Értékteremtés

Vegyes érzésekkel közeledtem a szolnoki Damjanich János Múzeumban nyíló időszaki kiállítás felé. Soosur Georgius tárlatának címe (Értékteremtés) sok kérdést vetett fel bennem: vajon egy nehezen befogadható, csak a beavatottak számára érthető egyéni kinyilatkoztatás képi szublimációi kerülnek bemutatásra, vagy ellenkezőleg, az érték épp egy anakronisztikus, konzervatív művészeti koncepciót takar? Miért választja a művész ezt a címet 2015-ben tárlata hívószavául, amikor az „érték” fogalma már nem egy határozottan körülírható, konkrét jelentéssel bíró kifejezés? Felvetődik a kérdés: mit is nevezhetünk ma értéknek?   Van-e egyetemes kritériuma kortól, nemtől, politikai nézettől, származástól függetlenül, vagy a fogalom teljesen szubjektívvé vált?  Ezek a kérdések vezettek rá, mennyire időszerű az olyan művészeti munka, amely arra irányul, hogy valamiféle egyetemes értékszemlélet hiányára döbbentse rá a nézőt.

A kiállító térben nyolc festmény és öt grafika fogadott. A művek többsége a szecesszió és szimbolizmus stílusát követi, tehát a művész egy ma már klasszikusnak tekinthető formanyelven szólítja meg a közönséget. Ez egyrészt könnyen befogadhatóvá teszi a műveket, másrészt megkérdőjelezi az időszerűség kritériumát: hogyan lehet valami aktuális, ami a századforduló eszköztárával lép a befogadó elé? Soosur Georgius a Gödöllői művésztelep örökösének tekinti magát, de mint tudjuk, a preraffaelitákkal rokon művészeti mozgalom már a századfordulón is a középkori múltba vágyódott vissza. Szándékait illetően Soosur mintegy újraéli a „szecessziót”: akárcsak a Gödöllőiek, művészeti formanyelvében ő is elfordul saját korától, hogy elfeledett szimbólumokat, mítoszokat és értékeket idézzen fel.

A tárlat installálása viszonylag egyszerű: a terem egyik falát kisméretű grafikák töltik ki, a többi rész a nagyméretű vásznaké. A tusrajzok (jórészt illusztrációk) számomra kevésbé tűntek izgalmasnak: esztétikai értékük mintha kimerülne a szecessziós motívumok formai imitálásában. Ezzel szemben a vásznak tele vannak bonyolult jelentésekkel, utalásokkal, mélyen átitatva a szimbolizmus világnézetével, ám annak problémáit és perspektíváját a művész aktualizálva tárja a néző elé. A bejárattól jobbra indulva korábbi munkákat láthatunk, majd ezeket követik az igazán szecessziós hangvételű művek, amelyek felvetik a századfordulón is kitapintható, főleg a női-férfi viszony problematikájával kapcsolatos ellentétpárokat: az igazi társ és a kacér femme fatale (Mars & Venus; Le genre archetypique – tu et moi / Mon art d'eco a Elena „Ananas” Cozzi) valamint az élő, hús vér ember és az élettelen szobor; halandó és halhatatlan alakok ellentétét (Mars & Venus; Istar).

Az installálás során egymás mellé kerültek a két nem viszonyát bemutató képek, valamint a magányos „hőst” megörökítő munkák (Istar; Néhány katona menti meg a világot…). A Mars & Venus című kompozíción két hellenisztikus görög szobor „elevenedik meg”: alakjuk tömbszerű, mozgásuk sem lépi túl egy bálvány merevségét. Noha mellkasukon átvilágít egy-egy (középkori ikonográfiából származó) fénykoszorúval övezett, lángoló szív, elevenségüket mégsem ez adja meg, hanem a mögöttük kavargó felhő-rengeteg: a felső kék zóna mintha a nő lelkiállapotát, a narancs tarajos fodrok viszont a férfi indulatát, tettvágyát testesítenék meg. Van valami különös ebben a képben: egyesül benne a férfi-női princípium, ám a legintenzívebb emberi kapcsolatot két, hangsúlyosan szoborként megfestett alak közvetíti. Különös a kép elrendezése is: a keret pont a két szereplő ágyéka felett ér véget, mintha direkt levágná a nemi szerveket a festményről. Jelen van valamiféle elidegenedés is: Mars nem viszonozza Venus tekintetét, hanem a távolba mered. Ez az elidegenedés számos századfordulós és 19. század végi festményen tetten érthető, ezért megjelenítése lehet ösztönös (a szimbolizmus eszköztárának felidézéséből eredő képi elem), vagy szándékos véleménynyilvánítás is korunk férfi-női viszonyairól.

