Egy orosz este

Különleges alkalom a magyar, de még a nemzetközi koncertéletben is, amikor egy estén két világsztár lép fel versenyművek szólistájaként. 2016. május 24-én ezzel a zenei csemegével lepte meg a Művészetek Palotája a közönséget. Gidon Kremer már visszatérő vendégművésznek számít a magyar közönség számára, Mihail Pletnyov itt ritkábban, de azért már többször látott világhírű előadó. Egy ilyen koncertplakátot látva az hozzáértő és elkényeztetett néző nyilván igen magas elvárásokkal ül be egy „all star” előadásra. A Pletnyov alapította Orosz Nemzeti Zenekart Alekszandr Szladkovszkij vezényelte, az est tematikája pedig egyetlen zeneszerző, Robert Schumann köré szerveződött.

Elsőként a zenekar az Op. 115-ös Manfred-nyitányt játszotta, rendkívül lágy, puha hangzással, azonban már ekkor érezni lehetett, hogy a karmesternek sajátos, a megszokott schumann-értelmezéseket elvető felfogása különös zenei megformálásokban nyilvánul meg. Hangulatfestésnek nem volt híján az előadás, mintha filmet néztünk volna, ami végül is betöltötte a mű eredeti, Lord Byron Faustja, azaz a Manfred című műhöz írt kísérőzene funkcióját. Ha a zenének van nemzeti jellege, akkor ez itt szembeötlően érdekes megnyilvánulása volt a német-orosz kontrasztnak.

Schumann zenei világának német karaktere ugyanis ezen az estén egyszer sem jutott szóhoz. A karmester Csajkovszkijhez sokkal inkább illő stílusbeli felfogása  túlságosan rányomta a bélyegét az egész estére. Schumann a klasszikus német zenei tradíciókon nőtt fel, ami zenéjének gyökerét képezi, romantikus stílusjegyein túl. A képzelt vagy valós irodalmi társaságok mintájára létrehozta saját képzeletbeli zenei társaságát, a Davidsbündlert, aminek két fő figurája személyiségének két ellentétes oldalát volt hivatott megjeleníteni. A szenvedélyes, extrovertált Florestant és az introvertált, poetikus Eusebiust.

Schumann műveinek karakterei és különböző témái gyakran szélsőségesek, vadul, fanatikusan tombolók . Az egész este folyamán, az összes előadásban azonban ezek közül a különböző karakterek közül csak a poetikusat, Eusebiust hallottuk. Ha van az orosz zenének nemzeti jellege, akkor az talán a széles, mély gesztusú, szinte a túlzásig romantizált érzelemgazdagsággal átitatott lélekvilágban nyilvánul meg. A zenei megfogalmazások végig ebben az érzületben zajlottak, a tempók pillanatnyi, vagy legalábbis látszólag pillanatnyi érzelmek által befolyásolt szabad kezelésével, a dinamikák szinte teátrális suttogásig menő finomításával. A nyitány utáni első szóló mű, Schumann saját átirata az 1850-es három egybekomponált tételű a-moll csellóversenyből, Gidon Kremer meleg hangú hegedűjén szólalt meg. Finomságban itt sem volt hiány, ritmikusságban viszont igen, amit jelen esetben inkább a karmester rovására lehet írni, mivel főleg a zenekari szólamok önkényes lassításai törték meg a zenei folyamatot

Mintha az összes társművészet egyszerre lett volna jelen a színpadon, filmet láttunk, színeket, drámai és poetikus megfogalmazásokat, a tételek végi táncos témáknál pedig szinte együtt mozogtunk az előadókkal. Mindezzel a sokszínűséggel együtt Kremer varázslatosan hegedült, a tőle megszokott beszédes, puha tónusú, bársonyos hegedűhangon, virtuóz könnyedséggel. Mint a műsorfüzetből kiderült, mindkét művész járt már nálunk Csajkovszkij-műsorral. Az est egyetlen nem Schumanntól származó darabja Kremer ráadása volt: a  Sosztakovics-kortárs Mieczysław Weinberg egy csellóprelűdjének hegedű átiratát játszotta. Kremer megosztotta a közönséggel, hogy mostanában milyen lelkesedéssel veti bele magát műveinek felfedezésébe, szívén viselve az általa olyan nagyra becsült szerző népszerűsítését, akinek gazdag életművét még csak most kezdi megismerni a szélesebb publikum. A mű valóban csodás volt, a művész talán ebben érezte leginkább otthon magát, atmoszférateremtő ereje finoman harmonizált a darab karakterével.

