Élt-e szexuális életet Ádám és Éva a paradicsomban? Foucault mint középkorász

Nem lehet azt mondani, hogy akár a tágabb értelemben vett szakmai közönség, akár az olvasóközönség várta, várhatta volna A szexualitás története IV. kötetének megjelenését, amely 2018 elején látott napvilágot a Gallimard Kiadó gondozásában. Évtizedeken át úgy lehetett tudni, hogy bár fennmaradt a tervezett könyv kézirata, azt az örökösök nem engedik publikálni, arra hivatkozva – joggal –, hogy halálos ágyán Michel Foucault megtiltotta az asztalfiókban maradt iratai halála utáni kiadását. 1984 júniusában Foucault alighanem maga sem gondolta volna, hogy életműve számottevő részét mégis azok a szövegek fogják majd adni, amelyeket örökösei a halála után engednek publikálni: 1984 óta, ha jól számolom, több, mint húsz vaskos kötete látott napvilágot (csak az 1970 és 1984 között a Collège de France-ban tartott előadásai tizenhárom kötetet tesznek ki). Halála után Foucault különös módon, szinte termékenyebbnek bizonyult, mint életében, ami persze annak is köszönhető, hogy 1976 és 1984 között – leszámítva A szexualitás története két kötetét – egyetlen könyvet sem publikált széles körű, többek között éppen az antikvitásra és a középkorra fókuszáló kutatásaiból.

Hogy mégsem lehetett számítani A szexualitás története IV. kötetének kiadására, annak oka viszonylag egyszerű: a Párizsban, Louvain-ben és különböző francia és amerikai egyetemeken elhangzott előadások kapcsán még lehetett hivatkozni arra, hogy ezek végső soron mégiscsak hivatalosan megírt, és adott esetben több száz fős hallgatóság előtt elhangzott, eleve a publikum számára szánt szövegek, szigorú értelemben tehát nem az asztalfiókból vették elő őket; A szexualitás története IV. A testiség vallomásai – ha egyáltalán így kell fordítani a francia eredetit: Les aveux de la chair – azonban tipikusan az a szöveg volt, amelynek kiadását halálakor Foucault expressis verbis megtiltotta. Mondhatnánk, hogy a kéziratban maradt könyv ennek ellenére történt kiadását elsősorban anyagi szempontok ösztönözték, hiszen a Collège-előadások megjelentetése óriási biznisznek bizonyult és bizonyul a mai napig: világszerte hatalmas érdeklődés és kereslet mutatkozik a kései Foucault – mint a világ egyik legtöbbet idézett társadalomtudósa – munkássága iránt. Bizonyosan erről is érdemes szót ejteni, ugyanakkor szakmai érvek is szóltak a kiadás mellett, nem utolsó sorban az, hogy valójában egy szinte kész, kifejezetten publikálásra szánt szövegről van szó, amelyet Foucault korábban elkészített, mint A szexualitás története második és harmadik, 1984-ben megjelent kötetét. A testiség vallomásait a francia filozófus már a nyolcvanas évek elején lezárta, és csak szerkesztője, Pierre Nora javaslatára várt a kiadásával, a könyv ugyanis a kora keresztény szerzőket elemzi, míg a két első kötet a görög és római antikvitásról szól, különös lett volna tehát a kronológiai értelemben legkésőbbi korszak vizsgálatát előbb közölni, mint a korábbi korszakokra fókuszáló kutatás eredményeit.

Arra is érdemes rámutatni, hogy – alighanem éppen ebből fakadóan – Foucault A gyönyörök gyakorlása és a Törődés önmagunkkal című kötetekben folyton-folyvást kitér a kereszténység problémájára, és mindig újra utalást tesz bizonyos „keresztény szerzők” téziseire, anélkül, hogy ténylegesen idézné vagy akár megnevezné ezeket a szerzőket, ami, fogalmazzunk így, meglehetősen érdekes módszertani eljárás. A testiség vallomásai kiadása azért is fontos eseménye az újabb Foucault-kutatásnak, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy A szexualitás története második és harmadik kötetében feltűnő, a kereszténységre vonatkozó futólagos utalások és látszólag minden alapot nélkülöző, úgy általában a „kereszténységet” érintő kijelentések valójában nem mások, mint rejtett hivatkozások egy már megírt, de még kiadatlan könyvre.  A végül csak 2018-ban megjelent kötetben Foucault – azt hiszem, sokak számára egészen meglepő intenzitású – érdeklődést mutat a kora keresztény szerzők, többek között Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Jeromos, Cassianus, Nüsszai Gergely, Aranyszájú János vagy Ágoston iránt, részletesen idézi és elemzi műveiket, gondolkodásuk fejlődését és különböző, egymással olykor homlokegyenest ellentétes nézeteiket. Igaz, hogy A testiség vallomásai nincs teljesen befejezve, igazi bevezetője és lezárása sincs, mégsem puszta töredék, amiről mintegy négyszáz oldalnyi összefüggő, tagolt, jól szerkesztett és helyenként nagyszerű elemzésekkel gazdagított szöveg tanúskodik.

