„A jazzt egy olyan társas beszélgetésnek nevezném, aminek a lényege improvizálás, kötetlenség, kreativitás.” - interjú Oláh Kálmán jazz-zenésszel

Marcus Aurelius úgy kezdi Elmélkedéseit, hogy elmondja, kinek mit köszönhet, kitől mit tanult. Oláh Kálmán "Elmélkedéseiben" kiket illetne elsősorban köszönet?
Elsősorban azoknak az embereknek, akik gyerekkoromban nagy hatással voltak rám.
Ilyen volt Szakcsi Lakatos Béla, aki egyrészt családtag – a nagynéném férje –, másrészt őt tartom Magyarország talán legnagyobb jazz-zenészének. Mint zeneszerző és mint jazz-zongorista is nagyon nagy hatással volt rám. Azt is mondhatnám, hogy miatta lettem jazz-zenész, zeneszerző. Ő volt számomra a minta, a példakép, mert a mai jazz hihetetlenül sokoldalú zenésze. Egy olyan példát mutatott nekem, amit igyekszem a mai napig is megvalósítani. és ő volt az egyik olyan ember, aki miatt elkezdtem jazzt tanulni, illetve egyáltalán komolyan venni a zongorázást.
A másik meghatározó ember az életemben Ablakos Lakatos Dezső volt. Sajnos már több mint tíz éve meghalt. Neki, egészen érdekes módon, nagyon sok mindent köszönhetek. Nem csak azért, mert nagy hatással volt rám a muzsikája, hanem mert az ő emlékére írtam egy olyan darabot, tíz évvel ezelőtt, ami Amerikában a legrangosabb zeneszerző versenyen első díjat nyert. Ez a verseny nagy előrelépést jelentett a pályafutásom során, tehát ilyen módon neki nagyon sokat köszönhetek.
A harmadik ember az első jazz-zongora tanárom, Garai Attila. Ő volt az, akitől az elején a legtöbbet tanultam.
Aztán meghatározó volt még a pályám folyamán Gonda János, aki a jazz tanszakon volt a tanárom. Neki rengeteget köszönhetek. Nagyon sok versenyre és pályázati lehetőségre hívta fel a figyelmemet, és mindig egyengette az utamat. Tudok róla, hogy sokszor segített abban, hogy előrébb tudjak lépni.
Körülbelül ezek azok az emberek, akik gyerekkoromban és fiatalkoromban meghatározó szerepet töltöttek be az életemben. Rajtuk kívül még nagyon nagy hatással voltak rám azok a nagy művészek, akiknek a zenéje megfogott, megihletett. Miattuk kezdtem el komolyan, mélyebben foglalkozni a jazz-zenével és a komolyzenével, valamint a zeneszerzéssel is.

úgy gondolom, szerencsésnek mondhatod magad, amiért ilyen egyértelmű volt számodra, mivel akarsz foglalkozni az életben.
Igen, ez elég korán kiderült. Hétéves koromban kezdtem el zongorázni, de 12-13 évesen kezdtem igazán elmélyülni a zenében. Ekkor kezdtem komolyan gondolni, hogy zenész legyek. Innentől kezdve már egyértelmű volt, hogy mivel akarok foglalkozni. A jazz tanszak elvégzése után, 20 éves koromban „felfedeztem” a komponálás szépségeit. A komponálás vezetett vissza a klasszikus zenéhez és onnantól kezdve a klasszikus zene szinte ugyanolyan fontos lett az életemben, mint a jazz. Ez az a két műfaj, amit a mai napig szinte egyforma súllyal próbálok fejleszteni.

