Magányos kapaszkodók

„Tekintsd, Uram, hogy önmagunkat sem értjük, és nem tudjuk, mit akarunk, s hogy végtelenül messze eltávolodunk attól, amire valóban vágyunk.” Az elbeszélő által Avilai Szent Teréznek tulajdonított mondat vélhetően kulcsot ad ehhez a méretre vékony, ám annál súlyosabb mondandókat olykor elegánsan felvető, olykor kíméletlenül ránk zúdító kulcsregényhez.

Látszatra egy negyvennégy éves férfi és egy huszonhét éves nő szerelmi vergődését kísérhetjük nyomon a meglehetősen töredékesen és élénk asszociációs ugrásokkal előadott történetet olvasva. Az elbeszélő pár férfitagja: Rostás Levente, a – barátai vicces apróhirdetése szerint – „(k)iskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó –, súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal”. A másik, Benkő Piroska, ugyan e forrás szerint, egy „kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leány”. Viharos szerelmük, ahogy arra a főhős egy télvégi hajnalon a harkányi kórházfürdőben visszaemlékezik, a hetvenes évek Magyarországán bimbózott ki. Nem bálban találkoztak ugyan, hanem „Kecskeméten, a Vöröskereszt megyei értekezletén”, ahonnét az író a Családi Lapot tudósította, a nő pedig „járási küldött” volt. Ám első pillantásra egymásba szerettek, mégpedig – a történet tanúsága szerint – végzetesen.

Legalábbis erre utal a férfi nézőpontjából elmesélt történet, mely azonban nem szűkül le az egyébként fordulatokban gazdag szerelmi szálra (Piroska megházasodik, flörtölés miatt elhidegül, majd a felejteni Karlovy Varyba menekülő férfi után ered, ahol viszont egy belga filmessel ismerkedik meg, stb.). A férfi számára ugyanis a szerelmi pauzák idején ráköszönő, valamint a gyógykezelés miatt rámért csend arra is alkalmat kínál, hogy szerelmét áttekintve saját életét is végiggondolja. E törekvésének egy állomását jelzi a misztikus szent fent idézett megfigyelése.

Rubin Szilárd, a kortárs magyar irodalom nemrég elhunyt titkos favoritja eddig leginkább írók írója volt. Ha helyét keressük a korabeli palettán, egy, a recepcióban többször visszatérő Pilinszky-idézet alapján valahol e katolikus költő és a léha író, Ottlik között félúton keresgélhetünk. Az eredetileg a Rakéta Regénytárban 1985-ben megjelent Római egyes a Hajnali háztetőkhöz vagy Lengyel Péter Mellékszereplőkjéhez hasonlítható – a fordulatos és olvasmányos cselekménybonyolítás vagy a jellegzetes emlékezettechnika mellett leginkább abban, hogy a szerelmi bonyodalmakon keresztül nemcsak az identitás megtalálásának problémája merül fel benne, hanem az élet és a művészet viszonyát illető kérdésre is keresi az elbeszélő a választ.

Rubin hőse magányos figura. Kapaszkodónak kellene neki a lány, aki azonban szabadulni igyekszik tőle, pedig ugyanolyan magányos és kitaszított. Falra szögezett képét nézegetve az elbeszélő meglátja benne „a kallódó gyermeklány űzöttségét, a harapós szájacska szögletében a sírást, a szigorú orrocska hegyén az árvaságot. Hogy iparkodott ijesztő lenni! Mint egy kis elkínzott farkas.”

Piroskában meglátni az elkínzott farkast – ez a fajta, egyfelől nézve ironikus, másfelől nézve a paradoxonok nyelvét használó beszédmód jellemző Rubin elbeszélői hangjára. Ám ha Avilai Szent Teréz felől olvassuk a történetet – amire a Pilinszkyt, Ted Hughest, Gabriel Marcelt vagy Pierre Emannuelt is megidéző szöveg bátoríthat bennünket –, akkor akár a misztika ellentéteket magába olvasztó, belső feszültségeket támasztó, erőteljes metaforikával dolgozó nyelvhasználata is felidéződhet bennünk. Rubin mintha egy kései katolikus regényt írna a Római egyesben. Maga a cím is utal erre az olvasási lehetőségre. Először egy gyerekkori epizód magyarázza: a hitoktató írja be a kisfiú füzetébe a római egyest, mert „a harmadik súlyos kannát” cipelte fel a csigalépcsőn. Aztán a virradat előtti (rituális?) fürdésre használt fürdőkamra számáról derül ki, hogy Római Egyes. Végül a Csallóközből a Szudéta vidékre kitelepített családok csecsemőit szállító vasúti kocsin tűnik fel a szám – ami a gyerekek végzetét is jelenti, az adott történelmi körülmények között: a halált.

De Róma, az antik-keresztény Róma is szerepet játszik a történetben. A gyerekkori cirkuszélményt újraírva az elbeszélő képzeletében egy ponton Piroska (Szent) Priscává változik. A medencében való hajnali megmártózás átalakul egy cirkuszi előadás víziójává, melynek középpontjában a királytigrisek között „egy vékonyka kislány” tűnik fel: „Úgy állt ott, aprón és hetykén, ijesztő magányában, mintha a régi népmese ingét viselte volna. Sírva fonták a fonalát, sírva fehérítették a vásznat, sírva varrták az inget: ezért jobban is véd még a vasnál és az acélnál is.” A vadakat szelídítő lányhoz, tehát a vadállatok közé szülei egyetlen boldog pillanatából sétál ki az elbeszélő gyermekkori énje. Minden magányossága rajta, a tengerparton kavicsot gyűjtő gyerek ő, vagy egy másik képpel az a szeminarista, aki a XI. századi székesegyház tövében megbúvó konviktus folyosóján „a penészes lámpafényben és a fogvacogtató hidegben” sétál fel-alá, és ismétli dadogva újból és újból a másnapi leckét. Két magányosság találkozik össze ebben a záró vízióban, a vadállatok gyűrűjében, a reflektorok erdejében, s a fiú a lány erejéből merít bátorítást, hogy felvállalja a lélegzetelállító feladatot. Ám ekkor széthullik a kép, ismét a fürdőkamrában vagyunk, „ahol a kő szomorú üressége naponta szíven ütött. Mintha most mentek volna el a római katonák, s a kövön az imént még ott feküdt volna a kivégzett lány, aki megszentelte a fürdőkamrákat”. Ám most – a vízió hatására?, vagy a hajnali napfény betörésével? – ugyanez a helység egészen másnak mutatkozik: „A fürdőkamra azonban, mintha a katedrálüvegen csakugyan egy vértanú glóriája ragyogott volna, egyedül az öröklétről akart tudomást venni (…) falait fehérre mosta a napfény.” S ebben a lelkiállapotban már elviselhető a főhős számára az a frissen kapott hír, amely szerint a lány házasságot köt valaki mással. Hogy meg tud békélni sorsával, abban nem csak a képzeletbeli közös produkció, valamint a valóságosan elkészült kézirat van segítségére, hanem hogy az esküvőjét bejelentő lánytól megkapja a megbeszélt képeslapot: „Nem volt rajta se hab verte móló, se a part menti vízben lóháton baktató rákász. Semmi más, csak a tenger.”

Rubin Szilárd: Római egyes, Magvető, Budapest, Második kiadás, 1985, 2009.