Lehetetlen volna részletesen bemutatni A testiség vallomásait, ezért a következőkben csak néhány figyelemreméltó aspektusáról ejtek szót, különös tekintettel a könyv utolsó fejezetét alkotó, több, mint száz oldalas Ágoston-értelmezésre. Mint az egyik német recenzens megjegyezte, ebben a kötetében Foucault szó szerint Ádámtól és Évától kezdi el a szexualitás történetének felvázolását. A kérdés az: volt-e szexuális kapcsolat Ádám és Éva között a paradicsomban? Az egyházatyák hagyományos értelmezése szerint nem volt; Ágoston viszont az Isten városáról XIV. könyvében amellett szállt síkra, hogy nagyon is lehetett szexuális kapcsolat közöttük, még a bűnbeesés előtt, amivel azt juttatja kifejezésre, hogy a testi nemzés egyáltalán nem megvetendő (pedig egy korábbi írásában Ágoston maga is még ezt vallotta, lásd A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen I, 19, 30). Nem véletlen, hogy elsősorban éppen Ágoston nevéhez köthető ez az értelmezés, a kora kereszténység történetében ugyanis a legmeghatározóbb tendencia, mint Foucault rámutat, a szüzesség dicsőítése volt: a kereszténység egyik legnagyobb újdonsága abban állt, hogy kidolgozták a szüzesség mint a legmagasabb rendű életművészet és élettechnika dicséretét és elméletét. A IV-V. századra azonban ez mind történeti, mind filozófiai értelemben kiegészítésre szorult: meg kellett szervezni a kereszténységet mint kultúrát (és önkultúrát), és ennek során lehetetlennek tűnt egy olyan életmodellt példaként állítani a széles tömegek elé, amelyben a szüzességhez képest a szexuális aktus (következésképp a gyereknemzés és egyáltalán a házasság intézménye) másodlagosként és szinte fölöslegesként kerül értelmezésre.

Valójában persze, mint Foucault rámutat, a kereszténység már a szüzesség mint életmód dicséretét és elméletét is úgy alkotta meg, hogy közben a szüzesség elgondolásának mindvégig a szexualitás problémája volt a centruma, csak éppen nem a szexuális aktus mint a másikhoz fűződő viszony, hanem a szexualitás mint az önmagamhoz fűződő viszony vonatkozásában. A szexualitás, például Cassianusnál, egy olyan erő, amely beférkőzik az ember – a szerzetes – legtitkosabb gondolataiba, egy kísértés, amelyet vissza kell utasítani; ehhez azonban a szerzetesnek mindenekelőtt azt kell megértenie, hogy ez a kísértés oly módon játszik vele a tudat mélyén, hogy soha nem tudja uralni ezt a játékot magát, hogy tehát, tisztán önmagában, teljesen ki van szolgáltatva hatalmának (végső soron: önmagának, az önmagában visszhangzó démoninak). Egész élete saját belső lelki élete, legkisebb, talán első pillantásra érdektelennek tűnő gondolatai már-már szabad asszociációs megvallásává változik át: igazat kell mondania lelki vezetője előtt önmagáról. Foucault szerint az igazmondásnak ez az eredendően monasztikus parancsa válik majd a szexualitás általános keresztény tapasztalatának az alapjává, ami teljességgel új az „aphrodiszia” antik tapasztalatához képest. A kereszténység újdonsága nem abban állt, hogy a korábbiaknál szigorúbb előírásokat fogalmazott meg a szexuális élettel kapcsolatban, hanem abban, hogy teljesen más területet nyitott meg a szexualitás szabályozása során és érdekében: a probléma egésze a gondolkodás területére helyeződött át, és azon belül is az ember önmagához fűződő viszonya lett meghatározó.

Ágoston jelentősége Foucault szemében az, hogy mindezt a házasélet berkein belül gondolta újra és fejezte ki. A házaséletet is többek között a szexualitás felől kellett elgondolni, ugyanakkor azt is látni kellett, hogy nem maga a szexuális aktus a lényeg és a probléma, hanem a libidó, a vágy, vagyis a lélek és az akarat torzulása. A kezdet az ember lázadása Isten ellen, az engedetlenség momentuma, a válasz pedig mi más is lenne, mint az, amit Ágoston „reciproca inoboedientiá”-nak nevez, vagyis hogy a lázadás maradandó jeleként az ember egyik testrésze – a nemi szerve – maga is fel-fellázad az ember ellen, és összességében egy olyan erővé válik, amely az embert mindig és bármikor önmaga ellen fordít(hat)ja: „Néha akaratuk ellenére erőszakoskodik velük ez az inger, néha viszont cserbenhagyja a vágyakozót, és miközben a lélekben izzik a vágy, a testben kihűl.” (Isten városáról XIV, 16) Az első emberpár ezzel szemben a paradicsomban még úgy lehetett együtt egymással, ahogyan a magvető veti el a földön a magot, nyugodt szívvel, tiszta fejjel, békében, mindenféle szégyenérzet nélkül, mondja Foucault Ágostonra hivatkozva (az egyházatya egyébként úgy fogalmaz, legalábbis az Isten városáról XIV. könyvében, hogy „a szóban forgó dolgot még azok sem tapasztalták, akik tapasztalhatták volna, ugyanis a nagyon hamar elkövetett bűnük miatt előbb kiűzettek a paradicsomból”, más, Foucault által idézett antipelagiánus műveiben viszont valóban egy olyan, „libidótól mentes szexuális viszonyról” beszél Ádám és Éva kapcsán, amellyel az első emberpár tagjai „mint akarattal bíró szubjektumok teljes egészében azonosulni tudtak”).

