Éledező halott város?

Minden fogyatékossága ellenére érthetetlen a közel évszázados csend, amely eddig  Korngold operája, A halott város körül hazánkban honolt. A tehetséges zeneszerzőt kezdettől fogva –Mozarthoz hasonlóan – csodagyerekként emlegették. 1916-ban lépett először nagyközönség elé, mikor Münchenben bemutatták a Polükratész gyűrűje illetve a Violanta című korai operáit. A későbbiekben Max Reinhardt rendező meghívására Hollywoodban kezdett dolgozni. A kétszeres Oscar-díjas Erich Korngoldot ma is a filmzene atyjaként tartják számon, a klasszikus zene szeretete azonban végigkísérte életét.

Most a debreceni Csokonai Színházban „éledezik” a halott város. Az előadás alkotói közül kiemelkedik Vlad Troickij, akinek a nagyszabású rendezést köszönhetjük. A színész-rendező Troickij, az ukrán Kortárs Művészeti Központ vezetője és a Kijevi Gogolfest ötletgazdája, nem először dolgozik Magyarországon. Találkozhattunk vele már Kecskeméten, Székesfehérváron és a budapesti Bárka Színházban is. A debreceni közönség számára sem ismeretlen Troickij neve. A tavalyi évadban Gogol: A revizor című darabját láthatták tőle, amely a Rivalda Fesztiválról a legjobb előadás díjával távozott. A világhírű rendező mellett az előadás színvonalát tovább emeli Rálik Szilvia, a Magyar Állami Operaház szoprán énekesnője, aki a szegedi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán kezdte bontogatni szárnyait, azóta pedig bejárta az osztrák, svájci, német, dán és francia operaházak színpadait. Többek között szerepelt már Mozart Varázsfuvolájában, Bellini Normájában vagy Csajkovszkij Pikk dámájában. Partnerét ezúttal a Jászai Mari-díjas Nyári Zoltán tenor alakítja. A romantikus darab alapvetően kettejük köré épül.

Szenvedély és gyász, valóság és víziók, élők és holtak vetélkedése a történet. Az első világháború veszteségei egy férfi személyes gyötrődéseiben öltenek testet, aki nem képes elvesztett szerelmének emlékképétől szabadulni. Az igazi bonyodalmat azonban egy, az elhunyt Marie-hoz megtévesztésig hasonló életvidám, kissé buja táncosnő, Marietta feltűnése okozza, akinek büszkeségét csupán egyvalami bántja: halott riválisának kitüntetett szerepe szerelme életében. Bármelyik férfit megkaphatná, ő mégis dühös daccal veti be valamennyi női praktikáját, hogy kiszemeltje, a kedveszegett Paul végképp száműzze elődjét gondolataiból. Kettejük szerelmi évődésének hangjai határozzák meg a mű hangulatát. A színpadképet romantikusan bizarr látványvilág jellemzi. A rozsdás vashuzalokból formált keresztek és a sápadt sírkövek az első felvonásban egy temető hangulatát idézik. Ugyan a díszlet mindvégig változatlan, a fénytechnikának és vetítésnek köszönhetően mégis el tudunk vonatkoztatni tőle. A háttérben magasodó makettváros vetített képe a főszereplők lelkiállapotáról árulkodik: egyszer szertelenül színes, máskor kérlelhetetlenül komor. A vetítés eszközével éltek akkor is, amikor a színpad szélére helyezték a halott nő portréját, amely kép úgy változik percről percre, mintha a szellem testiségében is jelen lenne.

A színpadképhez szervesen hozzátartozik, hogy a zenekart, a Kodály Szimfonikusokat és Kocsár Balázs karmestert a zenekari árok helyett közvetlenül a történések mögé, a színpadra álmodták a készítők. Ők a halott város lakói, mint ahogyan a háttérben némán táncoló és pantomimesként hadonászó szereplők is. Ez utóbbiak eleinte leginkább filmes statisztákra emlékeztetnek, a darab előrehaladtával azonban erősítik az egyre nyomasztóbb őrült látomást. Paul kétségbeesett lázálmának váltakozásai a jelmezekben is megmutatkoznak. Az első felvonás fehér és szürke kosztümjei után a harmadik felvonásban vérvörös öltözékekkel találkozhatunk.

Ami az opera zenei világát illeti,  három óra hosszú idő, s sajnos ezalatt a librettó nem tud megújulni és így meglehetősen monotonná válhat a kevésbé bennfentes néző számára. Két felvonást megér a darab, de hármat már aligha. Ezt különben az egyes felvonások elején fogyatkozó nézőszám is indikálja. Főleg, hogy cselekményről nem igazán beszélhetünk. Az opera nem szól másról, mint egy gyászába zuhant férfi önnön vívódásáról földi és égi szerelem, élet és halál között. Víziója végén, mikor rájön, hogy csak képzeletében gyilkolta meg a táncosnőt, persze minden a helyére kerül, és barátjával karöltve vág neki az életnek, elhagyva halott asszonyát és városát. Az elmaradhatatlan happy end a sztori szempontjából mégis a leghiteltelenebb mozzanat. Miért a komorság, ha mégis boldog a vég? Boldog, ugyanakkor sejtelmesen előrevetíti a jövőbeli kiábrándulás kockázatát.

Mindezek ellenére a hálás és még inkább kitartó közönség negyed órás vastapssal köszönte meg az újítás szándékát, Rálik Szilvia kivételes kisugárzását, a zenészek fáradozását és a díszlet ötletességét. A közel sem tökéletes darabválasztás ellenére elismeréssel kell adóznunk a színház kezdeményező készsége iránt. A bátorságuk mindenképpen dicséretes, még ha nem is sikerült igazán meggyőzőre ez a színpadra állítás – de ezért leginkább az eredetileg is hosszú és nem túl vátlozatos zenei anyag a felelős. Érdeklődve várjuk a folytatást!

A halott város
Csokonai Színház, Debrecen
G. Rodenbach "Bruges la morte" regénye nyomán
Szerző: Erich Wolfgang Korngold
Szövegíró: Paul Schott
Rendező: Vlad Troickij

Színészek: Nyári Zoltán, Rálik Szilvia, Massányi Viktor, Bódi Marianna, Balla Melinda, Rendes Ágnes, Cselóczky Tamás, Böjte Sándor

További szereplő: Bakos-Kiss Gábor, Tóth László, Kiss Gergely Máté, Mercs János, Szűcs Kata, Szalma Noémi

Jelmeztervező: Bánki Róza
Díszlettervező: Dmitrij Kosztyuminszkij
Karigazgató: Gyülvészi Péter
Korrepetitor: Kunsági István, Nagy Máté, Szentai Cecília
Vetítés: Jóvér Csaba
Ügyelő: Szabó Krisztián
Súgó: Dihen Viktória
Rendező munkatársa: Kozma András
Rendezőasszisztens: Bakai Barbara

Bemutató: 2012. január 27.
A képek forrása a Csokonai Színház honlapja. Fotó: Máté András