencia bizonyos módjait jeleníti meg.

Elemzéseiben Merleau-Ponty rengeteg pszichológiai anyagot mozgósít; méghozzá a hozzájuk tapadó félreértésektől megtisztítva. A szerzőt mindenekelőtt a pszichológiai sérülések és rendellenességek érdeklik. Így vizsgálódásainak egyik visszatérő hőse (Husserl mellett) Schneider, az első világháborúban egy gránátszilánktól agysérülést szerzett katona esete, akit számos orvos és pszichológus tanulmányozott. Merleau-Ponty arra világít rá, hogy nem arról van szó, hogy Schneider egyik vagy másik lelki vagy motoros funkciója a maga egészében kiesett volna a sérülés következtében, hanem egymással összefüggő képességkomplexumok sérültek, váltak szegényebbé és mechanikusabbá. Schneider és más esetek példái révén a szerző azt szeretné világossá tenni, hogy az emberi létezést a maga szerves totalitásában kell megértenünk, és e totalitás egyik vagy másik területének, mozzanatának a sérülése az egészet érinti.

A könyv első részében Merleau-Ponty kifejti a francia fenomenológia későbbi szerzői számára is irányadó gondolatát: az inkarnáció eszméjét. Eszerint a szubjektum lényegénél fogva testtel bíró lény, megtestesülés; és a tapasztalás, a gondolkodás, a cselekvés valamennyi területét és mozzanatát meghatározza a testiség, és annak speciális struktúrái. Ezzel a koncepcióval Merleau-Ponty egy már meglévő hagyományt visz tovább. Előtte Marcelnél és Sartre-nál is megtaláljuk azt az elképzelést, mely szerint nem annyira azt kellene mondanunk, hogy „van egy testem”, hanem inkább azt, hogy „én a testem vagyok”.

A kései kulcsgondolat, az összefonódás („le chiasme”, „l’entrelacement”), már itt megtalálható. Merleau-Ponty szerint a posteriori és a priori, tény és lényeg sohasem válnak szét egymástól világosan, hanem szervesen összefonódnak egymással, és ezt a tapasztalat elemzése is világosan megmutatja. A tények lényegi összefüggésekre világítanak rá, a lényegekre vonatkozó gondolati konstrukciók azonban csak tények alapján igazolhatóak és beláthatóak.

A test mindenkor interszubjektív létező, illetve egzisztenciamód. A test kifejezés, a test által szubjektivitásunk kölcsönösen kifejeződik egymás számára. A beszédet mint szintén testileg meghatározott közlési formát, megelőzi és megalapozza a testi gesztusok elementáris kifejezési rendszere. Merleau-Ponty szerint a társadalom és a történelem legapróbb és legmagasabb szintű regisztereiben egyaránt kimutatható a testiség jelenléte.

A második részben a szerző az észlelt világ legalapvetőbb struktúráit fejti ki. A test az, ami kialakítja és berendezi maga körül a teret, a világot; eredeti, fungáló intencionalitásként („intentionnalité opérante”) a test tárja fel a dolgokat a világban, világítja meg különböző jellemzőiket. A dolgok mindig horizontokban adódnak: mindig vannak a tekintet elől elrejtőző külső és belső oldalaik, és – egymással rendszert alkotva – mindig más dolgok felé utalnak tovább. A minden horizontot egybefoglaló totális horizont, a horizontok horizontja maga a világ.

A szubjektum Merleau-Pontynál egy világban elköteleződött szubjektumként jelenik meg; észlelésünket, önértelmezésünket mindenkor a világgal való eredeti kapcsolatunk határozza meg. A világ egyes rétegei a legbensőségesebben meghatározzák és átjárják egymást: a kulturális világ jelentései leszivárognak a világ tisztán természeti rétegeibe, az interszubjektív világ továbbá átjárja a magányos, személyes létezést is. Az ember éppoly eredendően egy másik-számára-való, mint magáért-való lény.

A befejező, harmadik rész a világgal egyetlen egységes struktúrát alkotó testi szubjektum legfontosabb alapstruktúráit fejti ki: a cogito, az időbeliség, végül pedig a szabadság. Először is a gondolkodás ugyanúgy testi beágyazottságú, mint az érzéki tapasztalat. Merleau-Ponty oldalakon át igyekszik rávilágítani arra, hogy a testiség, a mozgás képessége és az észlelés, még a legmagasabb szintű, legabsztraktabb fogalmi gondolatban is jelen van. (Merleau-Ponty szerint lehet, hogy radikálisan más ontológiával bírnának az olyan lények, akiknek a fejük hátsó oldalán is van egy szemük, és 360 fokban látnák a környezetüket). Az idő pedig filozófiája szerint úgy tárul fel, mint ami magának a szubjektivitásnak a „szubsztanciája”. Lényegileg a szubjektum az, aki időbeli, és minden időbeliséget ő vetít bele a magában-valóba.

A mű utolsó fejezetében Merleau-Ponty arra igyekszik rávilágítani, hogy a szubjektivitás nem pusztán aktivitás, mint Sartre-nál, hanem éppannyira passzivitás is. A szubjektivitást úgy fejti ki, mint aktivitás és passzivitás játékát. Ezzel kapcsolatban, némileg paradox módon, a következőképpen fogalmaz: „teljesen aktívak és teljesen passzívak vagyunk” (459). A szabadságot – írja az utolsó fejezetben – lehetetlen megfelelően megérteni a benne folyamatosan jelentkező ellenerők, ellenhatások nélkül, amelyek kialakítják a szabadság működéséhez elengedhetetlenül szükséges szituációt. A szabadságot, mondja, úgy kell megértenünk, mint motivált, elkötelezett szabadságot; mint ami egy véges, behatárolt, artikulált mozgástérrel rendelkezik, ami viszont szabadon megvalósíthatja magát a testiség, a történetiség, az interszubjektivitás és egyéb tényezők által kialakított mozgástéren belül, és bizonyos mértékig mindig módosíthatja ezt a játékteret, kitolhatja annak határait.

Merleau-Ponty könyve a megtestesülés problémájának alapműve. A szöveg egyesíti a megvilágító erejű, művészi metafora-alkotás és a tudományos pontosság erényeit. Leírásai mindig konkrétak, mindig az elemzés tárgyául választott tématerület mélyére hatolnak. Legfontosabb teljesítménye talán az, hogy megmutatja, miképpen működik a test objektív és szubjektív oldala egyetlen rendszerként, és hogy ez a rendszer milyen módon határozza meg létezésünk, tapasztalataink egész birodalmát. E mű nélkül lehetetlen megérteni a huszadik század második felének francia fenomenológiáját; ugyanakkor Merleau-Ponty könyve nem csupán hatástörténeti szempontból megkerülhetetlen, hanem kimeríthetetlen gazdagságú gondolkodnivalót is ad arról, hogy milyen szerepet tölt be a test a világ és általában a létezés jelenségének magyarázatában.

Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája. Budapest, L’Harmattan, 2014. 497 oldal.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Marosán Bence Péter: Megérteni az életet (Michel Henry: Az élő test)

Gregus Zoltán: Testek világlása (Jean-Luc Nancy: Corpus)

Marosán Bence Péter: A végtelen megmutatkozása (Jean-Luc Marion – kartezianizmus, fenomenológia, teológia)



[1]Erfahrung und Urteil. Prag, Akademia/Verlagsbuchhandlung, 1939.

Facebook-hozzászólások