A szünet után az a-moll zongoraverseny következett. Vártam, hogy az eddigi sok finomkodás után most berobbanjon lelkes, lendületes témáival. Azonban a csalódás ekkor következett: Pletnyov, elvitathatatlan erényei mellett, megfejthetetlenül unott arckifejezéssel, olyan sajátos tolmácsolásban adta elő a művet, ami ahhoz hasonlított, mintha egy versenylovat inkább simogatott volna a megülése helyett. A végletekig lassított és túlszelídített tempók uralták az előadást. A fent már említett zenei karakterek közül pedig itt már tényleg csak a Der Dicher spricht költőjének, az élete végén visszatekintő, összegzést végző, letisztult, lecsendesült poétának a hangja szólalt meg. Schumann zongoraversenye annyi szabadságot nem ad az előadónak, mint amennyivel Pletnyov élt, az első tétel alaptempója legalább 30 metronómszámmal volt lassabb, mint  ami a kottában szerepel az allegro affettuoso („gyorsan, érzelmesen”) tempójelzés mellett. Schumann csak pár helyen kér a darabban lassítást , és minden alkalommal a poco ritenuto, tehát a „kissé lassítva” kifejezést alkalmazta, ami a jelen előadásban moltóra azaz „nagyon lassúra” változott, és olyan helyeken is felbukkant – ha éppen olyan kedve volt a karmesternek vagy a zongoristának – ahol a kotta ezt egyáltalán nem is jelzi. Pletnyov rengeteg pedált használt, a harmadik tétel főtémája sem robbant be lendületesen, mint ahogy azt a zene táncos karaktere megkövetelte volna, hanem túlromantizálva becsúszott a zenekari anyag mellé. A Kawai márkájú zongora a Steinwaytől megszokotthoz képest tompábban szólt, lehet, hogy a finom megoldások miatt esett Pletnyov választása erre a hangszerre. Az előadás bennem mégis hiányérzetet hagyott maga után, persze egy ilyen ismert mű esetében a hallgató eleve kész elvárásokkal rendelkezik a hangzást illetően, tehát kevésbé nyitott az újra. Talán olyasmi ez, amikor a rutin már hátránnyá válik: annyira hiányzik az előadóból az izgalom és izgatottság, hogy a nyugodtsága rezignáltságnak hat. Pletnyov nem lehengerlő előadásra törekedett, inkább önmaga introvertált, meditatív oldalát kívánta megmutatni, amihez viszont ez a darab nem volt jó választás. Ha azonban azt akarta érzékeltetni, milyen nehezen született meg ez a zongoraverseny Schumann kezei között, abban az esetben egyénit alkotott, de a közönség – visszafogott reakcióiból ítélve – ezt a totális szellemi magasságba szublimált Schumannt nem tudta kitörő lelkesedéssel fogadni. Ráadásként egy újabb poetikus Schumann-mű hangzott el Kremer és Pletnyov közös előadásában. A finom hangú, szublimált kamarazenélés itt maximálisan illett a darab hangvételéhez.

Bár Schumann különös hangsúlyt fektetett zene és vers kapcsolatára, és mindig is foglalkoztatta a költészet, emellett tagadhatatlanul vad szenvedéllyel  vonzódott a zongorázás fizikai voltához. Ezen az estén inkább a költészettel összefonódó Schumannt ismerhettük meg.

Gidon Kremer, Mihail Pletnyov és az Orosz Nemzeti Zenekar

2016. május 24. kedd

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Fotó: Gidonkremer.net