A méltatóid gyakran a mainstream-jazz kategóriájába sorolják a zenédet. Ezzel egyetértesz?
A mainstream azt jelenti, hogy fő áramú, vagy fő vonalú. Ez az ötvenes-hatvanas években alakult ki, és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy minden mai jazznek ez képezi az alapját. Ha még jobban visszatekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a mainstream-jazznek viszont a bibap az alapja, amit Charlie Parker talált ki. Mondhatjuk úgy is, hogy a mainstream nem más, mint a modern bibap. Ezt nevezném én a mi bizonyos nyelvünknek. Ennek segítségével tudunk beszélgetni egy vadidegen zenésszel. Leülünk és elkezdünk játszani, improvizálni. Ha beszéli ezt a nyelvet, akkor lesz jazz az egész beszélgetés. Az is elképzelhető, hogy egy klasszikus zenésszel tesszük ugyanezt. Mostanában például Klenyán Csabával szoktam fellépni, aki egy fantasztikus klarinétművész. Vele is kiválóan szoktunk beszélgetni a színpadon, de nem a jazz nyelvén. Egy sokkal nemzetközibb nyelven, amit úgy mondunk, hogy egyszerűen csak zene. Az improvizáció ilyen esetekben elmehet bármilyen területre, a klasszikus zenéére, illetve a népzenéére is. A mainstream azért érdekes, mert tényleg a jazz alapja. Tehát a mai napig is, ha valaki ezt a zenét jól játssza, bármilyen más stílust játsszon is, hallatszik, hogy neki ez az anyanyelve. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ezt azért mondtam el, mert ma már nem mondhatom egyértelműen a zenekarunk stílusáról, hogy mainstream. De valóban ez a múltunk. Ha egy kis népzenét, egy kis klasszikus zenét is beleötvözünk a dolgokba, akkor is az alapja a mainstream.
Annak idején, amikor 1995-ben elkezdtem a Sextettet, akkor az egy tipikus mainstream-zenekar volt, még nem volt hozzáadva semmi. Azóta azonban, akár előre megfontolt módon, akár improvizatív módon, nagyon sok minden hozzáadódott.
Ma már, mondjuk a Trio Midnight esetében, soha nem lehet kiszámítani, hogy milyen stílusban fog egy-egy koncert lemenni. Ennek ellenére, azért a közönség, aki ismer minket, számíthat arra, hogy a bibap és a mainstream-hangzás valamilyen szinten ott lesznek a háttérben. A külső befolyásoktól, hangulatoktól függően bármi megtörténhet a színpadon. Ez teszi olyan érdekessé az egészet. Az a véleményem, hogy így kell játszani jazzt. Illetve ebben a felfogásban kell megpróbálni jazzt játszani. Egyébként ez nem áll messze attól a felfogástól, amit Miles Davis egész életében vállalt. Minden tizedik évben megújította a zenekar hangzását, új embereket hívott és emiatt más lett a stílus, de a koncepció soha nem változott.

Melyik felállásban érzed jobban magad: a trióban, vagy a sextetben? Miben más a kettő?
Mind a kettőt nagyon szeretem, illetve a kvartett felállást is nagyon kedvelem. A kvartett felállás majdnem olyan, mint a trió. Ugyanolyan kötetlen és improvizatív. Annyiban talán picit eltér tőle, hogy van egy szólista. Ha ez egy olyan ember, aki nagyon inspirál minket – adott esetben egy külföldi szólista – az nagyon jó irányba tudja vinni például a Trio Midnight zenéjét. így volt Lee Konitz-cal vagy Steve Grossmannal is.
A Trio Midnight valójában egy spontán, egy kreatív, improvizatívabb stílust játszik. A Sextetben viszont ki tudom próbálni a kompozíciós ötleteimet, a több százalékban megírt zenéimet. Minden darab egy bizonyos százalékig megírt. általában, például a Trio Midnight esetében, az improvizáció olyan nyolcvan százalékát teszi ki egy darabnak. A Sextetben, ez a szám magasabb. Talán több mint ötven százaléka megírt a daraboknak, előre kitalált kompozíció, de azért nem szorul háttérbe a kreatív improvizáció sem. Az a jó benne, hogy öt olyan muzsikus áll mellettem, akik állandóan hozzá tudnak tenni valami újat, még akkor is, ha megírt a kompozíció. A jazzben az az érdekes, hogy az ember egy teljesen megírt részt sem játszik el soha egyformán. Az, hogy van egy ilyen zenekarom, ráadásul olyan zenészekből áll, akik bármikor kitartóan és nagyon lelkesen, szívesen játsszák el a darabjaimat, nekem nagyon jó lehetőség. Még akkor is vállalják, amikor ilyen válságos helyzet van és havi egy koncertünk van, vagy szinte nincs is koncert. Néha összejövünk és szinte csak egymásnak muzsikálunk. Ez is előfordul sajnos.

Ennek mi az oka szerinted? Nincs az embereknek pénze ilyen dolgokra? A válság lehet az oka, vagy már előbb elkezdődött ez a folyamat?
én úgy értelmezem, hogy maga a jazz is válságban van. Globálisan az egész zene válságban van. De valójában szerintem is összefügg a válsággal. A zene válságos helyzete nem most kezdődött, de ebben az évben érezzük azt, hogy a gazdasági válság miatt még kevesebb a fellépés sajnos.

