Ha azt mondom, festő, azt mondod, Picasso
Akármennyire is túlterheltnek, netán unalmasnak tűnik az a szó, hogy „ikonikus”, mégsem tudom megkerülni, amikor Picassóról gondolkozom. Vaskos könyvek és filmek szólnak életéről, megunhatatlan kiállítási téma, művészettörténeti szemináriumok épülnek neve köré. Ha többet szeretnénk megtudni a modern művészet, azon belül is főként a képzőművészet felgyorsult iskolateremtő folyamatairól (például a kubizmusról vagy szürrealizmusról), azok egy-egy irányzatáról, biztos, hogy a Picasso-jelenség szembe jön velünk.
Sylvette David portréja, 1954; Női portré, 1952.
Ahhoz, hogy megértsük a művészet, a vizuális kultúra alakulását a mester életművének szemrevételezése-megértése megkerülhetetlen – és nem csupán a művészeti életet kedvelő-szemlélő-alakító ember számára fontos. Úgy tűnik, Picasso a mai napig, mint valami jól kitalált, évtizedek óta jó „menedzsmenttel” rendelkező márka, az élet több területén is jelen van.
Emlékszem, amikor az általános iskolában rajzokat gyártottunk és a vicc kedvéért a művész jellegzetes kézjegyét utánozva írtuk alá – kérdés, vajon egy ilyen korú gyerek honnan ismerhette azt? Nemrég egy gimnáziumban jártam, ahol egy „π” témában hirdetett rajzpályázat alkotásait nézegettem az iskola folyosóján. Az egyik nyertes mű egy cirádás „πcasso” aláírással ellátott, a festő jellegzetes vonásait hordozó portré volt. Az ember joggal érezheti: Picasso „mindenhol ott van és mindenki ismeri”.
Picasso festészete a mai napig sokakat érint meg, és ehhez mérten egyre több és egyre sokrétűbb vélemény- és értelmezésrendszer kapcsolódik művészetéhez. Célom most azonban nem a róla született gondolatok felidézése, hanem a képek nézésére való ösztönzés – melynek gyakorlatáról mintha kissé elfeledkeztünk volna. Hajlamosak vagyunk elmerülni életrajzi adatokban, stílusirányzatok körülhatárolásában, melyekről tudni egyébként valóban nem haszontalan. Mégis érdemes a szó- és betűszerűsített gondolatokat háttérbe helyezni és kizárólag Picassóra figyelni, amikor belépünk a Magyar Nemzeti Galéria Alakváltozások címet viselő tárlatára.
Az akrobata, 1930.
A tárlat legnagyobb erénye, hogy együtt gondolkozhatunk Picassóval. Láthatjuk, hogyan érez rá saját vizuális eszköztárára, stílusára, ahogy a kamaszkorában festett realista képeket „letudva” gyorsan továbbáll: arcok hullanak geometriai formák közé, színek bontakoznak ki, témák jönnek, témák mennek, de talán a legfontosabb mindvégig az az ösztönösség marad, melyet kétségek nélkül érez az ember, ha a festő képeit nézi.
Festészete költészet, térbe kilépő írás. Eszköztára egészen földközeli (ahogy azt Michel Leiris is hangsúlyozza), megfogalmazásában mégis egy másik valóság jön létre. Képei párbeszédbe elegyednek egymással, de kereteiken belül is egész történetek bontakoznak ki – úgy, ahogy műtermének tárgyait is játékosan rendezte el, hogy azok felelhessenek egymásnak. Nők és férfiak Picasso vonalainak szorításában: a kék, a rózsaszín korszak, a kubizmus, szürrealizmus, Picasso neoklasszicizmusa, vagy a primitivista művészetből, a spanyol tradícióból, az irodalomból merítő festmények mind-mind bemutatásra kerülnek. A szobrok és kerámiák mellett más festők általa újraértelmezett képeit is láthatjuk, mely talán a tárlat egyik legizgalmasabb momentuma.
Reggeli a szabadban, Manet után, 1961.
A kiállítást kísérő filmrészletekből (Paul Haesaerts: Látogatóban Picassónál, 1950, Roberts Hessens és Alain Resnais Guernicája), jó érzékkel válogatott fotográfiákból (Brassaï) és szövegekből álló háttéranyag korrekt, ugyanakkor a legfontosabb kizárólag a termékeny életműből válogatott képekre való odafigyelés volna, nem az ismeretterjesztő szándék, és nem is a művészet érinthetetlenségének erősítése, hanem az a közvetlenség, amelyet egyébként Picasso művészete maga is minden ízében sugároz.
Akt kertben, 1933.
Ne úgy lépjünk be a terembe, mint egy művészettörténeti szemináriumra, ne úgy merüljünk el a kiállításban, mint egy szakkönyvben. Hagyjuk, hogy Picasso jellegzetes aláírása mögé személyes élmények sorakozzanak fel, amihez bőséges választékot kínál a Galéria – a legkülönbözőbb hagyományú, színű és stílusú alkotásokkal.
A Picasso – Alakváltozások című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában július 31-ig tekinthető meg. Május 30-tól a tárlat a hét minden napján nyitva tart.
Facebook-hozzászólások