A tábla készen áll, a bábuk mozognak

Ritkán választok plakát alapján színdarabot, de a Katona József Színház által legutóbb műsorra tűzött A kétfejű fenevad című darab így keltette fel az érdeklődésemet. A kép jobb sarkában egy fehér gerlepár áll, amelynek falra kivetülő árnyéka egy kétfejű, riasztó madarat láttat egy sakktáblát idéző felületen. Mind a kétpólusosság (a cím is erre utal), mind a sakkjátszma motívuma erőteljesen végigvonul a színdarab egészén. A rendező, Máté Gábor bátorságát és tehetségét jelzi, hogy Weöres Sándor 1972-ben írott drámájához – többszöri betiltás, sikertelenség és hányatottság ellenére – most, 2010-ben ilyen kreatívan és szellemesen tudott hozzányúlni, megőrizve a darab játékosságát és mélységét.

Ha már a dátumoknál járunk, mindenképpen fontos tény, hogy e történelmi dráma 1686-ban játszódik a török hódoltság végnapjait élő, három részre szakadt Magyarországon, nagyrészt Pecsevi (azaz Pécs) városában. A vérzivataros időkben etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül német, török, tatár, magyar, horvát, osztrák, katolikus, református, mohamedán, zsidó próbál élni és túlélni oly módon, hogy váltogatják identitásukat, ’köpönyegforgatnak’, álarcot hordanak. A túlélésért folytatott küzdelemben mindenki más, mint aminek mutatja magát. A kor zilált politikai miliőjében, ha az érdek úgy kívánja, a ’szimpatikusabb’ arcukat mutatják egymás felé. Ez a kettős ’(sakk)játszma’, alakoskodás határozza meg a szereplők jelentős részének cselekedeteit: nemzetiségek, nyelvek, hitek, testek, lelkek úgy cserélnek gazdát a történelem piacán, hogy a néző nem győzi kapkodni a fejét és a tekintetét. A személyazonosság cseréjét kiválóan érzékelteti egyfelől a szerepösszevonás – tíz színész kettő vagy annál több szerepet is játszik –, másfelől a zsinórpadlás magasságában, több sorban lógó ruhatár (kabátok, zakók, köpenyek, ingek, bundák bőséges választéka), melyből ki-ki leakaszthatja a neki éppen megfelelő köpönyeget, és már kész is az ’arculatváltás’.

A nézőnek már-már az lehet az érzése, hogy ebben a ’történelmi panoptikumban’ kiforrott karakterek helyett puszta bábukkal találja szemben magát. Nem véletlenül, hiszen jelentős személyiségfejlődésnek a darab nem igazán enged teret – az egyes figurák hol ügyesebben, hol szerencsétlenebbül teszik meg lépéseiket. A színmű nyitójelenetében, a kockás padló közepén egy nagyméretű ló-figura látható, mely az első jelenet után rögtön feldől és nem is lesz szerepe a továbbiakban. Azonban a szimbólum jól működik, hiszen a sakk szabályai szerint a huszár lépésekor a kiindulási és az érkezési mező sosem azonos színű, mint ahogy a szereplők is egyszer fehérek, másszor feketék – sűrűn és gyorsan élnek a szerepváltási lehetőségekkel (a könnyen le-, és felkapható ruhadarabok is ezt erősítik). A sakktáblaszerű padló idővel leegyszerűsödik valamiféle szocreál kocsma vagy művelődési ház egyszerű kockás talapzatává, kiegészítve kis méretű, mozgatható, piros-fekete puffokkal és asztalokkal. Az egész színpadkép minimalista, szinte már nyomasztóan egyszerű, mégis kedvezően hat, hogy a színészek időről-időre átrendezik a teret, melyet a jól összeválogatott világzenei betétek (magyar, török, zsidó, német népzenék) kavalkádja színesít. Egyedül a kezdő és záró jelenetben, a főbb szereplők által eljátszott citeraszámot tartom túl vontatottnak, disszonánsnak és kissé indokolatlannak. 

