Amikor az Úristen kalapban jár

„Magyarország kis utca-kertjében
 Két virág nőtt egymás örömére.
 Egyik virág álom-virág,
 A másik a valóságé."

Gellért Sándorról ma már csak a lexikon tud, és néhány irodalomtörténész ismeri költészetét.1 Verseit, stílusát úgy tudnám röviden jellemezni, hogy a költészete Petőfiből, Aranyból, Adyból és a népköltészetből van összegyúrva. Csupa nyolc szótagos és felező tizenkettes sorok, páros- vagy keresztrímek - és a Don-kanyar: közben naplószerűen tudósít véres háborúról, a pusztításról, az esztelen öldöklésről, borzalomról de a szerelemről is.

 

 

Bevallom, hogy verseivel soha nem találkoztam, de tudtam róla. Kormos István mesélte, hogy rá József Attila és Sinka mellett Gellért Sándor volt a legnagyobb hatással! Arra már nem emlékszem, hogy ezt mivel és hogyan is magyarázta. De amikor vetítették - és amíg vetítették - az MTV-ben Sára Sándor Pergőtüzét, akkor ismét előkerült a neve, sőt, amin csodálkoztam, hogy ő maga is, akiről én azt hittem régen meghalt. Hát igen, csöndben élt, messze egy eldugott kis faluban, a Romániához tartozó Mikolán. Ha tudtam volna, mert akkor én már jártam Szilágyságban, biztosan megkeresem és lefényképezem. Mindezt azért bocsájtom előre, mert a napokban Csíkszerdában jártam, s régi jó szokás szerint elmentem a könyvesboltba kutakodni, keresgélni. Ott akadt kezembe a tíz évvel ezelőtt, Nagyváradon megjelent A magyarok háborúja című eposzszerű "vershagyaték", amelyet fillérekért vettem meg (5.50 RON volt az ára).

 

 

Belelapoztam, és találomra elolvastam az alábbi, 1942-es két sort: „- Mi újság az orosz fronton? - Kalapban jár az Úristen." Két napig csak ezt hajtogattam, nézelődtem, mert mintha mostanság is ez lenne, ez volna. Harmadik nap aztán elölről kezdve, nagy izgalommal olvastam végig az egész kötetet, jegyzetelve. Mert bevallottan az érdekelt, hogy mivel hathatott Kormos Istvánra, s az is, hogy milyen volt a nyelvteremtő ereje a néha vége-hossza nincs verseinek. Ehelyett egy háborús naplót kaptam, a doni tragédiát versben elbeszélve: bizony tinta helyett sokszor vérrel íródtak ezek strófák. A verseket átnézve azt szűrtem le, hogy "kormospistás" egyrészt a legendateremtő erő: ott a versekben, vagyis a harcok helyén ott van Rózsa Sándor, Angyal Bandi, Bogár Imre, - Hortobágy és Bakony szegénylegényei -, Toldi Miklós, Buga Jakab, Petőfi és Bem, és ezt el is hisszük. A faluról költött mesés, népdal alapján íródott legendákat is. A másik, amit kiemelnék, Mézes Annusra, Sövényházi Mártára, vagyis Kormos István verseire gondolva, a valós vagy csak elképzelt erotika: valós vagy elképzelt szeretkezések, ölbezuhanások (cicerélések) a véres események árnyékában. (Sokszor fel- s feltűnik egy kékruhás ukrán asszony, akit nem tud, és nem is akar feledni.) De minden versben előkerül a halál is, amely őt csak véletlenül kerülte ki.

 

 

Akik a Don-kanyarnál voltak, azok nagy része vagy elesett, vagy megsebesült, vagy a fagyhalál vitte el. Ezt mindenki tudta: vagyis a közlegények ott a halállal "pertuban" éltek. Megmaradni, egészségesen, vagy valahogyan hazaérni, az volt a kivétel, a véletlen. (Apám is ezek közé tartozott, sebesültként került haza.) Ha van "prózában" párja, megfelelője, az Nádasi Alfonz OSB tavaly megjelent Hadinaplója. Az egyik bakaként, a másik tábori lelkészként élte végig, nézte végig a háború borzalmát.
A kötetnek van egy olyan sora, amelyből a történészek, akiket kérek és inspirálok is erre, akár konferenciát is rendezhetnének: „a magyaroknak mindig kell egy Bethlen Gábor." Valóban, most is, s miért? És van egy fogalom, egy jajszó, amelyet Ady is leírhatott volna (NB. Ady volt a kedvence): „Jaj nekünk bemohácsoltak." Ezzel a jajjal és Mohács felemlegetésével zárom ezt a rövid kis írást, s közben arra az Úristenre gondolok, aki ott kalapban járt. Ha valaki ma szintén látná őt kalapban - mert miért is ne?-, ne lepődjék meg, hanem köszöntse kalaplevéve, ahogy az illik.

MZoltán

 

1 Gellért Sándor (Debrecen, 1916. dec. 11. - Szatmár, 1987. nov. 14.): költő, műfordító. Szatmáron érettségizett 1927-ben. Debreceni egyetemi tanulmányait 1942-ben a II. világháború. megszakította. 1951-ben magyar szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetemen szerzett. 1945-től már tanított a szatmári polgári iskolában, 1948-tól Mikolán. 1977-ben ment nyugdíjba. Költőként a népi írói mozgalommal szoros kapcsolatban bontakozott ki.

exhibition

Facebook-hozzászólások