Soosur ugyanezt a férfi-női problémakört már iróniával közelíti meg Le genre archetypique – tu et moi című alkotásán. A négyzetes, aranyozott, faragott hatású keret egy kör alakú jelenetet foglal magába: egy meztelen, rózsaszín parókás nimfa csábít testi szerelemre egy pánt. A szerepek tehát felcserélődtek: nem a szatír leskelődik a fiatal szépség után, hanem a nimfa cserkészi be a lábát összezáró, mellkasát takaró faunt, akit csak szakállánál megragadva tud csókra bírni.

A femme fatale vonásait örökíti meg az Istar című kompozíció. A szerelem, csábítás és háború istennője, akárcsak Mars és Venus, szobor képében jelenik meg, egy szecessziós architektúra részeként. Az alak Kilgler Paris ítélete című kompozíciójának egyik nőalakját juttatta eszembe, de számos Salome ábrázolásnak is kései rokona. Hosszasan lehetne beszélni a nő femme fatale tulajdonságait megidéző vonásairól, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kép főhőse ezúttal is élettelen elemként jelenik meg. A művész számos alkotásán elmossa a határt a szobor és festmény, illetve az eleven-holt létezés között, ami azért is elgondolkodtató, mivel Soosur szerint a szobrászat emléket állít, a festészet azonban egy valóság feletti víziót képez le.

Istar képe mellett egy lovagot ábrázoló festmény látható (Néhány katona menti meg a világot…). Az élő-élettelen ellentét ez esetben is érzékelhető, mivel a kép festésmódja kissé üvegablakszerű.  Ez a két lét közötti átmeneti állapot mintha a régi értékek megmerevedését, elhalását szimbolizálná: jelek lettek csupán, amelyek életre keltése a néző feladata, aki a szimbólumok ismerete révén tudna sikeresen működni saját jelenében. Elgondolkodtató, mennyire devalválódtak azok a szimbólumok, amelyek egykor tájékozódási pontok szerepét töltötték be, és amelyek egy-egy közösség számára azonos jelentéssel bírtak. Sajnos ma fennáll a veszélye a félrefordításnak: nagy hiba lenne például a művész képét valamiféle militarista nézethez kötni. 

A kijárathoz közeledve a látogató a művész egy korábbi képével kerül szembe: a Monumentale dei tutti cani című kompozíción arany háttér előtt egy kutyafej sziluettje rajzolódik ki. Az arany valami magasztos, túlvilági szférát idéz meg, a vászon méretéhez képest azonban a kép témája túlságosan egyszerűnek tűnik, mígnem közelebbről szemlélve kiderül, hogy az állat minden apró vonása meg lett örökítve, csupán a homogén színfolt téveszti meg a befogadót. A részleteken azonban átüt a kép alapjául szolgáló falap erezete is, ezáltal a közeli szemlélődés során folyamatosan érzékeljük, hogy a mű festékből és hordozóból tevődik össze; a tökéletes illúzió nem valósulhat meg: a „Minden kutya emlékműve” tehát egy műalkotás ideája.

Noha a képek formavilága kissé anakronisztikusnak tűnhet, a szecesszió stílusának használata mégsem önkényes. A művész az értékteremtést egyfajta közösségteremtés érdekében igyekszik elérni.  A közösség megszólítása értelemszerűen csak olyan nyelven történhet, amely sokak számára érthető. Kézenfekvő tehát a figurális festészet eszköztárához nyúlni, és melyik stílusirányzat fejezhetné ki leginkább a mítoszok és szimbólumok elevenségének szükségességét, mint a századvég szimbolizmusa és a szecesszió, hiszen azok törekvéseiben is már meglévő, kiüresedett szimbólumok nyertek új jelentést, kiutat mutatva a historizmus olykor érthetetlenné váló jelképhasználatából.

A tárlat 2015. október 4-ig látogatható a szolnoki Damjanich János Múzeumban.