Cím nélkül

E hidegtű sorozatom bemutatása kapcsán szeretnék pár gondolatot írni a sokszorosítógrafikához való viszonyomról. Ez a technika lehetőséget ad egy kép nyomtatással való megsokszorozására, tíz, húsz vagy akár ötven azonos kép létrehozására. Egyéb szempontok: mivel nem ún. egyedi rajz a végeredmény, ezért kedvezőbb az ára, így szélesebb rétegből kerülhetnek ki a vásárlók. A nyomatok szigorú szabály szerinti számozása is meghatározó a sokszorosító grafika definiálásához. Na, ez engem mind nem érdekelt, sőt kifejezetten zavart a sok egyforma kép gyártásának gondolata. 

A főiskolán, ahol tanultam, a sokszorosítógrafikai műhely volt a legnyugodtabb hely, így ott ragadtam. A műhely hangulatát, a gépeket, a festék szagát, a papírral való dolgozást nagyon szerettem, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám ezt a technikát megtartva kikerülni a példányszámok gyártását. Először rárajzoltam, ráfestettem a nyomatokra, így próbáltam egyedivé tenni a képeket, de ez túl egyszerű és kicsit buta megoldásnak tűnt. Volt még egy másik dolog is, ami rettenetesen zavart. Az állandó komponálási kényszer. A kirakatrendező iskola, ahová előtte jártam, 2 két évig kompozíciós gyakorlatokat csináltatott velünk, ezért szinte belém égett, már automatikussá vált a komponálás. Ezt is szerettem volna elhagyni. Ezek a „mit és hogyan nem szeretnék”-ek formálták a gondolkodásomat.

Egy négyzetes rézlemez helyett kettőt tettem magam elé és úgy rajzoltam rá, mintha a kettő egy lenne. Majd elforgattam az oldalakat és úgy folytattam a rajzot, hogy felvettem az elforgatás miatt megszakadt vonalakat és továbbrajzoltam, kiegészítettem. Majd ismét forgatás-továbbrajzolás. Ezen a módon sűrűsödött, alakult a rajz, míg elérte azt az állapotot, hogy nem kívánkozott több vonal rá. A kép így elkészült, a direkt komponálás kiiktatódott, hiszen a kép egy idő után már magát rajzolta tovább.

és most jön a nyomtatás. A két lemezt más és más összeállításban nyomtatom a papírokra, így minden egyes nyomat más – úgy, hogy a klisék ugyanazok, de variálhatóságuk miatt nem azonos képeket, hanem variációkat kapok. Majd ezeket egy nagyobb egységbe összerendezve egy sokszorosítógrafikai technikával készült, de nem a hagyományos értelemben vett grafikát kapok.

A kép, amit itt bemutatok, a diplomamunkám egyik darabja. 1989-ben készült, itt négy lemezt használtam egy képhez. Tizenkét lapból áll, így tizenkét lapból álló hidegtűsorozatnak nevezem. 150x240 cm. Ezek a száraz tények, a kép technikai leírása. Ennél sokkal nehezebb magáról a képről beszélni, amit nem is szívesen teszek. Azért most mégis megpróbálok, legalább dadogásszerűen egy pár gondolatot verbalizálni, amik akkor és részben még most is foglalkoztatnak:

redukció                      rész és egész                             rend-káosz
transzparencia              fönt és lent                               fókuszálás
koncentráció                minimális elmozdulások              elkerülni a ’képszátyárkodást’

Többet nem nagyon tudok mondani, de amikor rajzolok, ezek a „szavak” megelevenednek, kibomlanak, benne vagyok, történetek kerekednek, összekuszálódnak, közben kimegyek mosogatni és így tovább...

Az utóbbi időben inkább ceruzával rajzolok, mivel egyre nehezebb műhelyt találni, ahol nyomtatni lehet. Szép lassan bezárják egyiket a másik után, mivel egyre kevesebben akarnak ezzel a ma korszerűtlennek tartott technikával dolgozni. Pedig nincs elavult technika, különösen ma, mindent lehet használni, csak meg kell találni a tartalomhoz a megfelelő formát.

www.szijkamilla.hu