Kihagyhatatlan kritika

Utolsó csengő. A közönség még büfében lévő vagy folyosón beszélgető tagjai felkapják a fejüket és gyorsan besasszéznak a – többnyire középső – helyekre, nagy részük lehalkítja telefonját, ölbe készítik az inni- és nassolni valót, amivel nem szeretnének az előadás közben zörögni, táskák valamint kiskabátkák zöme pedig a székek alá kerül. Végül néhány apró mocorgás a lehető legkényelmesebb testhelyzet eléréséig, utolsó pillantás a szórólapra és kezdődhet is az előadás. Lassan pedig eljön az az izgalmas színházi sötétség, amiből bármi lehet, ami átvezet minket a szórólapos és chipscsörgős valóságból az absztraktba, a realitás megrendezett fikciójába, az illúzióba.

De itt nincs illúzió. Vagyis, pontosítanám, itt minden illúzió. Estélyibe öltözött színészek lépnek fel a színpadra, nyitóbeszédet mondanak, melyben minden harmadik mondatot felosztották egymás között, udvariasan kérnek egy kicsit több fényt a világosítótól, bemutatják egymást és megígérik, hogy nagyon jó kis estében lesz részünk. Majd komikus köretben kapjuk a televíziós rémhíreket – egy anyuka öt gyermekét fojtotta nejlonzacskóba, Észak-Amerikában egy férfi sok darabra vágta volt kedvesét és a többi szörnyűség, amin könnyesre nevetjük magunkat. De vajon rosszabb-e mindez a darab azon abszurd felvetésénél, hogy teszem azt Pogány Judit, „akin mindenki felnőtt” és akit bátran meg lehet kérni, hogy „Tessék valamit kisvukosan mondani!”, kihúzatná huszonnyolc fogát pénzszűkében? Az egyetemes komédiában minden szereplő szerepének és saját magának – beleértve testi tulajdonságait, életkorát, múltját vagy életben elfoglalt helyét – az eltúlzott fricskájába kerül, a ’metaillúzióban’ a színház maga mutatkozik meg teátrálisként. A darabot nem egy koherens történet, mindinkább a pármondatos szösszenetek jelentésdimenziói és az epizodikusan előadott részletek viszik előre. Ezek azok a részek, amik valóban megegyeznek az előadás célkitűzésével. A közönség felé való kiszólások, a márkanevekkel dobálózás és a valós események humoros-szürreális lereagálása is mind egy olyan színházi nyelvet tételez, mely az elidegenítés és az „együtt-játszás”, a belevontság között ingázik.

A folyton változó díszlet, a többszerepes színészek kosztümjei, a zene, valamint a darab téralakítása nem hagy igazán kívánnivalót maga után, ami a gyakorlott rendezést és a tapasztalt színészi munkát is dicséri, csakúgy, ahogy az epizodikus történetek közül is sok a színészek saját élményén alapul – az összedolgozás és a kölcsönös megértés nagyon érződik az egész előadás során. Nehéz lenne a rengeteg híres színészt (Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Für Anikó, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Mácsai Pál, Pogány Judit és még sorolhatnánk) felvonultató palettáról kiemelni egy vagy pár bravúros alakítást, s ebben érezhető némi szándékoltság; a darab az egyesen át jut el az általánosig úgy, hogy az egyest (esetünkben színésznőket és színészeket) nem emeli ki a rendezés éppen úgy, ahogy az egyes történetek is az általános megértést és valamiféle lassú és passzív katarzist szolgálnak.

Amit azonban a darab „szemére” lehet hányni, az az, hogy a közönségesség közönséges parodizálása, a tévés/színházi/művészi műfajok, klisék és közhelyek közhelyes görbetükrözése, valamint a bulvár bulváros kifigurázása kissé kiszámíthatóvá válik és ezért már elég gyakran úgy érezhetjük: sok, ergo kevés. A modorosság modoros módon tálalt komédiája absztrakt értelemben is modorossá válik. De talán attól újszerű a csupán egy hétig futott „bulvárvarieté” (ahogy az előadás önmagát nevezi), hogy nem hagy időt szembesülésre és bármiféle megfontolt csendre; rohan, egymásba ontja a képeket, történeteket mesél „Márpedig így jár, aki..”-szintű tanulságokkal, direkt rosszul játszó jó színészekkel, gagyi karakterekkel és a musicalben éppen éneklő énekes énekével  arról, hogy miért áll jól őszes hajához a zengő basszus vagy a királykisasszonyhoz a fuldokló szoprán, a gonosz meg csak azért gonosz, hogy legyen miről dalolnia és a jó pedig jó lehessen – összességében egy szép és kiadós csokorba szedett paródiaparádé.

Egészségükre! – kívánják a színészek, és valóban valami hasonló érzés keríti hatalmába a nézőt, mintha egy pohár alkalom nélkül kibontott, kissé olcsó, de finoman részegítő és valahol még mindig dekadens pezsgőt iszogatnánk. Másnap visszanézve talán kissé sok volt, de néhanapján, kellemesen lehűtve valóban kihagyhatatlan.

 

Kihagyhatatlan
Örkény István Színház

Író: Tasnádi István, Várady Zsuzsa, Dömötör András
Rendező: Dömötör András

Szereplők: Bíró Krisztina, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Für Anikó, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, Gyabronka József, Mészáros Béla, Ficza István

Bemutató: 2010. június 18.

A képek forrása a PORT.hu. Fotó: Puskel Zsolt

Facebook-hozzászólások