Holdmérő

Az 1946-ban alakult Újhold mára szimbólummá vált a magyar irodalomban. A folyóirat köréhez, ehhez a „filozófus nemzedékhez” – ahogy magához a hold-jelképhez is – számtalan misztikus képzet kötődik. Az újholdasok megértéséhez ezért „új olvasásrendet” kell tanulni.

Balassa Péter ehhez keres kapaszkodókat, támpontokat Átkelés (Mi tanulható az Újholdtól?) című posztumusz esszégyűjteményében. Nagyon jó, hogy vállalja ezt a kissé bizonytalan, kereső attitűdöt, így az olvasót együtt gondolkozásra hívja, segíti abban, hogy személyesebb kapcsolatot alakítson ki az újholdas alkotókkal, alkotásokkal.

Az újszerű, szépirodalmi igényű esszéstílus kiművelése fűződik a nemrég elhunyt irodalomtörténész-esztéta nevéhez, tiszteletére alapították az évente átadásra kerülő, kritikusi teljesítményt elismerő Balassa Péter-díjat.

A kötet az életműkiadás hatodik része, Vári György szerkesztésében és a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg. Benne új megvilágításba kerül az Újhold: a leáldozó posztmodernből tekintünk vissza a korszak úttörőire egy „modern misztikus” esszéista 80-as évekbeli tanulmányain keresztül.

Bevezető kérdése (egyben a kötet alcíme) – „Mi tanulható az Újholdtól?” – mutatja, hogy nem definiálni, meghatározni, kategóriába sorolni akar. Ezt híven illusztrálja a Hamvas Béla műveit tárgyaló esszé címe is: Egy beszédmód körülírása. Nem leírás, körülírás! Balassa tehát nem tesz mást írásaiban, mint ámulattal figyeli a Hold alakjait, mozgását, fényét, azt tanítva ezzel, hogy az Újholdat jelenségnek, „égi tüneménynek” érdemes tekintenünk.

Pilinszky „életművét” hat tanulmányon át járja körül a szerző, így ez a leghosszabb és legrészletesebb rész a kötetben. „A semmi látásának” és „a csend poétikájának” mélyebb feltárására Balassa alapos figyelmet fordít. Az utóbbival kapcsolatban írja: „kétséges számomra, hogy lehet-e elemzést írni ezekről a szövegekről, s nem helyesebb-e, ha jelen írást sem írjuk meg, hanem egyszerűen hallgatunk felettük, bennük, körülöttük.” Tehát magára az írás folyamatára is reflektál, elmélkedve, alázattal alkotja meg szövegeit szövegekről.

A Nemes Nagy Ágnes Metszetek c. esszékötetét tárgyaló tanulmány mottója egy idézet a költőnőtől: „Egy platóni ideát tartottam koszos kezemben…” Ezen íráson keresztül jól szemléltethető Balassa irodalmárságának „extravaganciája”. A mottó ad keretet az írásnak, Nemes Nagy világlátásnak, létszemléletének jellegzetességére utal, melyben „Az ideák: tények.” Négy részre tagolódik; az első az Ívek, mely a Metszetek tematikus összefüggését vizsgálja, a következő Az egyetlen hasonlat, mely inkább stilisztikai szempontból közelít a kötethez, a Hanghordozás címet viselő az esszék szerkesztésmódját, a Gondolkodás a formáról pedig a nyelvi megvalósulásokat tárgyalja. Az alcímekből is kitűnik, hogy alapvetően esztétikai közelítésmódról van itt szó, finom szerszámmal, lassan, körültekintően bánik a szerző anyagával, alanyával. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy minden rész között létrejönnek bizonyos átfedések, „átkelések”, a kiskapu, mintha törvényes volna Balassánál, sőt szükségszerű, hisz nem lehet sterilen, boncasztalon vizsgálni az irodalmat, hát még a(z Új) holdat!