Arcokon keresztül közeledve…

A mozi leglényegesebb momentuma az ember - s az emberből is az arc, mely a pillanatnyi érzésektől kezdve a tanulmányokon át egészen a származásig mindent képes megjeleníteni, s meg is teszi. Margitházi Beja - kinek neve a magyar filmteoretika iránt érdeklődőknek ismerősen csenghet - ezt a „felületet” vizsgálta meg nagy gonddal könyvében, Az arc mozijában. Ezen írás keretein belül képtelenség a könyv tételessége miatt a mű gondolatmenetét a teljesség igényével feltárni. Mégis a jól kitapintható fővonalakat fel lehet rajzolni, viszonylag nagy biztonsággal.

A könnyebb érthetőség kedvéért munkáját a szerző négy nagyobb egységre osztotta fel. Az első fejezetben a század eleji korai filmek közeli nézeteit veszi górcső alá. Ebben a fejezetben a PRM (Primitiv Mode of Reperesentation – Primitív Reprezentációs Mód) és IRM (Institutional Mode of Representation – Intézményes Reprezentációs Mód) fogalmára fektet nagy hangsúlyt a filmtörténeti példák mellett. Bizonyítja, hogy már a korai filmekben is nagy szerepe volt nemcsak az arcnak, hanem az arcszerűségnek is. Azaz a közeli illetve nagyközeli képkivágást az arcról készült képkivágással szeretné összeegyeztetni.
 

A példákkal is törekszik a közérthetőségre. A klasszikus filmes kánonból dolgozik, így egy filmtörténetben jártas embernek nem nagyon kell új filmeket megnéznie ahhoz, hogy a gondolatmenet jogosságát ellenőrizhesse. Ebben a fejezetben az első közeli plánok kapcsán építi föl a logikai, optikai és „térbeli” kontextus rendszerét, melyet filmtörténeti példákkal támaszt alá. A klasszikus filmekkel a nagyítás, közelítés, izolálás, szaturáció, absztrakció és az individualizáció fogalmát mutatja be.

A következő fejezetben a szerző az arc felvetette problematikát boncolgatja kultúrtörténeti szempontokból. Azaz arra törekszik, hogy az első, illetve a harmadik fejezetben végiggondolt elméleti rendszert megalapozza. Bemutatja, hogy a történelem folyamán kik vizsgálták az arcot tudományos módon, s ez hogyan köthető filmben lévő arcokhoz. Ez a fejezet billenti ki legjobban az olvasót. A hivatkozásai és gondolatmenetei nem biztos, hogy könnyen követhetők, hiszen magának a könyvnek a teljesen filmelméleti részei is olyan általános filmteoretikai felkészültséget igényelnek, melyeknek megszerzése igencsak időigényes. E speciális fejezetnek elsősorban a többi rész nívós szerkesztettségével és lábjegyzeteivel szerzi meg a szerző az olvasói bizalmat. Ami az olvasót ténylegesen megzavarhatja, hogy témája szerint ennek a résznek inkább bevezető fejezetként kéne szerepelnie a könyvben.

Minden ilyen technikai malőrtől mentes a harmadik fejezet, melyben Margitházi Beja véglegesen megalapozza rendszerét. Ebben a fejezetben az előző részben kidolgozott, igen jól használható kis értelmezési mátrixot helyezi üzembe klasszikus példák segítségével. E mátrixban az arc tulajdonságait veti össze az arcrétegekkel. Ennek kapcsán ismerteti meg az olvasóval a maszkarcot, a géparcot, a kifejezésarcot, az identitásarcot és a fátyolarcot, amelyeket a szerző továbbgondolásra érdemesnek talál. E fejezetben tovább tanulmányozza az arc mozijának és a film facialitásának, arcszerűségének gondolatmenetét.

A könyv zárófejezetében Margitházi Beja Wong Kar-wai munkásságát elemzi, saját kidolgozott módszerei alapján. A „leggyakorlatiasabb” fejezet kapcsán érdemes megjegyezni, hogy már egy korábbi, a Metropolisban megjelent cikk újraközlése, újraírása. Ez pedig jól rávilágít arra, hogy hosszú évek végiggondolt munkája áll a mű mögött.

Ezek a hosszú évek teszik érthetővé, hogy miképpen lehet ennyire tudományos egy ilyen esszéisztikus címmel bíró munka. A tudományosság és esszéisztikusság kapcsán még érdemes megemlíteni, hogy a könyvre sokkal inkább a szakértő, mintsem a személyes hangvétel a jellemző, ami egy ilyen munka kapcsán nem is baj, bár néha egy barátságos szó a sok idézet mellett talán könnyebben útba tudná igazítani az olvasót ebben az igencsak hasznos olvasmányban.

Margitházi Beja: Az arc mozija. Közelkép és filmstílus.
Koinónia Kiadó. 2008.