Hinni valamiben, bármiben

Három évet kellett várnia a magyar olvasóknak arra, hogy Joanna Bator Nike-díjas regénye megjelenjen Magyarországon. A könyv nem véletlenül nyerte el a lengyel irodalmi élet legrangosabb díját: Bator Wałbrzychról szóló köteteinek sorát (Piaskowa Góra: Varsó, W.A.B., 2009; magyarul Homokhegy, Budapest, Magvető, 2011., és Chmurdalia: Varsó, W.A.B., 2010; magyarul Homokfelhő, Budapest, Magvető, 2014.) méltóképpen zárja le a fordulatokban gazdag, komor cselekményű családregény. A család krónikája Alsó-Szilézia történelmének újabb mélyrétegét hozza felszínre, ezúttal a két világháború közötti időszak elképesztő  részleteit osztva meg olvasóival.

Ez alkalommal is Hermann Pétert dicséri a fordítás – ő ültette át magyarra a korábbi Bator-könyveket is –, a szöveg gördülékeny, rendkívül élvezetes. A 25 fejezetre osztott történetben egy negyvenes évei elején járó riporternő a főhős, aki a sziléziai városból eltűnt három kisgyermek ügyében utazik haza szülővárosába azért, hogy oknyomozó riportot készítsen a témáról. Az otthonába 15 évvel később visszatérő Alicja Tabor (akinek családneve valószínűleg nem véletlen, a Bator név anagrammája) nem is sejti, hogy a rutinmunkának induló nyomozás és anyaggyűjtés közben saját múltjának eddig nem értett, nem ismert részleteire is fény derül. A különös gyerekkor – amelyet az élénk fantázia tett elviselhetővé, s egyben kalandossá is – emlékei között tátongó hézagok most kíméletlenül feltöltődnek, így Alicja, már felnőttként, megismeri családja tragikus történetét.

A kötetben a sok történetszál közül a korábban is említett két fő szál bontakozik ki, ezek szinte fejezetről fejezetre váltogatják egymást. A szerteszét futó és számtalanszor összegubancolódó eseményeket Alicja személye fogja össze, nála találkozik minden szál, hogy aztán riporter módjára megdolgozza, szemügyre vegye azokat. „A munkám lényege, hogy történeteket gyűjtök, és kieresztem őket az emberek közé. Minden idegen történetet azzal bocsátok útjára, hogy boldoguljon egyedül. Ezzel véget is ér az én szerepem.” (60.) A riporteri metodika a cselekményépítkezésben is jelentkezik: beszélgetésről beszélgetésre ismerjük meg a szituációt, legyen szó a környék anekdotákban dús múltjáról, Alicja wałbrzychi emlékeiről vagy az eltűnt gyermekekről. „A történelem olyan, mint a riport. Minél többen jutnak szóhoz, annál teljesebb lesz a történet, és csak így lehet eljutni az igazsághoz arról, ami lezajlott.” (123-124.) Minden megszólaltatott szereplő egy vagy több önálló fejezetben meséli el a cselekmény szempontjából fontos, ám személyes történetét, ezek a fejezetek önálló egészként, egy-egy élvezetes novellaként is megállnák a helyüket.

Az egyes epizódtörténetek közül érdemes kiemelni a szegényfejtési próféta epizódtörténetét is: a gyermekek eltűnése miatti kétségbeesést és az általános hite vesztettséget ugyanis egy bányászbaleset túlélőjének hihetetlen története pótolja. A város lakói a váteszszerepben tetszelgő férfi hívei vagy ellenségei lesznek. A hrabali abszurditást idéző helyzetben a lappangó társadalmi feszültségek is terítékre kerülnek, amelyeket a szerző frappánsan egy másik felületen jelenít meg: fórumbeszélgetésen esnek egymásnak az egyet nem értők, így aztán minden tábort megismerhetünk. A személytelen konfliktusok a Mocsok I., II., III. címet viselő fejezetekben bomlanak ki finomkodást nem tűrő stílusban. „Régóta gondolkozom azon, hogy a szavak kezdetleges gonoszsága átváltozhat-e valódi erőszakká, és ha igen, hogyan.” (43.) A többnyire helyi lakosok között zajló, beszélgetéseknek nehezen nevezhető, hömpölygő véleményáradat a gyűlölködés és erőszak táptalaja. A szöveg jól érzékelteti a zaklatottságot, ahogyan hosszabb monológok esetében elmarad a központozás.