Ha jól tudom, akkor egy szólólemezed jelent meg. Várható, hogy újra szólózásba kezdesz?
A szólózongorázás egy nagyon nehéz műfaj. Főleg a jazzben. A jazzt egy olyan társas beszélgetésnek nevezném, aminek a lényege improvizálás, kötetlenség, kreativitás. Véleményem szerint nagyon kevesen jönnek rá, hogy tulajdonképpen emiatt jazz a jazz. Tehát egy olyan improvizatív, kötetlen, kreatív zenei beszélgetés, amihez több ember kell. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakán is tanítok, ahol többek között egy csoportos órát is tartok, Kollektív improvizáció címmel. Bocsánat, egy kicsit kitérek az eredeti kérdéstől, de ide kapcsolódik. Azt tanítom ott a gyerekeknek, hogyan kell úgy játszani, hogy az egész olyan spontán legyen, mint egy beszélgetés. Ez persze csak egy bizonyos felkészültség után lehetséges. Az is nagyon fontos, hogy az ehhez szükséges nyelvezetet jól kell beszélni. A jazz egy társas beszélgetés, amiben ezt a nyelvet beszélve egymást inspiráljuk, egymásnak adunk ötleteket. Mindig másnál van a labda, amit lehetőleg úgy kezelünk, mint egy csapat. Kicsit egy futballmérkőzéshez tudnám hasonlítani az egészet, mert egy irányba haladunk, egy célra törekszünk, miközben mindig más adogatja a labdát. A kollektív improvizálás közben az ötleteket mindig más veti fel. A szóló zongorázás tehát annyiból nehezebb, hogy meg kell érni hozzá egy bizonyos kort. Egyfajta letisztultság szükséges ahhoz, hogy az ember teljesen egymagában el tudjon mélyülni, hogy külső ötletek és inspirációk nélkül jazzt játsszon. Az egész csak akkor működik, hogyha vannak olyan zenei ötletek, amik kifejezetten, akkor ott a színpadon születnek. Ez a jazz lényege. Ezt egyedül nagyon nehéz megvalósítani.
én 1995-ben készítettem az első ilyen szólólemezemet, amivel, hozzáteszem, nem vagyok megelégedve. Még túl fiatal voltam hozzá.
Most kezdtem csak el egy picit többet játszani szólóban a koncerteken. Azt vettem észre, hogy most már el tudok úgy mélyülni a zenében, hogy képes vagyok megcsinálni szólózongorán azt, amiről az előbb beszéltem. De csak koncerten. Se otthon a szobában, se stúdióban nem vagyok képes rá.
Tehát azt tudom mondani, válaszolva a kérdésedre: ha egy új szólólemezem megjelenik, akkor az valamelyik jól sikerült koncertnek a felvétele lesz.

Azt mondtad, hogy a jazz mellett nagyon fontos szerepet játszik a zenédben komolyzene. Ennek a határátlépésnek vannak buktatói is, vagy teljesen összhangba hozható a kettő?
Nekem csak pozitív élményt és eredményeket nyújtott a klasszikus zene. Mindig segített: a szólózongorázásban, az improvizációban, mert új ötleteket ad. Jazz zenét komolyzenei alapok nélkül nem lehet komponálni, de egyébként semmilyen zenét sem. Ezért én nagyon fontosnak tartom, hogy a növendékeim is tanuljanak klasszikus zenét, illetve komponálást is. érdekes, hogy például a kollektív improvizációs órára klasszikus zeneszerző szakon tanuló diákok is be szoktak jönni. örülök egy-egy ilyen alkalomnak, mert a klasszikus zongoristát beültetem zongorázni, és összerakom egy jazz-zenésszel, hogy ketten improvizáljanak valamit egy megadott témára. Egészen érdekes, más jellegű dolgok jönnek ki, mint ha két jazz-zenész folytat beszélgetést. Ezt már mondtam Klenyán Csabával kapcsolatban is. Az az érdekes, hogy a klasszikusok is akarnak jazzt tanulni, motiválja őket, és úgy érzik, hogy ezáltal fejlődnek az ő szakmájukban. Mi meg úgy gondoljuk, hogy minket a klasszikus zene segít. Ez szerintem így van rendjén. Ez mind a két részről hasznos.

