Kulturális étrend-kiegészítés
A kortárs hazai kulturális élet egyik vissza-visszatérő kérdése a humán tudományok, leginkább a filozófia helye, értéke vagy „haszna” a társadalomban. Ezt a különböző körkérdésekre adott válaszok és kerekasztal-beszélgetések alkalmával az egyes érintettek általában a saját szakterületük tapasztalatai alapján meg is válaszolják: a tudományfilozófia szakembere a tudósokkal való együttműködés hiányában látja a nagy sikerek és így az elfogadottság hiányát, a politikafilozófus szerint az a baj, hogy nem írnak közéleti cikkeket napilapokba, az esztéta pedig már régóta tudni véli, hogy a művészekkel nem foglalkoznak eleget. A probléma valószínűleg – mint legtöbbször az ilyen kérdések alkalmával – magában a kérdésben rejlik. A kérdést ugyanis nem csak úgy lehet feltenni, miért jó a társadalomnak a filozófia, hanem úgy is, hogy milyen társadalmat kapunk filozófia nélkül (értsd: népszerűtlen filozófusokkal, kevés filozófussal, a filozófiát marginalizáló kultúrával). Látunk így egy közösséget, élén ideologikusan szűklátókörű, tehetségtelen politikusokkal, manipulálható vagy olcsó megoldások után kutató tömeggel, provinciális, jelentéktelen művészekkel, közhelyeket szajkózó újságírókkal. A sor tetszőlegesen folytatható attól függően, mennyire szeretnénk elmélyedni ebben a disztópiában – hiszen ilyen hely csakis a képzelet szüleménye lehet.
Persze, ha minden problémára nem is várhatjuk a filozófia művelésétől a megoldást, azért azt be kell látnunk, hogy a filozófiamentes kulturális étrend komoly egészségügyi kockázattal jár, és akkor járunk el legjobban, ha olyan szakemberhez fordulunk segítségért, mint Michel Onfray, akitől A boldogság antik étrendje immár a második magyarul megjelent kötet. Onfray példaképeinek ugyanis a kulturális gasztroenterológia olyan mestereit vallja, mint Montaigne vagy Nietzsche. Hazájában annyira népszerűnek számít, hogy könyvei bevételéből még egy szabadegyetemet is össze tudott hozni, ahol leginkább az alacsonyabb sorból kikerülő diákok filozófiaoktatása a célja, de bárki bejárhat az órákra. Alapvetően baloldali beállítottságú szerzőnek tekinti magát, de ezt egy olyan hedonisztikus ateizmus formájában műveli (leghíresebb könyve az Ateista kiáltvány), ahol a „hús-vér filozófia” mint egyszerre életrajzi gyökerű és megtermékenyítően értelmező szépirodalmi esszé jelenik meg. Jelen kötete tizenhat szöveget tartalmaz, melyeknek gyújtópontja az írás és élet összefüggése, illetve a művészet és a gondolkodás mint folyamatos harc és önteremtés. A kötet esszéi úgy is olvashatók, mint egy-egy hosszabb aforizma, amely mindig mond valamit az egyén és társadalom viszonyáról, a lázadásról, a gyönyörről, férfi és nő viszonyáról vagy éppen a zsarnokság és a művészet mindig egyoldalú harcáról.
Három önéletrajzian filozófiai esszé kivételével az összes írás középpontjában egy-egy művész vagy filozófus áll. Ők mind valamely Onfray által csodált magatartás vagy erény szimbólumaként jelennek meg: Picasso a könyörtelen, tomboló férfierő a művészetben, az egészség mintaképe, Foucault egy új, harcosan kritikus megismerő eljövetelét hirdeti, egy Dionüszosz-típus megformálója, Nietzsche örököse. Még az amúgy arisztokratikusan demokrácia-ellenes Baudelaire által idealizált dandy-modell is úgy jelenik meg, mint a kapitalista haszonelvűség ádáz ellensége, igazi forradalmár. (Onfray szerint a „bolsevik Sartre” jellemző túlkapása, hogy a saját, lényegileg burzsoá értelmiségképéhez képest nézte le Baudelaire-t.) Kirajzolódik ezekből az írásokból egy nagyon következetes értékrend, mely szemben áll az akadémiai, elméleti filozófia legnagyobb részével, a modernizmus legfontosabb művészeinek tartását hősies ethoszként állítja példaként, és mindennemű művészi tevékenységben – szerinte a filozófiai esszé is az – a megismerés valódi eszközét ünnepli. „Nietzsche után követelem a filozófus-művész trónra lépését, az igényes individuumét, aki élet és halál, tehát a túlélés elkötelezettje. […] A könyv alkotója csak annyiban érdemel érdeklődést, figyelmet, amennyiben ő maga életet alkot. A magáét és talán az én-szobrászat kedvelőinek életét” (21.) – így szól Onfray ars poeticája, ez a nagyon erős francia hagyománnyal (Camus, Foucault) rendelkező „ars philosophica”.
