Ha nagy leszek, világadapter leszek

Tóth Krisztina legújabb verseskötete kék. Kék, mint a folyó, az ég, a homály, a hiány, a köd lepte távoli táj. A 2016-os Világadapter című kötetben egy hiányokkal, sebekkel teli belső táj tárul az olvasó szemei elé. A múlt emlékképei elevenek, folyamatos hiánytapasztalatból épül a kötet jelene. A kötet egyik verse, a Heg című költemény zárógondolata jól bemutatja a lírai én szemléletmódját, és a könyv egészének hangulatát: „De én meggondoltam magam: / nekem nem az kell, ami volt / hanem a heg. Az emlékektől benőtt / sajgás. Én akarok lenni a hosszú / vágás rajtad. Kérdezzen rám utólag / mindenki, aki lát.” (Heg, 32.) A kötet egészét áthatja a lelki heg allegóriája.

Érdekes ellentét húzódik a borító és a kötet egészéből leszűrhető tartalom között. A világadapter eredetileg egy okos kis szerkezet, aminek segítségével a világ bármely részén áramhoz tudjuk juttatni a gépeinket. A konnektorhoz csatlakoztatva transzformálja és átjárhatóvá teszi az én és a világ közti határvonalat. Ehhez képest Tóth Krisztina lírája a már megszokott személyes, közvetlen hangon szólal meg, a verseket az énbeszéd jellemzi, kiindulópontjuk legtöbbször egy köznapi életkép, emlékfoszlány. Bár a nagyvárosi helyszínek, a Turista című ciklus utazó jellege, valamint a Tanítvány-ciklus különböző költői világokat megelevenítő volta mind a távlati perspektívát erősítik, a kötet fókusza mégis az én élettörténete marad. Nagy kérdés, hogy tud-e (vagy egyáltalán akar-e) világadapter lenni a kötet? Sokat tudó, mindenkit elérő, bölcsességet folyató, vagy könnyed, színes, aranyszálas sál (amint azt Világadapter című versében is írja), amit észrevétlenül más kabátja alatt felejtünk?

A kötet négy ciklusán keresztül próbál közelíteni a teljességhez; a Futamidő, a Turista, A tanítvány és a Hosszúalvó témája összetartó, forma- és képvilága azonban szerteágazó. Az idő múlásának folyamatos léttapasztalata lengi át az első ciklust, ami még visszaköszön az apa halálát tematizáló versekben (Hosszúalvó-ciklus), valamint a pár hiányát emlékekkel lefestő szövegekben. Az idő furfangos fogalmát nem a filozófia mélysége felől próbálja megközelíteni, hanem a mindennapok eseményéből kibontva, a folyamatos „elmúlva levést” megragadva. A Memóriakártyában egy mobilos práhuzammal helyezi véges tárgyi valóságba az élet-halál síkját („Lemerül lassan ez az év is / de bennünk mentve minden emlék, / halottak hívnak és élők üzennek, / a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy.” Memóriakártya, 11.), a Környékben is az idő földhöz ragasztásával, tapinthatóvá tételével éri tetten az idő múlását, – fordít egyet a valóságon, hogy a távolítás által plasztikus legyen „Átérsz egy hídon, és odaát mindenki fiatalabb nálad: / a járókelők, a biciklisták, a fák, a szobrok. / Lehet, hogy ez az idő, csak eddig sose láttad. / Valahogy nem akadt ezen a környéken dolgod. […] és kit találsz ott, / ahogy magadat hagytad ezelőtt néhány évvel.” (Környék, 13.) A záró ciklus Homokóra című verse kiemelkedik a kötet „időversei” közül, szintén az öregedés, elmúlás tapasztalatát dolgozza fel egy köznapi élethelyzet kibontásával, valami mégis más. Ez a „más” az, amiben a Világadapter értéke megragadható; egyszerű mondatszerkezetekkel, cicomázatlan modorral ír az élet feldolgozhatatlan ritmusáról. A gyermekkor és időskor körforgását egy apróhirdetésben feladott ingyen ágy történetébe szövi. A szavak a maguk egyszerűségében állnak a szövegben, a zárlat mégis képes közvetíteni azt röviden és tömören, amiről mások könyveket írnak. A „pelenka, vatta, krém, szivacs, / szivacs, pelenka, vatta, krém.” (Homokóra, 75.) lüktetése az élet ősi ritmusára emlékeztet. Az apa halálát tematizáló versek ugyanezen az értékes – tömör, rideg, fanyar, megragadhatóan életszerű – hangon szólalnak meg. A Magnak jó leszben a versszak kezdő „Rákos apám” passzus mind a hétszer pofonként hatott rám, a kilépő gondolat pedig olyan finoman mondta ki a halált – amit a szöveg minden mondata megremegtetett – hogy pár percig a markomban éreztem a magok súlyát: „Rákos apám / a virágágyás mellé telepszik. / Elszáradt fejecskéjük pofozza, / jó lesz magnak, nyújtja a tenyerét, ezt / vidd, és szórd el az ősszel!”. (Magnak jó lesz, 69.)