Az, hogy harminc évesen a Zeneakadémia tanára lehettél, úgy gondolom, hogy az elismerésnek egy különleges módja. Milyen élményeid vannak tanárként? Hatnak a diákjaid a művészetedre? Képesek inspirálni téged?
Igen, inspirálnak, és emellett nagyon sokat tanulok tőlük én is. Miközben tanítok, rákényszerülök arra, hogy megfogalmazzak bizonyos dolgokat, amiket egyébként nem lennék képes megfogalmazni.
Nagyon élvezem, amikor egy-két olyan tehetséges tanítvánnyal találkozom, akik már most sikereket érnek el. Ez nekem is egyfajta siker.

Tanítható a zongoraművészet, illetve a zeneszerzés?
Ez nagyon jó kérdés. Ez az a része, amiért szintén nagyon szeretek tanítani. Egy darabig át lehet adni ezeket a dolgokat. Pontosabban egy bizonyos szintig lehet konkrétumokat tanítani, utána pedig majdnem olyanná válik maga a tanítás is, mint az improvizáció. Tehát nincs semmilyen koncepció, ahogy jön, amilyen hangulatunk van, úgy töltjük el az órát. De tulajdonképpen, amikor elérünk egy olyan szintre, amikor már minden alapot megtanítottam nekik, amit egy jazz-zongoristának tudnia kell, akkor onnantól kezdve meg kell gondolni, hogy mi az, amit még megmutatok nekik és mi az, amit már nem. Ha mindent megmutatnék, egy idő után elkezdene hasonlítani hozzám a tanítvány, és az nem jó. Arra kell nevelni őket, hogy egyéniek legyenek, hogy próbálják meg a saját egyéniségüket megvalósítani. Ez egy borzasztóan nehéz dolog. Emiatt nem lehet egy idő után zongoristaként előjátszani a gyerekeknek, mert az egy bizonyos irányba befolyásolja őket. Ilyenkor már inkább a nagymestereket kell példaként felhozni és őket kell elemezni. De valóban, ez egy bizonyos szint után taníthatatlan.

Min dolgozol jelenleg, mik a jövőbeli terveid?
A legközelebbi dolog, ami nekem nagyon fontos lenne, az az, hogy a Sextet zenekaromnak megjelenjen végre egy saját lemeze, mert ennek a formációnak nincs még. Ezzel most belementünk egy olyan témába, ami nagyon nehéz. Maga az egész lemezeladás nagyon nagy válságban van már évek óta. Most tényleg a csőd szélén állnak. Szinte alig van kiadó, aki felvállalná egy album kiadását, mivel a legnagyobb nevű amerikai sztároknak a cd-i sem mennek már. Az internetes letöltés, az internetes zenehallgatás mára olyan szinten visszaszorította a cd-eladást és cd-gyártást, hogy alig van erre lehetősége egy zenésznek. Ugyanakkor mégiscsak szükségünk van arra, hogy legyen egy cd-nk, legyenek új kiadványok, mert van egy réteg, aki még mindig szereti, ha ott van a kezében egy új, adott esetben Sextet lemez. Ez lenne tehát a következő terv, amit még nem tudom, hogy hogyan fogok tudni megvalósítani. A felvétel már készen van, csak kiadó nincs még rá.
Ezen kívül írtam egy új szimfonikus darabot szimfonikus zenekarra és jazzteamre, aminek decemberben volt a bemutatója az Operaházban. Ennek lesz néhány bemutatója ebben az évben.
Ezenkívül szeretném ezt és a régebbi szimfonikus darabjaimat egyetlen lemezre rögzíteni. Jó lenne, ha lenne végre egy olyan kiadás, ahol a szimfonikus műveim együttesen lennének hallhatók. Persze ehhez nagyon sok szponzor, támogatás kell. Ezt egy kiadó nem fogja felvállalni, de azért folyamatosan próbálkozom.
Ami nem terv, inkább vágynak nevezném: szeretnék rendszeresen nyugat-európai fesztiválokon fellépni. Ez eddig teljesen esetleges módokon működött. Most szeretném végre azt, hogy valahogy rendszereződjenek a felkérések. Egy profi menedzsmentre van szükségem, egy olyan ügynökséget kell találnom, akik hajlandóak rendszeresen dolgozni velem és rendszeres fellépéseket biztosítani. Egy bizonyos kor után az nem állapot, hogy az ember mindig várja a telefonokat, és ha jön telefon, van fellépés, ha nem jön, akkor nincs. Van egy fiatal lány, aki elvállalta mostantól az együttműködést, de ő New Yorkban él, és az itthoni, illetve európai fellépéseket nem nagyon tudja kézben tartani. úgyhogy kell találnom egy olyan nyugat-európai menedzsmentet, akik a fellépéseimet megszervezik. Ezek lennének a jövőbeli céljaim.

