Itt belül – Árvaház

„Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.  Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.”
(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok, ford. Tótfalusi István)

A horror rettegést kíván kelteni a nézőben. Ezt azzal tudja elérni, ha valami erőnket meghaladó, megsemmisítő erő létét fogadtatja el velünk. Így aztán az az eszköz, amivel Az árvaház él, az öntudat hangsúlyozása, éppen a rettegést semlegesíti. Első megközelítésre horror, ui. transzcendens energiákat juttat érvényre az emberekkel szemben. A filmben viszont a dolgok legfeljebb félelmetes problémák, tehát megoldásra váró föladatok, ami pedig inkább dráma.

Laura abba a regényes tengerparti házba költözik férjével és (nevelt) kisfiával, Simónnal, ahol egykor ő maga néhány barátjával árvaként nevelkedett. Csakhogy itt Simón láthatatlan barátokra tesz szert, és miután ő nyugtalanító körülmények között elvész, Laurát nyomasztó dolgok veszik körül, amiket követve igyekszik fia nyomára bukkanni. Ez jelenti a film alapmodelljét: az ijesztő jelenségeket a tények föltárása követi, ami nem adja vissza a kezdeti nyugalmat. Ezen ismeretekre alapozva újabb ijesztő jelenségekkel találkozunk. És így tovább a megoldásig. Az eseményeknek e kettős olvasata (horrori-drámai) finoman kimunkált; egyszerre veszi igénybe az értelmet és az érzelmeket: sőt ezeket (valódi) egységükben kezeli.

Fő példaként a film nyitójeleneteként is álló, majd a végső feszültség egy csúcspontját is nyújtó vázlat álljon: hívogató fogócska. Már a neve is borzongató. Mielőtt a fogó működni kezd, meg kell érinteni a hátát. Ez hallatlanul izgalmas. (A filmre különben igen jellemzőn) ezt azonban a másik oldaláról, a fogó szempontjából mutatja be, ami nem kevésbé izgalmas. A leendő fogó háttal áll a többieknek, és hívogatja őket: „Egy, kettő, három, érintsd meg a falat!” Azok jönnek is, majd megmerevednek, amint a fogó hátranéz. És újra hívja őket – háttal. A hatás kedvéért még kopogtat is a falon vagy a fán. Ez nagyon szépen illusztrálja azt a szellemi-lelki előkészületet és jelenlétet, ami a ránk váró ismeretlennel való bátor és tevékeny(!) szembesülést jelenti.

Ezek a helyzetek (és ez a bátor magatartás) mind Laurára összpontosulnak, méghozzá anélkül, hogy az ő személye és helyzete különleges okként szolgálna. Ez pedig az őt ért problémák általános, filmen túli érvényét jelenti. A véletleneknek ugyanakkor tagadhatatlan szerep jut. Ezek azonban nem szerencsétlenségek okozói, hanem inkább segítik (de nem könnyítik) Laura helyzetét, amiben már van. Ezeket figyelembe véve könnyen belátható, hogy a film (inkább dráma, és) Lauráról szól, nem pedig (horror, ami) a külső erőhatásokról.

Erről a szerzői állásfoglalásról tanúskodik a rendezés, az operatőri munka, a színészek alakítása, a zene alkalmazása, a vágás. A vágásban mellőzi az ész nélküli villámsnitteket és életszerűtlen effekteket; a zene feszültségkeltő ugyan, de inkább illusztrálja a félelmet, mint keltené a rettegést. A színészek közül Belén Rueda (Laura) játékára jellemző a rendező megjegyzése: „Beléntől száz százalékot vártam, és ezer százalékot nyújtott.” Tagadhatatlan is, hogy hálás a gondoskodó anyai szeretettől az őrületig mozgásteret kívánó karakter. A többiek jellemét (a film szerkezetéből adódóan) felületesebben ismerhetjük meg. Óscar Faura operatőr munkája, a képek szerkesztettsége és a film képi megfogalmazása váltakozó elmélyültségre utalnak. Minőségükben (élesség, világítás) kifogástalanak, a beállítások célirányosak, a montázs sok esetben pazar. Illés György földijeként azonban a fölmutatott eszközök összefüggő, még kifinomultabb (egyszerűbb) használatát kívánnám. A rendező munkájából – akinek álomhelyzetére elég Guillermo del Toro producer szempontját idézni, aki minden segítséget meg kívánt adni számára, hogy jól sikerüljön az első filmje – az életszerű látásmódot, amivel a szereplők jellemét az eseményekre való reagálásukban ábrázolja, valamint azt a tiszteletteli bánásmódot emelem ki, ami az egész filmet jellemzi, és többek között a rajzok, a csontok, a jelenségek felé megnyilvánuló viszonyban érvényesül.

Mellettük Sergio G. Sánchez forgatókönyve is igen értékes. Ám, anélkül, hogy részletezném, utalok arra, hogy a film története logikailag nem kifogástalan. Ez főként az előtörténetet érinti, ami azért zavaró, mert a fő történet számára képezi a keretet. A lényegi mondanivaló ezzel együtt ugyanakkor megérthető.

Végezetül: a magyar szinkronok néha kiválóak. Most nem.

El Orfanato (Árvaház)
színes, szinkronizált, spanyol-mexikói filmdráma, 105 perc, 2007- DVD-megjelenés: 2010.

Rendező: Juan Antonia Bayona,
Forgatókönyv: Sergio G. Sanchez,
Operatőr: Óscar Faura,
Zeneszerző: Fernando Velázquez,
Vágó: Elena Ruiz,
Producer: Guillermo del Toro,
Szereplők: Belén Rueda (Laura), Fernando Cayo (Carlos), Roger Príncep (Simón), Mabel Rivera (Pilar), Montserrat Carulla (Benigna), Geraldine Chaplin (Aurora), Edgar Vivar (Bálaban).