Folyóiratszemle - Holmi, Alföld

E cím alatt leginkább olyan írásokat, cikkeket szeretnék bemutatni a hazai folyóiratok kínálatából, amelyek szerintem valamilyen oknál fogva érdekesek, értékesek. Legyen ez a néhány sor kedvcsináló az olvasáshoz!

Ahhoz, hogy egy cikk érdekelni tudjon, legalább egy érdekes gondolatra rá kell akadnom benne. Akkor elgondolkodtat, és nem hagy nyugodni. Nos, ilyen cikket nem is olyan könnyű találni. A Holmiban olvastam Imre Flóra Egy tolvaj vallomásai, avagy az intertextualitás című előadását, amely székfoglalóként hangzott el a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. Mondhatnám nemes egyszerűséggel, hogy az intertextualitásról szól, még egyszerűbben: a szövegek párbeszédéről. Ahogyan ő idézte Bernie Rhodenbarr ars poeticáját: „Imádok lopni!”, vagy ahogy magát nevezte: „lopós-fajta költő”. De mit is jelent ez? Megtetszik szarka költőnknek egy tökéletes verssor, vagy megkritizálhatatlan mondat, és magáévá teszi. Lopni bűn. Lopni bűn? Imre Flóra számára határozottan nem bűn, hiszen a „lopós-fajta költő” csak ízlelgeti  a verssort, átszűri a személyiségén keresztül és így a sor új ízt kap. De itt azonnal falba ütköztem, mert nem tudom miféle íz lehet az. Kicsit édesebb, vagy keserűbb, de mégis ugyanaz az íz.

Mégsem olyan egyszerű kérdés ez, nem csupán ellopjuk, mert tetszik? Célja van a lopásnak. Puszta szavakkal már nehezen tudjuk kifejezni magunkat, ezért utalunk, célzunk, rájátszunk, imitálunk, parodizálunk. Tegyük fel, hogy sokat olvasunk. Minden vers, regény, újságcikk örökké megmarad az emlékezetünkben. Én úgy mondanám, hogy az irodalom megfertőzi gondolatainkat, a tiszta gondolatainkat. Minden gondolatomban ott van Dosztojevszkij, Csehov vagy Camus, és képtelenség elfelejteni őket. Tehát mindenképp egyet kell értenem a cikk szerzőjével abban, hogy azért lopunk, mert ilyen az emlékezetünk. Nehéz volna ebben a században elfelejteni elődeinket, az irodalom óriásait, és főleg frappánsan megfogalmazott gondolataikat. Nevezzük gondolatnak, a szavak kifejezőképessége igen korlátolt. Valljuk be, nehéz volna újat mondani, sőt elődeink szerint olyat is nehéz volna mondani, amit az ókori görög filozófusok már ne mondtak volna ki. Ezért úgy tűnik fel számomra az intertextualitás, mint az eredetiség hiánya. Még ha vitatkoznak is bennünk különböző gondolatok, és különböző szövegek a műalkotásban, mégsem a sajátunk.

Én minden  mesterkéltséggel szemben a gondolat tiszta és egyszerű kifejezését támogatom, de az már nem lenne irodalom. Szépet alkotni művészet, és a cél érdekében lopunk is. Imre Flóra logikusan, tisztán levezette számunkra az intertextualitást, de szerintem túl egyszerűnek mutatja feladatát, és nem vette figyelembe a probléma többi oldalát.

Amikor például leülök írni, Babits Mihály nehezedik a vállamra, de a súlya alatt összeroppanok, és az innen-onnan lopott gondolataim keverékére mégis azt tudom mondani, hogy ez az enyém. Bűn ez vagy sem? Az enyhítő körülmények ismeretében az ítéletet az olvasóra bízom.

Nagyon eredetinek találtam az Alföld Irodalom és sport témájú összeállítását, hiszen mindkét tevékenység az élet fontos része, ám kapcsolatukat ritkán gondoljuk végig. MI a sport: talán nevezhető az élet imitációjának? De hisz ezt épp az irodalomra szokás mondani.

Egy írás különösen megfogott. Meglepetés számomra, de Tandori Dezső Sporttömeg, élből-je volt ez. Mindig úgy véltem, hogy Tandorihoz gusztus kell. Egy cipőhöz tudnám hasonlítani, ami nem az én stílusom, de azért felpróbálom. Felpróbáltam, és tetszett. Ez ennyi, és nem több: érdek nélkül tetszik (Kant, ugye). Sportról írni Tandori Dezső stílusában, a maga „arisztokratikus-evidencialista”- módján, merész vállalkozásnak tűnik, de sikeresnek bizonyult. Tandorinak – természetesen – mint mindenről, megvan a véleménye erről a kérdésről is, hisz elolvassa az újságban a sportrovatot, és német tévét néz, vagy elég csupán az élettapasztalat. Valamilyen módon mindenkinek megvan a kapcsolata a sportvilággal. Szerzőnk visszanyúlt a gyermekkorába, amikor a sport még csak játék volt, vagy inkább a játék sport? Azt tudjuk, hogy „a sport játék is, de nem minden játék sport”. Nehéz elfelejteni gyermekkori játékainkat, amelyek valahogyan a jellemünket is formálták. És micsoda büszkeség és boldogság volt legyőzni a többi pajtásunkat! Dereng már? Tandori szerint a sport változat a világra. És miért is ne lenne igaza? Ottlik művét hozza fel példának, ugye említenem sem kell, hogy melyiket. Az iskolai rendszer az élet hasonlata, az atlétika pedig a jóravalóké. Ilyen ez a sport, egyfajta világmodell, és minden hasonlat benne. A művészet talán nem ugyanilyen? Nincs benne verseny? A kérdésre a válasz Tandorinál három pont, a lényeget elhallgatja és mégis egyértelművé teszi a választ.

Nem kell sportrajongónak lenni ahhoz, hogy megértsük a sportot. Bevallom, képtelen vagyok a tévében sportot nézni, egyszerűen untat, valahogy nem tudja felkelteni az érdeklődésemet egy sportközvetítés. Tandorinak a sport izgalma kell, amit a tévé előtt ülve aligha érezhetünk. Csinálunk valamit, amiben a legjobbak akarunk lenni, tehát versenyzünk másokkal a győzelemért. Így leírva egyszerűnek tűnik, és felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha már minden lehetséges eredményt elértünk? Számomra ilyen nincs. Az elégedettség a legveszélyesebb érzés a világon, mert az annyi, mintha feladnánk. Ülünk a babérjainkon, elbutulunk, elhájasodunk, és kitartóan nem csinálunk semmit, legfeljebb edzőcipőt reklámozunk. A sportoló számára ez maga a halál, és így már mondanom sem kell, a művész számára is. Örökké gyorsabban akarunk futni, nagyobbat ugrani, és még jobban kitolni emberi mivoltunk korlátait, elérni a lehetetlent. Hajt a vágy, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint Nadia Comaneci, de nem feltétlenül a tornában.

És hogy mi értelme van ennek az egésznek? Hát ilyen ez a sport, az élet. Tandori is rengeteg kérdést tesz fel, hisz az életben is oly kevés a válasz. De azért próbálkozunk a megértésével, még akkor is, amikor már meguntuk bámulni a sízőket a havas tájon.

   
Holmi, 2008/10
Alföld, 2008/10