A regény képes a végsőkig fenntartani az izgalmat: stílusváltásainak és az epizódtörténeteknek köszönhetően az olvasó mindvégig a nyomozás résztvevőjének érezheti magát. A szürreális fikció pedig összekeveredik a kemény, többnyire rémisztő valósággal, pedig ebben az esetben kényelmesebbnek hatna a fantázia világában maradni. Jó és rossz küzdelme itt a macskafalók és macskanénék irányította kettősségben testesül meg: az emberi gonoszságot megtestesítő macskafalók vagy a rejtőzködő életmódot folytató, az ártatlanokat és az igazságot oltalmazó macskanénék különös világa tekinthető a gyermeki képzelgés szüleményének, ugyanakkor a karakterek megfeleltethetők a hétköznapjaink szereplőinek is. Ugyanis amennyire elkényezteti Joanna Bator az olvasóit a nagyszerű történetépítéssel és fogalmazásmóddal, épp ugyanennyire kíméletlen is az elmeséltek tartalmát illetően. Hangulatában valóban szinte éjsötét ez a regény, műfaji szempontból akár a thriller kategóriájába is beillene. A gyermekek eltűnése és a főhős családtörténete mögött ugyanis a boldogtalanság és kilátástalanság rejtőzik számtalan változatban, s tör őrült módon a felszínre. Családon belüli erőszak, gyermekbántalmazás, a háború lelki és testi megpróbáltatásai, generációról generációra hagyományozódó megszállottság, örökölt magány. Mindezek ellenére a könyv letehetetlen: rendkívüli történetgazdagsága mellett tele van érdekes szereplőkkel, izgalmas jellemábrázolásokkal. Alicja egykori barátai, hozzátartozói, új bajtársai, az eltűnt gyermekek szülei, gondviselői, de még a taxis is ontja magából az egytől egyig éjsötét történeteket.

Ez nem csoda, hiszen Alsó-Szilézia városai nem mentesek a babonáktól, anekdotáktól: még ma is keringenek legendák szellemekről, akiknek jelenléte érzékelhető, vagy turisták számolnak be olyan fényképekről, amelyeken a híres, angol nemesi családból származó, s a kötet egyik szereplőjeként is felbukkanó Daisy hercegnő suhan át. „Ewa szerint a november rést ütött az időben, repedést az ősz és a hosszú lengyel tél között, ilyenkor az ember a szakadék szélén lógott, és meg kellett várni, hogy az idő sebe begyógyul, míg el nem jönnek a decemberi fagyok. […] Mert a november olyan időszak, amikor megnyílnak az átjárók, válaszolta a nővérem. […] Átjárók vannak az éjszaka és a nappal, a fehér és a fekete, az elveszett és a megtalált között, a tevék és a datolyák között, a fiúk és a lányok között.” (94.) Kétség nem fér hozzá, hogy szellemjárta vidék ez, amit a modern kori történelem itt megélt eseményei is megalapoznak. A regény helyszínéül is szolgáló książi kastély például Alsó-Szilézia egyik legszebb kastélya, amely szintén fordulatos múlttal bír, ugyanis a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb befejezetlen építkezése, a Riese-projekt éppen ezen a területen folyt: ismert például a mai Wałbrzych környékén a föld alatt futó több kilométernyi zsaluzott alagút- és járatrendszer. Itt épült az egykori környékbeli táborfoglyok keze alatt az új főhadiszállás, s lett a kastély maga a Todt-rendszer központja is egyben. „Talán ezért annyi most a rossz ember, mert a legutóbbi háborút az erősek, a lelketlenek élték túl. A macskafalók, Tevécske.” (173.) A titkos földalatti építkezések több ezer emberéletet követeltek, s rejtélyes mivoltuk a második világháborút követően is megmaradt. Kincskeresők és csontvadászok nyüzsögtek a környéken, Hitler és Daisy hercegnő elrejtett kincsei után, vagy ereklyéket kutatva. Nem csoda, hogy ez a helytörténeti miliő termékeny talajt szolgáltathatott egy ilyen történetnek, ahol a szellemek létezésébe vetett hit eltompíthatja a valóság-érzékelést, s könnyen összeolvadhat a modern idők borzalmaival.

Joanna Bator most Alsó-Szilézia mára szellemjárta városait tölti fel újra élettel, s kapcsolja össze a régmúltat a jelennel. A könyv gondos szerkesztői a kötetben előforduló lengyel kifejezések megértéséhez szótárral járulnak hozzá, a szerző pedig jegyzetekkel segíti a befogadói élmény teljességét.

Nehezen interpretálható a sokszínű cselekmény, nehéz írni erről a könyvről. A recenzens azon kapja magát a történetről való gondolkodás közben, hogy újraolvassa az egészet, s a kötet ismét hatással van rá, beszippantja. Noha tudja, mi a cseppet sem szívmelengető történet vége, mégis szívesen merül el újból a jól megírt, kifejező mondatokból épített, sokszínű batori világban, s viteti magát a szöveggel. Noha nehezen érkezik meg a végén a feloldás, a kötet utolsó szavai felkavarják a borúsnak tetsző állóvizet: „Mi vagyunk a vihar.” (410.)

Joanna Bator, Szinte éjsötét, ford. Hermann Péter, Budapest, Magvető Kiadó, 2016. 418 oldal

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Kadlót Nikolett: Chmurdalia – avagy Napóleon bilijének krónikája

Forgách Kinga: Egy csonka táj anatómiája

Kintli Borbála: A múlt szilánkjai, tőlünk távoli töredékek?