Az önéletrajzi esszék leginkább az írás szerepét járják körbe Onfray saját élettörténete szempontjából, miközben keretbe fogják a kötet többi írását. A kötet első esszéje ugyanis, az Anyám önéletrajza című egy nyomasztó délután emlékét idézi fel, amikor a szerző a levéltárba kísérte el már idős édesanyját, hogy megtudják, kik a vér szerinti szülei. Onfray, akit édesanyja szintén kénytelen volt intézeti nevelésbe adni, ráismer arra az elementáris hiányra, amit az elvesztett gyerekkor mint identitásválság jelenthetett édesanyjának is. Úgy gondolja, nála az írás mindig is valami megfosztottság-tudatból fakadó harc volt, az elvesztett gazdagság iránti hajsza tette őt azzá a rendkívül termékeny filozófus-íróvá, akit a publikum ismerhet. Az utolsó esszé pedig, az Apám teste című a nélkülözésben töltött nagyon korai gyermekkorba vezet vissza; édesapja, a szegény mezőgazdasági munkás szenvedésein keresztül adja mintegy genealógiáját Onfray baloldali elkötelezettségének, és mutatja meg, hogy a mértéktartás és a bölcsesség milyen ideálját látja szerzőnk édesapjában.
Jó ötlet volt a címadó esszé kiválasztása a szerkesztő, Romhányi Török Gábor részéről, hiszen ez az írás Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete és tanai című művéből indul ki, ahol filozófiai tanítás és megélt élet a régi bölcsek életéről szóló anekdoták formájában egyként válik a bölcs élet, a boldogság kutatása és a hamis bálványok ledöntésének szimbólumává. Onfray a kívülálló bölcs alakjának előképeiként tekint az ókori gondolkodókra, akik nyomába csak nagyon kevesen szegődtek a filozófiatörténetben: Montaigne-t, Schopenhauert (róla szól a „Buddha, a kutya, meg a fuvola” című esszé), Nietzschét, Foucault-t és Deleuze-t említi, illetve állítja példaként mindenki elé. A kötet másik csúcspontjaként talán a Don Quijote kontra Don Juan című szöveg emelhető ki, amely a modernitással kapcsolatban tanúsítható két archetipikus magatartásmódot mutatja be, melyet ez a két hős képvisel a kapitalizmus hajnalán. Don Quijote a reménytelenül dacos, romantikus lázadó, aki a régi értékek nevében vállalja akár a nevetségessé válást is, Don Juan pedig a könyörtelen, sikeres, gond nélkül alkalmazkodó győztes, aki először ismeri fel a megváltozott kor új követelményeit és teljesíti túl azokat. Don Quijote a boldog vesztes, aki szerettei körében hal meg, Don Juan pedig magát is elveszti, miközben mindent megnyer. Szociológiai jellegű tipológiaként valószínűleg végtelenül unalmasra lehetne butítani az elképzelést, Onfray tollából viszont egy sodró erejű lírai esszévé kerekedik mindez.
Ugyanez mondható el a kötet mindegyik kis írásáról, melyek leginkább tényleg filozófiai/kulturális étvágygerjesztőként ajánlhatóak, méghozzá bárkinek. Vitatkozni persze sok mindenben lehetne Onfray meglátásai kapcsán, például arról, vajon elméleti filozófiai teljesítmények nélkül is elképzelhetőek egyáltalán az „outsiderek” minden korban, hogy a test középpontba emelése nem ugyanolyan túlkapás-e, mint a léleké, és még sok másban – de ezt mindenki maga kell, hogy megtegye majd az étrend-kiegészítés során.
Michel Onfray: A boldogság antik étrendje. Budapest, Napkút, 2014.
AJÁNLOTT CIKKEINK:
Zakariás Péter: Borozófia (Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok)
Zakariás Péter: Nietzsche az oktatásról (Nietzsche: Művelődési intézményeink jövőjéről)
Facebook-hozzászólások