Ez azonban már a múlt: a bűnbeesés óta az ember jelenét a saját testnek, a saját vágyaknak, végső soron tehát az embernek magának saját magával szembeni lázongása és engedetlensége tölti ki: „Az ember átadatott önmagának, mivel önteltségében elhagyta Istent, s mivel nem engedelmeskedett Istennek, ezért nem tudott önmagának sem engedelmeskedni.” Onnantól fogva, mondja Ágoston a zsoltárosra hivatkozva, „olyan az ember, mint a hibavalóság” (Zsolt, 143, 4. Isten városáról XIV, 15). Talán akkor van Foucault a leginkább az elemében, amikor ezt a hiábavalóságot, ezt a legalább annyira kétségbeejtő, mint amennyire eredendő engedetlenséget mint a nem-akartnak az ember fölötti uralmát kell leírnia. Ez a végtelen belső kiszolgáltatottság elsősorban azért érdekli Foucault-t, mert ez az a pont, ahol Ágoston elmélete találkozik és érintkezik Cassianus szövegeinek alapmotívumával, oly módon, hogy míg Cassianusnál mindez elsősorban egy szűk réteg életkultúráját érinti, a szerzetesekét, addig a libidó problémája Ágostonnál a házasság intézményén belül tárul fel, vagyis végső soron laicizálódik és egyetemessé válik.

Nincs hely és mód itt arra, hogy válaszoljunk arra a kérdésre: mennyiben támaszthatók alá Foucault felvetései Ágoston szövegeivel, hogy mennyiben reális a Cassianus és az Ágoston közötti párhuzam, és hogy mennyiben mondhatjuk, hogy a kereszténység újdonsága – különösképpen a házasság szakramentumában (amely ekkor még nem jelent „szentséget”) – az ember önmagához fűződő viszonyának radikális hangsúlyozása volt, mintegy az antik önkultúrával szemben, amely Foucault szerint a szexuális cselekedeteket a másokhoz fűződő viszonyok tekintetében ítélte meg. Egy biztos: a kései Foucault posztumusz publikációi új fénybe állítják nemcsak a francia filozófus munkásságát, de magát a kereszténységet is. Foucault-nak ugyanis láthatóan van mondanivalója a kereszténységről, nemcsak „úgy általában”, hanem egyes korszakai és egyes kitüntetett szerzői kapcsán is, és – még ha nem is feltétlenül értünk egyet nézeteivel és történeti vázlatával –, nagyon sokat tanulhatunk kritikus meglátásaiból.

Hiszen alapvető tézise éppen az, hogy a kereszténység nem valami, ami rajtunk kívül van, ami mögöttünk van, vagy amin túl vagyunk, hanem az a vérünkké vált élet-, gondolkodás- és magatartásmód, ami mi magunk vagyunk. Önmagunkat elgondolni, sugallja Foucault, nem más, mint belegondolni, beleszédülni abba a nagy történetbe, nagy elbeszélésbe, probléma- és kérdéshalmazba, negatív és pozitív értelemben, amit leginkább a „kereszténység” szóval jellemezhetünk és írhatunk le. A nyugati ember, az európai ember a lelke legmélyén – akár szándéka és akarata ellenére is – menthetetlenül keresztény: ha a templomok üresen maradnak, ha a keresztek lekerülnek a falakról, ha a pap és a teológus szavára már senki nem figyel, Foucault szempontjából még akkor is mindenestül és kétségbeejtően keresztények vagyunk és maradunk. Sajátos, hogy – mintegy a síron túlról – éppen Foucault az, aki a nyugati szubjektum gyökereinek történeti vizsgálata során, egy 2018-ban publikált művében egészen új perspektívából és új erővel veti fel Európa vélt vagy valós, állítólagos vagy tényleges „kereszténységének” a kérdését és problémáját.

Michel Foucault: Histoire de la sexualité IV. Les aveux de la chair (szerk. F. Gros), Gallimard, Paris, 2018, 426 oldal.

(Ez az írás az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4-PPKE-92 kódszámú Új Nemzeti Kiválósági Programjának támogatásával készült.)