A Turista ciklus verseiben kiemelt szerepe van a térnek és időnek, összeérik bennük a kötetcím és a cikluscím, megelevenedik az olvasó előtt a borító, mégse elég telítettek. A szövegek jól formáltak, a képek gazdagok és színesek, azonban a megszólaló hang és megjelenített mozzanatok kellemetlenek. A szakítást követő kiüresedettséget, végtelen hiátust sokan átéltük, a versek mégsem tudnak az egyetemesség erejével hatni, a lírai én sajnálatra áhítozó szavaiként lengedeznek a térben. „A városba, ahová nem jöttél velem…” (Turista, 37.), én se szeretnék menni.

A Tanítvány ciklus egészen más hangon szólal meg; pontosabban mindig más hangon, mivel ezek stílusimitációk, s a nagy költőelődök hangját idézik meg. A lírai én feltűnik Vörösmarty, Katona József, József Attila, Kosztolányi, Balassi, Kálnoky, Weöres és Dante tanítványaként. A ciklusban középpontba kerül a versalkotás folyamata, a verssé válás, a rím-ritmus-metafora hálója. Tóth Krisztina korábban is használta (tudatosan és tudattalanul) ihletadóként más szerzők műveit. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzó székfoglaló előadásában, a Talált mondatban is hangsúlyt fektet a parafrázis kiemelt szerepének bemutatására a költészetében. Ott József Attila Kései siratója egy mondatának „véletlen” átvételét mutatja be, – „a hadak vége volt” a havak évére változott Tóth Krisztina versében, a hangulata azonban megőrződött. A Világadapter e szakaszában hasonló transzformációra vállalkozott. Szóalkotása miatt kiemelkedik a Tisölök, ami szintén egy József Attila-parafrázis. A Tiszta szívvel lüktetése megmarad, keménysége, őszintesége az eredeti mű csípősségével hat. Az „embert is ölök” átalakítása egyszavas, könnyed hangzású „tisölök”-ké emlékezetessé teszi ezt a költeményt. A ciklus versei összetartóak, azonban némiképp megtörik a kötet személyességének, banális történetekből kinövő szövegének egységét. A kötet alborítójának kék idézőjelekkel teletömött oldala előre jelzi e rész érkeztét, különbözőségét, és mégis kiemelt szerepét. Ez a ciklus nem az egység miatt fontos, hanem a költőnő miatt. Ettől „tóthkrisztinás” a kötet, a stílusimitáció szervesen hozzátartozik a költészetéhez.

A Világadapter egy mozgó kompozíció: az ellentétek és az utazás dinamikája folyamatosan úsztatja magával az olvasót. Versei történetet akarnak mesélni, néha mintha lírába zárt prózai alkotások, novellák lennének. A recepció szerint prózája erősebb – gondolhatunk itt például a sokat méltatott Pillanatragasztó című novelláskötetére –, így a versein is azok szele, s átható ereje érezhető. A nyelvvel jól bánik, a lírai formákkal színesen él, a két műfaj összeérése azonban nem hat mindig szerencsésen. Néha túl egyszerű, mintha felnőtt történet lenne gyermeteg köntösben.

Öt-hat év verstermése megérett és kiadásra került. Kérdés, hogy mi, olvasók mit kezdünk e könyvvel, hosszúalvókká válunk a forgatása alatt vagy sem? Adapterként tudjuk-e használni a nagyvilágban vagy kabát alatt felejthető aranyszálas sálnak? Ezt mindenki döntse el maga.

Tóth Krisztina, Világadapter, Budapest, Magvető, 2016.