A Good International-nél nem adhatsz ki több lemezt?
A Good International Co. Korea csak egy bizonyos stílusra korlátozza a kiadásait. Azzal a pár lemezzel, amit én akkor kiadtam náluk, úgy éreztem, hogy lezárult egy fejezet az életemben. Ami nagyon jó volt, de én azon picit túlléptem már zeneileg. Egy kicsit modernebb vagy mélyebb zenei elgondolás szerintem számukra nem eladható. Az egyetlen dolog, amihez még mindig tartom magam – a szörnyű helyzet ellenére is –, hogy nem akarok populárisabb lenni. Kipróbáltam az életben egy-két dolgot, ami populárisabb volt. Például a Bach-témák feldolgozása, ami idézőjelben populárisabb, mert valójában nem populáris zene, csak közismertebbek Bach formációi, mint ha mondjuk Bartók ihletésű darabokat játszik valaki. Mostanában a Sextettel Bartók zenéje érezhető, ami – valljuk be őszintén – nem elég közkedvelt itt Magyarországon sem. Illetve Magyarországon leginkább nem. Sajnos. De én abban hiszek, hogy nem szabad a zenének a közízlés javára bármilyen irányban is eltérnie a zenész eredeti elképzelésétől.

Számos nemzetközi és hazai díjjal büszkélkedhetsz már. Melyik jelenti neked a legnagyobb elismerést?
Talán a legnagyobb elismerést számomra a washingtoni Thelonious Monk Intézet zeneszerzői különdíja jelenti. Erről annyit kell tudni, hogy ez az intézet minden évben megrendezi ezt a hangszerversenyt, és ezzel párhuzamosan kiadnak egy zeneszerzői díjat is. A beküldött több száz kompozícióból választanak ki egyetlen egy művet. Sokat jártam hangszeres versenyekre is, viszont egy zeneszerzői verseny másként működik. Nincs korhatárhoz kötve, egyrészt azért, mert ahhoz érettebbnek kell lenni, hogy valaki tudjon egy olyan darabot írni, amiben megosztja az éveket, a tapasztalatot, másrészt pedig ez inkább úgy működik, mint egy pályázat. Nem kell odamenni és versenyezni, mert az inkább a fiatalabbaknak való. Nagyon váratlanul ért a telefon Washingtonból. Egyáltalán nem számítottam rá, ugyanis annyira kicsi az esélye, hogy a világ minden részéről beküldött több száz kompozíció közül pont engem válasszanak ki. Körülbelül annyi az esélye, mint a lottó ötös találatnak vagy valami ilyesmi. Szóval ezt nagyon nagy eredménynek tartom.
A másik díj, amit szintén nagyon nagy eredménynek tartok, a Liszt Ferenc-díj. Nem szokták fiatal zenészeknek osztogatni, főleg nem a jazz területéről, ezért különösen büszke vagyok rá.
Ugyanígy vagyok a Szabó Gábor-díjjal is, mert ez egy életműdíj. Szerintem én vagyok az első, aki ilyen fiatalon megkapta. Talán azért kaptam, mert korán kezdtem a pályafutásomat. Tulajdonképpen tizenhat éves korom óta a színpadon vagyok.

Az elmúlt hónapokban sokan felvetették, hogy fontos volna a roma értelmiség nagyobb szerepvállalása, iránymutatása. Hogyan látod az értelmiség szerepét? Tehet-e egy értelmiségi valamit azon kívül, hogy leül a zongorához és zenél?
Valószínűleg számít valamit, hogy egyre több roma zenész sikeres az országban. Ez azt mutatja, hogy azért vannak a romák között is értékek. úgy gondolom, hogy számít és nagyon jó, ha mondjuk megjelenik egy Szentandrássy István roma festő vagy egy Péli Tamás író. Ha ezek a személyiségek megjelennek egy rangos eseményen, az mindenképpen jó. De egy politikai párteseményen én nem vennék részt. Nem hiszem, hogy ez segít, és nekünk művészeknek nem az a dolgunk, hogy belefolyjunk a politikába. úgy gondolom, hogy nekünk nincs más dolgunk azon kívül, hogy megmutassuk, mit tudunk. Maximum azt tudjuk tenni, hogy kimondjuk: romák vagyunk. Ezzel már megtettük azt a lépést, hogy talán a romákat egy picit jobban elismerjék. De azt, hogy bármilyen eseményen részt vegyünk és politizáljunk, azt nem tartom fontosnak.

2009. május 4.