A festészet Kosztolányija
Ha van magyar polgári író, Kosztolányi Dezső volt az. (És Márai? És Ottlik?) Ha van magyar polgári festő, akkor Márffy Ödön volt az. (És Rippl-Rónai? És Vaszary?) Nem csoda, ha a kádárizmus sanyarú évtizedei alatt háttérbe szorult ez a korával mindig lépést tartó, de saját festői alapelveihez minden változása közben ragaszkodó alkotó. Nem volt politikus alkat, nem ideológiák szerint rendezte be életét. Szerelmes festő volt, a szó szoros és átvitt értelmében. Csoda-e hát, ha képei mind a mai napig úgy vonzzák tekintetünket, mint a nyíló vagy hervadó szépségű virág a darazsat?
Már a rendszerváltás idején is megvolt a maga szűkebb rajongói köre, az újonnan alakult galériák korszakának pedig első számú kedvencévé vált. Ám a szakmai rehabilitációja mind a mai napig késlekedett. Most azonban, a munkásságát szisztematikusan feldolgozó Rockenbauer Zoltán közreműködésével, berobbant a köztudatba – egyszerre két reprezentatív kiállítás is nyílt művészete megismertetésére, újszerű interpretációjára. A debreceni MODEM A másik Csinszka címmel rendezett kiállítást Márffy (és persze Ady) szerelméről, míg a KOGART – szintén Rockenbauer kurátori munkáját felhasználva - több mint száz képből álló reprezentatív kiállításon jeleníti meg a festő életművét. Ilyen gazdag anyag 1958 óta nem volt látható együtt Márffy munkásságából – ezért nyilvánvalóan érdekes az az interpretáció, amit a művészettörténész-kurátor a festőről nyújt, képei válogatása-bemutatása-elrendezése révén.
A polgárt hagyománya teszi. Ám miközben identitását e hagyomány határozza meg, ahhoz fűződő viszonya egyáltalán nem problémátlan vagy reflektálatlan. Ahogy Kosztolányi viszonyul Sárszeghez, vagy Márai Kassához, ugyanez a tagadva megőrzés jellemzi Márffy viszonyát a 19. századi polgárpukkasztó Párizs polgári-művészi örökségéhez, melyet festői anyanyelvéül kap. A Julian Akadémia, majd az École des Beaux-Arts hallgatójaként megismeri a polgári kultúra nagy századának, a 19. századnak a hagyatékát éppúgy, mint az ellene való lázadás nagy hírnökeit, az impresszionistáktól a Vadakig és tovább. S indulásának e kettőssége – vagyis az a tény, hogy a klasszikus festészeti műfajokban, klasszikus pedagógiával oktatták látni és festeni, miközben saját generációja révén közvetlen benyomást szerezhetett a lázadók művészi felfogásáról és életszemléletéről – kulcsfontosságú Rockenbauer interpretációjában.
Ezért a kiállítás – feltehetőleg kicsit a galériák közhelyes divatjának is ellene feszülve – nem a dekoratív és hagyományosan természetelvű Márffyra helyezi a hangsúlyt. Pedig a KOGART nyilván épp e népszerűsége miatt választotta a színek szerelmesét a huszadik századi magyar festészet közkedvelt alkotóit bemutató sorozatának élére. Inkább a lázadó, új iránt fogékony, modernista szemléletű Márffyt mutatja be részletesebben – vagyis az ifjú, helyét és hangját kereső alkotót a befutott mesterrel szemben.
A kiállítás alsóbb szintjén, a KOGART második emeletén a legelső kísérletektől végigkövethetjük Márffy útját a befutásig, vagyis a húszas évek elejéig. Érzékletesen bontakozik ki a szerző kapcsolódása már a nabis csoporthoz is – ha nem is ideológiai okokból, de festői problémák kezelése szintjén: elsősorban a kontúrok erős és kontrasztos vagy épp pasztelles foltokkal történő kitöltése számít tőlük vett technikának. Ugyancsak érzékelhető egy Cézanne utóhatás is Márffynál, például a Szobában (1907) geometrizáló, strukturalista felfogásában. Ugyanez az irányultság visszaköszön majd a kubista látásmódot felszínesen átemelő konstruktivista korszakban is, amelyre azonban már a Nyolcak által keltett impulzus lesz leginkább hatással.
Előtte azonban még érdemes megemlíteni a Vadakat, akik felszabadítólag hatottak Márffy túlságosan is iskolázott festészetére, és nagyban hozzájárultak ecsetkezelése, sőt, palettája ellazulásához – ami egyúttal a dekorativitás egyre erőteljesebb megjelenését is eredményezte. E tekintetben a mintaadó kompozíció a Nyergesi parasztlány (1908) ábrázolása, amely minden szabadossága mellett is képes a természetben működő reflexfények valőrjének és atmoszférájának megérzékítésére.