A jellegzetes politikai játék mellett, melyet I. Lipót (Bán János) és IV. Mehmed (Szacsvay László) űz, központi jelentőséggel bír az egyik főszereplő, a református Bornemissza Ambrus deák (Kovács Lehel) bujdosása és kusza szerelmi története. Az ő folytonos menekülését és kalandozását követve bontakozik ki előttünk az adott történelmi kor (XVII. század), amely kétségkívül párhuzamba állítható a közelmúlttal (XX. század második fele) és a jelenkori helyzettel. Azonban az ezzel kapcsolatos párhuzamok és asszociációk megalkotását inkább a néző fantáziájára bíznám. 

Az előadás sikeresen érvényesíti a dráma fontosabb értékeit, az iróniával átitatott humort és a színes nyelvezetet. Weöres Sándor a hitvitázó drámák archaikus szövegeit keverte különböző mai kifejezéssekkel és latin, német, török, olasz, jiddis jövevényszavakkal. A színészek pedig betűhű kiejtéssel (pl.: sidó, körösztöletlen) a darab szellemében nevettetnek ­– igaz, a néző szemszögéből nagyfokú figyelmet és kitartást igényel a nyelvi sziporkák, szóáradatok követése és megértése. A dialektusok gyakori váltogatása is az identitásváltásokhoz kapcsolódik. Példaként szolgál erre az a jelenet, amelyben Ambrust egy részeg janicsár fenyegeti, s önvédelemből törökül szólal meg a deák – pechjére, hiszen e párbeszéd majdnem az életébe kerül.

A kiegyenlített színvonalon játszó színészgárdából csak pár nevet emelnék ki: a már említett Kovács Lehel mint hitét feladni nem tudó, ám Don Juanként sok nő karjába omló deák, Fekete Ernő mint eszes és agyafúrt apa, aki egyszerre Ibrahim kádi és ’sidó’, ónodi Eszter mint önző, férfifaló Báthory Susánna, és még sorolhatnám a karakteres és hiteles alakításokat.

Az előadás bővelkedik emlékezetes jelenetekben, számomra az a rész tartozik a legmegkapóbbak közé, amelyben a két uralkodó (Lipót és Mehmed) öltönyben, arany álarcban enyelegve diskurál a háború további menetéről és népük sorsáról – szatíra a javából. Szórakoztató az a szituáció is, amelyben négy hadvezér hadi tanácsot ül Ibrahim kádi otthonában, s hivatalosan mézesmázos szavakkal ’kenegetik’ egymást (amíg az írnok lejegyzi a beszélgetést), de mihelyt átváltanak nem-formális nyelvezetre, önmagukból kikelve trágár és durva kifejezésekkel dobálóznak. Említhetném még a selyemzsinór-szcénát vagy Ibrahim mulatságos és önmentő alakítását is.

A történet kerek, hiszen Ambrus deák ugyanoda, ugyanahhoz a leányhoz (Tenki Réka) tér vissza, ahonnan előzőleg menekülni kényszerült – igaz, egy másik nő és egy csecsemő társaságában. Mindenképpen érdekes és elgondolkodtató, hogy e keserédes újraegyesülés után a dráma konklúzióját a kissé ütődött – a háború alatt ’agylotyogást’ kapott – Badeni őrgróf (Hajduk Károly) vonja le: „A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri. Tehát: le a világtörténelemmel!”

A darab kifinomult érzékkel tart görbe tükröt elénk, amely leginkább azt a kétarcúságra, köpönyegforgatásra, hamisságra vezető hajlamot figurázza ki, mely végigkíséri az emberiséget a történelem során; s amely, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, valamennyire minden halandóban ott leledzik, kinél erőteljesebben, kinél visszafogottabban. Az este folyamán rendkívül jól szórakoztam – a közönséggel együtt önfeledten nevettem a tragikomikus színdarabon – és persze önmagamon is.

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad
Katona József Színház

Rendező: Máté Gábor
Szereplők: Kovács Lehel, Pálmai Anna, Tenki Réka, Fekete Ernő, ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Bán János, Hajduk Károly, Dankó István, Ujlaki Dénes, Kovács ádám m.v.
Díszlet: Cziegler Balázs m.v.
Jelmez: Füzér Anni m.v.
Zenei munkatárs: Vajdai Vilmos
Zenei betanítás: Makó Péter m.v.
Dramaturg: Ungár Júlia
A rendező munkatársa: Tiwald György  

Bemutató: 2010. február 11.

A képek forrása a Katona Színház honlapja. Fotó: Dömölky Dániel.