A romantika Mean Girl-je
Vajon a zene vagy a tánc alkalmasabb arra, hogy ábrázolja a leplezetlen erotikát? Mennyire ronthat egy klasszikus mű minőségén annak többszörös átírása?
Bizet 1875-ös, Carmen című operáját majdnem száz évvel a botrányos ősbemutató után Rogyion Konsztantyinovics Scsedrin orosz zeneszerző átírta a balett-szvit műfajára, és ezzel megteremtette az ikonikus táncos szerepet. Ahogy egy operaénekesnő Toscát szeretné elénekelni, és egy énekes Sigfriedet, úgy egy táncosnő Carmen szerepére vágyik immár több, mint ötven éve.
A darabnak a Müpa adott otthont, a Pécsi balett három éve játssza, a táncosok rutinosak, a visszajelzések pozitívak ‒ minden jónak ígérkezett. A díszlet ‒ mint azt szinte mindenhol megszokhattuk ‒ egészen puritán volt, néhány összemázolt deszkán kívül csak tánchoz szükséges kellékeket használtak a művészek.
Egy modern balettet láthattunk, amely mozgásban sokkal kötetlenebb, hasonlóan újszerű, mint annak idején a Sacre volt, de talán szentségtörés idekeverni azt. Először a férfi tánckar mutatkozott be, és itt rögtön zavarba jöttem, mert egy egészen klisés, chippendalefiú-mozdulattal kapták le magukról a bőrjakót. Carmen is többször zavarba ejtőn kevés ruhát viselt. Azonban gyönyörű összhangban mozogtak, és Bizet zenéje utat tört magának, az én kétkedésem pedig egyelőre el lett altatva.
A Pécsi Balett rendező-koreográfusa, Vincze Balázs elmondta, hogy szeretné Carmenről a férfi főszereplő (Don José) karakterére áthelyezni a hangsúlyt. Hiábavaló próbálkozásnak tűnik Carment háttérbe szorítani, hisz ő a darabban fölmerülő összes miértre a válasz, de a rendezőnek természetesen szabad másképp értelmezni a darabot. Ennek megfelelően a férfi tánckarnak is sokkal drasztikusabb koreográfiái voltak, mint a nőinek. A színek szintén ezzel játszottak össze, a férfiak színe főként a fekete volt, míg a női tánckaré a fehér, Carmené és a vele táncoló nőké pedig a vörös. Bizet zenéje drámai, dallamos, ritmusos, és a tánc a darab egyes részein szoros egységet tudott alkotni ezzel, azonban ezt az első felvonás közepén egy bántóan stílusidegen zenei betét törte meg. Vajon a táncosoknak vagy a nézőknek van szüksége arra, hogy az egyeket az elektromos, dallamtalan, bizétlen techno adja? Elfogadható, hogy a zene végig gépről ment, hiszen nagy ráfordítást igényelne a carmeni apparátus fölállítása, de az biztos, hogy a minimál tuctuc zenét nem Scsedrin komponálta a baletthoz.
A nők az elején biztonságos, szép táncjelenetekben tűntek föl, majd megjelent Carmen, aki Pandora szelencéjét hivatott kinyitni, ő a káosz a rendben, a femme fatale. A táncos Carmen szőke volt és hűvös, karaktere nem egyezett az eredeti darabban szereplő vad, cserfes, és mégis érzéketlen, szabad cigánylánnyal, inkább egy erős nőként jelent meg, aki tudatosan él vissza vonzerejével úgy, mint a rosszindulatú fiatal női szereplő az amerikai filmekben. De mi más kellene a 21. században? Carmen minden, ami erotikus, ami veszélyes, és érezzük, hogy a történet nem végződhet jól, mert ő maga az ösztön, a tiltott gyümölcs. De ezt az operából tudom, nem ebből az előadásból. Ez a balett egy másik történetet mesél el, ahol Carmen szerelmes lesz, majd megcsalja Don Josét, aztán bűntudata támad. Bár ez egy idegen érzés az eredeti történettől, de mégis a balett fénypontja az ő bocsánatkérő szerelmi táncuk volt, nem az azt megelőző nemi aktust teljesen hitelesen imitáló, ötletes elemekkel operáló „termékenységtánc”. Utóbbinál a rendező megoldása az volt, hogy egy színpad-méretű világos lepel alatt az egész férfikar táncoltatta Carment, ami így egy csapat fallikus lény táncává vált a Nővel.
A darab legerősebb jelenete a torreádor tánca volt, amikor a zene visszafogott, sejtelmes dallamával ellentétes, gyönyörű, harcot imitáló mozdulatokkal táncolta be a teret Escamillo, és irányította Don Josét, aki tehetetlen, vak bikaként dühöngött, táncolt.
Mikor közeledtünk a darab végéhez, a színpad és a ruhák színei fokozatosan teljesen vörössé váltak. A világítást, fény-árnyék játékot itt is, mint a darab többi részén, kiemelkedően használták. Egyre nagyobb teret kapott Bizet nyugtalansággal teli utolsó felvonásának zenéje, amire a nők andalúz tangót jártak. Carmen a hiányával volt jelen, ami szintén feszültséget kölcsönzött a finálénak. Don José vívódása és bűne, Carmen halála nagyon erős atmoszférát teremtett a darab végére.
A függöny legördülése után vegyes érzelmekkel ültem a székemben. A pécsi táncosok technikai felkészültségére nem lehetett semmi panasz, a rendezés operált kreatív megoldásokkal, ám a darab összességében nem nyújtott megrendítő élményt. Ennek a balettnek az ékköve Bizet zenéje. A tánc túl sokat mondott, a történet mégis kevésbé volt koherens, olyan dolgokat mutatott meg, amelyek előtte is egyértelműek voltak, de elvette belőle azt az értékvesztést, amely a történet igazi erejét adja.
Pécsi Balett: Carmen
Müpa, 2018. 03. 11.
Zeneszerző: G. Bizet - R. Scsedrin, Riederauer Richárd
Dramaturg: Uhrik Dóra
Rendező-koreográfus: Vincze Balázs
Carmen: Ujvári Katalin
Don José: Molnár Zsolt / Szabó Márton
Escamillo: Koncz Péter / Tuboly Szilárd
Képek forrása:
Facebook-hozzászólások