A Nyolcakkal való áttörés előtt van még egy fontos találkozás Márffy életében – a Gulácsyval együtt rendezett kiállítás (1907), mely döntő mértékben hozzájárult itthoni reputációjának megalapozáshoz – s tegyük hozzá, ugyanezt eredményezte Gulácsy esetében is a közös fellépés. Mindez azért különösen érdekes, mert a természetelvű festészetet valló Márffy és Gulácsy álomittas képei nem sok rokonságot mutatnak festői felfogásukban.
A kiállítás következő képcsoportja a Nyolcak forradalmára utal. Az 1909-ben az ifjabb generáció jeles képviselői által alakított művészi mozgalom szerepéről maga Márffy a következőképp emlékezett meg: „A festők egy csoportja (Nyolcak) hátat fordított a már megemésztett művészi eredményeknek és új utat kerestek. Ugyanekkor tűnt fel Ady tüneményes alakja, a zenében pedig Bartók merész akkordjai csendültek fel.” Kernstok Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan vagy Tihanyi Lajos meghatározó szerepet töltöttek be a huszadik századi magyar festészettörténet alakulásában. Hogy Márffy közéjük tartozott, az ezen a kiállításon válik teljesen egyértelművé.
A rokonságot legmeggyőzőbben a szabadban festett aktok igazolják. A főként Nyergesújfalun, a házigazda Kernstok hatását is mutatóagában hordozó aktokon világosan érződik a közös szellemi tájékozódás, az egész Cézanne-ig elvezető hatás – lásd például a tematikájában, de a képépítés bizonyos jegyeiben is a mesterhez kötődő Fürdő nők (1909) című kompozíciót.
Miközben el kell ismerni, hogy ez a hangsúlyáttétel a fiatalkori tájékozódás műveire csakugyan gazdagítja a festőről alkotott képünket, meglehetősen egyoldalú lenne, ha a polgári festő kialakulását szinte kizárólag a háború borzalmaiból való kiábrándulás és a Csinszka-szerelem számlájára írnánk, a megállapodottságot túlságosan is direkten hozzákötve az életrajzi eseményekhez (e második korszakot a kiállítás a második szinten jeleníti meg, ily módon is utalva a törésre).
Márffy festészetének vannak olyan jól meghatározható jegyei, melyek életművét már a korai korszakban is jellemzik, vagyis egész pályafutása alatt állandónak tekinthetők. Ilyen a kolorizmus, a dekorativitásra törekvés, a könnyedség és elegancia, s hajlama a lírai hang- vagy inkább színhatásra. Ha ránézünk a kiállítás egyik legjelentősebb alkotására, a Salome című aktra (1911-1921), vagy a közelében található többi természetben festett női testábrázolásra, akkor beláthatjuk, hogy már ezekben jelentkezik egyfajta, a szecesszión átszűrt posztimpresszionista felfogásmód, a szépség bűvöletében dolgozó festő önfeledt gyönyörködése az általa megfestett látványban.
A magam részéről ezt a befogadó-központú ábrázolásmódot tekintem a Márffy-képek polgári jegyének – ahogy Kosztolányi költészetében is ugyanez az esztétizmus (lásd homo aestheticus) jelenti a „polgári” jelleget. Ottlik emlékeztet rá bennünket, hogy „(a)z elbeszélő Kosztolányi mindig ügyelt rá, hogy ne untassa olvasóit”. Ám szerinte a mese érdekességében nem merül ki az író művészete – csak második olvasásra derül ugyanis ki, „hogy amit talán csak a megírás szépségének, művészi megformálásának vélt, csupán a kivitelezés finomságának, a mondanivaló afféle díszes csomagolásának, azt, éppen megfordítva, bízvást tekinthetné a költő mondanivalójának, belerejtve, belecsomagolva az érdeklődését lekötő elbeszélésbe.”
Márffy festészetének is állandó kísérője ez az elem, amit sokan csak díszes csomagolásnak tekintenek. Az, hogy öröm a szemnek ránézni képeire – lásd például A vörös csendéletet (1929), ami már csakugyan a határán áll annak, hogy túl szép legyen . Nos ez az itt-ott már-már kihívó dekorativitás, a festő időnként tán túlzó udvariassága a befogadóval szemben az, ami Márffy festészetét megtartja a polgári miliőben – megmentve a művészet klasszikus ideálját a művészeti ideológiák forradalma idején. Márffy képes volt megőrizni a kényes egyensúlyt lázadás és hagyomány pólusai között, persze nem függetlenül attól, hogy belülről ismerte a modernista törekvéseket is. E belátást meggyőzően igazolja a mostani életmű-kiállítás.
Szín, fény, ragyogás - Márffy Ödön (1878-1959) gyűjteményes kiállítása
Kurátor: Rockenbauer Zoltán
KOGART
2010.04.02 - 2010.08.01
A képek forrása: http://www.kogart.hu
Facebook-hozzászólások