Konkrét kiállítás Pakson

Végre nem csak az atomerőmű miatt érdemes Paksra figyelni. A paksi képtár indusztriálisan high-tech falai között két hete egy impozáns konstruktivista/konkrét kiállítás nyílt. De mielőtt virtuálisan megállnánk az egyes kiállított művek előtt, érdemes lenne elsőként a konkrét/ konstruktív terminusokra kitérni. A konkrét költészet fogalma az irodalomból már sokak számára ismerősen csenghet. Az ide sorolandó versek a szokásos lineáris versstruktúrát felülírva külalakjukban is a tartalom tükrözésére törekednek a szavakat a tartalmi jelölet felismerhető képévé strukturálva. De hogyan vonatkoztatható a konkrétság fogalma a festészetre? Az immanens logikai szabályrendszerek alapján megfestett képek az első pillanatban talán nem egyértelmű konkrétumokat ábrázolnak – nem egy vörös rózsát, vagy egy lovas portrét –, ezért kódolásukat más nézőpontból kell megkísérelni.

Továbbá, ha a konkrétság ábrázolására gondolunk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy nem egy már létező egyes elemeinek viszontlátását várjuk el a látottaktól. Ezek a képek nem a megfigyelt tárgy – absztrahált vagy fotorealisztikus – mimézis-elv szerinti visszatükrözésére törekednek, hanem ha úgy tetszik, egy addig valóságosan nem létező létrehozásán fáradoznak. Az itt látottakat tehát nem a festészet ezer éves ábrázoló tradíciójában megkövesedett fogalmi szemüvegén keresztül kell szemlélnünk! A nem ábrázoló festészet körüli fogalmi zavart is többek között az okozza, hogy a nem-leképezés egyszerre szembe kerül a leképező ábrázolási tradícióval, és annak a művészettörténet ezer évei alatt megvívott jogaival. A helyzetnek köszönhetőek az olyan, még napjainkban is itt-ott ködös fogalmak, mint a „tárgyias-tárgy nélküli”, „absztrakt-konkrét” irányzatok megnevezése. S miközben a teoretikusok a helyzet tisztázásán iparkodnak, addig a művészek életművei mérföldköves munkákkal gyarapodnak. Vagyis a konkrét festészet alig száz éves „tradíciójában” még mindig nincs fogalmi konszenzus.

A paksi kiállítás is egyrészről a fogalmi tisztázásra tesz kísérletet, miközben nem mellékesen az irányzat európai és hazai nagy klasszikusait regionális határok nélkül vonultatja fel. A kiállítás koncepciójának fontos része volt a magyar művészek nemzetközi kontextusba helyezése. A hazai élvonalból láthatjuk – a teljesség igénye nélkül – többek között: Maurer Dóra munkáját, akinek tanítványok százai kerültek ki a keze alól a Képző festő tanszékén; vagy a kinetikus szobrairól ismert Csörgő Attilát; vagy Bak Imre szigorúan rendes festményét; egy selyem Tindál képével Erdélyi Gábort; egy korai gipsz relief képével Jovánovics Györgyöt; valamint örök hivatkozásként egy friss munkájával Nádler Istvánt. A kiállító 46 művész munkáinak műfaji csoportosításakor azonnal szembeötlő, hogy a konkrét irányzat nem csak a festészetre koncentrálódik. Láthatunk térbeli szobrot Thomas Lenk colostok-sorozatából, illetve kinetikus szobrot Csörgő Attilaától vagy a fényszobrász Heinz Macktól. Találunk nagyméretű polaroid fotókat Inge Dicktől, aki felhőket fotóz minden évszakban és napszakban – keresve a kékek ezernyi árnyalatát –, majd az elkészült fotókat manipulálja; vagy a véletlen által generált animációról készült printeket Manfred Mohrtól, akinek P1271, 'klangfarben’ animációs munkáit ősszel a berlini Sonyi Center óriás kivetítőin végtelenített formában vetítették. Az ötvenes évek óta szöggel dolgozó Günter Ueckertől objekt művet láthatunk. A szögről mint képformáló elemről Uecker azt tartja, hogy: „A szögelés akciója a kép struktúrahordozó elemévé válik, és objektté teszi a képet.” Továbbá láthatunk még kollázsokat Jo Enzweilertől – aki képein tépett kartonokat használ kompozíciós elemként, a karton eltépésének destruktív folyamatát egyesítve a kollázs által megjeleníthető képkonstruálással –, illetve hajtogatott képreliefet Peter Webertől, aki egy darab filcből az általa kikísérletezett speciális hajtogatási technikával hoz létre képtárgyakat. Az én személyes kedvenceim Hartmut Böhm úgynevezett „szembeállítások” műcsoportjai. Mégpedig azért, mert ezek a hófehér képreliefek azonos területi kiterjedésen, de formai minőségükben különböző mértani síkok ütköztetését taglalják egy művön belül jelenítve meg azokat. Az egymás mellé felakasztott képek folyamatosan azt az érzést sugallják, hogy ha levehetnénk az objekteket a falról, akkor ugyanúgy sikerülhetne őket egymásba illeszteni, mint egy óriás puzzle elemeit. De ez csak egy csapda, mert valójában nem illeszthetők egymáshoz – és a szememmel el kell hitetnem a látottak ellenkezőjét.

A műfaji csoportosítás is jól mutatja, hogy a konkrét kifejezésére tett kísérlet szinte minden műfajban megvalósítható. Az eredmény pedig – ha szivacsként hagyjuk magunkat átjárni a sallangmentes alkotásokkal, akkor – egy garantáltan izgalmas vizuális kaland. Sőt talán napjaink több ezer megapixelben gondolkodó vizuális dömpingjében kötelező is lenne recepten kiutalni mindenkinek egy kis relaxációs személődést ilyen művek között. A kiállítás a vizsgaidőszak vége után is nyitva tart, úgyhogy irány Paks!

RECONNAITRE
Paks/ Paksi Képtár

Kurátorok: Haász István, Prosek Zoltán, Dirk Rausch

Megtekinthető: 2009. november 19- 2010. január. 24.

Facebook-hozzászólások