Az an/archívum logikája

A kortárs bölcseleti diskurzusok egyik meghatározó iránya a kulturális emlékezet/emlékezés interdiszciplináris vizsgálata. E kutatások indítéka többek között a hagyományos történeti narratívák szétesése utáni – először a francia nouvelle historie történész iskola kutatói, és a hozzájuk szorosan fűződő filozófiai stúdiumok által gerjesztett – állapot átfogó megértése lehet. Ebben a klímában rendkívül érdekesnek tűnhet az archívum jelenségének filozófiai, esztétikai, archeológiai, kultúratudományos elemzése.

A Kijárat Kiadó Figura című sorozatának harmadik kötetében szereplő két tanulmány markánsan elkülöníthető irányokból közelíti meg ezt a problémát. A könyv első részében Jacques Derrida Az archívum kínzó vágya című írását találjuk, mely első ízben egy 1994-es londoni konferencián hangzott el. A konferencia a sokatmondó Memory: The Question of Archives (Az archívumok kérdése: Az emlékezet) címet viselte. Ezt követi a kortárs német médiaarcheológus, Wolfgang Ernst Az archívumok morajlása című tanulmánya, mely nem csupán önálló írásként működik, hanem egyúttal a kötet két tanulmánya közötti összefüggést is megteremti, hiszen Ernst határozottan szembeállítja az archívum fogalmának a francia szerzők által értett metaforikus felfogását a német-porosz bürokratikus hagyománnyal.

Már Az archívum kínzó vágya. Freudi impresszió cím világosan körvonalazza, hogy Derrida szerint az archiválás technikája mint hatalmi-, intézményi eszköz, valamint a freudi pszichoanalízis terminológiai megfontolásai közös regiszterre helyezhetőek.  A szerző a dekonstrukciós munkahipotézisnek eleget téve elsőként az archívum szót veszi górcső alá. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hamar kitűnhet, hogy az archívum szóban a görög arkhé szótő archiválódik. Ez egyszerre jelentheti valaminek a kezdetét, eredetét, valamint parancsot is. Ily módon az archívum egyfelől az ismételhetőség, rögzíthetőség, az eredetre való emlékezés zálogaként értendő; másfelől e jelentésrétegekhez a törvénykezés felügyeleti toposzaként az összegyűjtés, osztályozás, szabályozás elvei is kapcsolódnak. Az archívum szó mindig is e két eltérő jelentésmódozat között mozog, melynek következtében számunkra csupán mint zavaros fogalom hozzáférhető. Ehhez a zavarhoz – figyelmeztet Derrida – a freudi pszichoanalízis is jócskán hozzájárult. Derrida szerint az archiválás aktusának elfojtásként való értelmezése képezheti az archivológia kultúratudományos és pszichoanalitikus magyarázatainak metszéspontját. Az archiválás inszemináló igénye vágyként munkálkodik az an/archiválás előre ki nem számítható eseményének tükrében. Hisz annak a traumának, mely bevésődik az emberi tudatba, szükségképpen fel kell törnie. Freudnál az ismétlés logikája mint neurotikus kényszer elválaszthatatlan a halálvágy destrukciós hajlamától. Mondhatni, a pusztulás ős-elve eredményezi az archívum kínzó vágyát. „Az archívum örökké, a priori önmaga ellen dolgozik”, hisz folyton kalkulál a vég-telen, a lehatárolhatatlan mozzanatával.

Ezzel szemben Wolfgang Ernst megközelítésmódja sokkal feszesebben idomul a kijelölt problematikához. A szerkesztő célkitűzése a második tanulmány elolvasásával válik világossá: Ernst hangsúlyozni kívánja a hagyományos német-porosz, illetve a párizsi filozófia metaforikus archívum-fogalma közötti határozott különbséget. Derrida akármilyen konkrét értelemben is vizsgálja meg az archívumok logikájának és a pszichoanalízis kapcsolatát, a kettő közötti viszony továbbra is metaforikus marad. Ennek ellenére Ernstet elsősorban a médiaarcheológia vizsgálati tárgyaként kijelölt archívum kibernetikája foglalkoztatja – s mint kiderül, ez sokkal közelebb áll az archívum értelmezésének francia irányához. Ez a tudományág többek között a valóságos tároló médiumok tartalmának virtualizációja során kialakuló újszerű viszonyokat, jelenségeket igyekszik vizsgálni. Előképeként A tudás archeológiája Foucault-ját említi meg, aki az archívumot elsősorban különböző kijelentések feltűnéséért és működéséért  felelős rendszerként kezeli. Az archívumra immár nem egy statikus, rögzített tároló médiumként, hanem sokkal inkább különböző információnyalábok kapcsolótáblájaként, interface-eként, metaforájaként tekintünk. Maga a metafora szó etimológiája is az átvitel, a szállítás aktusának mozzanatát hordozza magában. A jelenkor médiaarchívumai nem is annyira tárolnak, mint inkább információkat továbbítanak. A digitális kultúra korában az archívumot entrópikusan kell elgondolnunk: egy olyan átláthatatlan, nyílt hálózatú, folyamatközpontú rendszer részeként, melyben a rendezetlenség legmagasabb fokát kell megengednünk. Így a korábbi archívum-fogalom bürokratikus archaizmusát felszabadítva, különböző nyílt hálózatú architektúrák szabad burjánzását tehetjük lehetővé. Ezért kérdésessé válik, hogy magát a tároló médiumot, vagy pedig a benne rejlő adatok összességét nevezzük-e archívumnak.

Az an/archívum-metaforika óhatatlanul is egy olyan sajátos világképet vizionál, amelynek jövőbeni megértéséhez új szótárak kialakítása, diagnózisához pedig új nézőpontok felvétele szükséges. Jelen kötet kiadása végeredményben ezt az elvárást igyekszik kielégíteni oly módon, hogy az archívumok funkciójának átváltozását követi nyomon. Hiszen egyfelől –Jacques Derrida tanulmánya révén – az adott szituáció kialakulásának okát kutatja; másfelől pedig – Wolfgang Ernst írásával – a lehetséges esetek irányait vázolja. Így tehát világosan körvonalazódik, hogy az archiválás ősi igényéhez mindig hozzátartozik a tárolt adatok felszabadításának vágya is.

Értékelés: 7/10

Jacques Derrida – Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya – Archívumok morajlása.
Szerkesztette: Kelemen Pál. Kijárat Kiadó. Bp. 2008.