Értelmiségi kérdés

Alain de Libera, a neves középkorkutató egyszerre több témát kíván feldolgozni kötetében. Elsősorban az értelmiség létrejöttéről szól, s ezzel választ kínál arra a kérdésre is, hogy mit jelent ehhez a társadalmi réteghez tartozni. Helyesebben: hogy mit kellene jelentenie ennek a státusznak. Ha ismerjük a történelmünket, ismerjük a múltunkat, azzal az önmegismerésünket és -reflexiónkat segítjük. Ebben a könyvben lehetséges választ kapunk arra, mit jelent értelmiséginek lenni, hogyan kell helyesen élni, sőt, még arra is, hogy az európai fiatalok közt miért hódít a távol-keleti gondolkodás.

Ez a könyv ugyanakkor a középkor gazdag kultúrájáról, szellemi pezsgéséről is szól, amely a szerző szerint ideális korszak volt az értelmiség megszületéséhez. A középkor jóval több, mint a keresztes háborúk, a lovagkor és az inkvizíció címkéivel leírható időszak. Minél kevesebbet tudunk egy múltbeli periódusról, annál könnyebb visszaélni vele, s a saját szánk íze szerint alkotni véleményt róla. Valamiért a középkort egy babonás mesevilágként gondoljuk el, amelyben tudatlanság uralkodott. A középkorban gondolkodni arról számol be, milyen távol állnak ezek a képzetek a valóságtól.

A kötet indításában a legnagyobb hangsúlyt a középkor védelme kapja. Ezzel együtt ebben a részben de Libera amellett is érvel, hogy a történészeknek reflektálniuk kell a jelen eseményekre, nehogy munkájukkal kizárólag a múltba „tokozódjanak” be. „A keresztény »Nyugat«” című fejezet a felvezetés szellemében tökéletesen aktuálpolitikai. Kritikája a szélsőjobboldali pártokat illeti, akik visszaélnek a kereszténység és a középkor fogalmával, és retorikai fegyvereket kovácsolnak belőlük, sőt felhasználják őket ideológiájuk megalapozásához. A probléma a középkor téves szemléletéből ered. Acélos izmú Conanok, lovagok és hercegnők fantasy-világát látják benne, ahol egyértelműek a szerepek. Tudjuk ki a jó, s ki a rossz... Ezt a hőstípust de Libera szellemesen „posztwagneriánusnak” nevezi: szerinte merőben idegen a középkor valódi világától. Az a középkor, ami az emberekben él, jobbára csak egy képzeletbeli világ „emléke”.

Sokatmondó „Az elfelejtett örökség” című esszé mottója. Ernest Renantól idézi de Libera, hogy a szemita (az arab és a zsidó), valamint a középkori filozófia csupán gyenge utánzata az antik görögökének. Az esszé ezt a sarkos ítéletet cáfolva tárgyalja a kalam (teológia) és falsafa (filozófia) viszonyát az arab középkorban. A görög filozófia az iszlám világba először a letelepedett görögök, a szír keresztények és az eretneknek nyilvánított keresztény menekültek segítségével került be. Az abbászida kalifátus idején fordítóiskolák alakultak, gócpontjuk Bagdad és a mai Irán, majd később a mai Spanyolország területén volt. Főképp Arisztotelész szövegeit fordították – legalábbis azt hitték… A szövegek közt ugyanis összekeveredtek az arisztoteliánus és neoplatonikus szövegek, pl. Plótinosz írásai is Arisztotelész nevén terjedtek el. Ebből a fúzióból született meg azután az arab falsafa, s ezek a szövegek kerültek át Európába. Az iszlám világban ellentét alakult ki a filozófia és a kalam közt; Arisztotelész tanítása ugyanis azt sugallja, hogy a világ örökké létezett, ez pedig sem az iszlám, sem a keresztény tanításnak nem felel meg, hiszen ezek szerint a világ azóta létezik, hogy Isten megteremtette. Másfelől a falsafának megtermékenyítő hatása volt az iszlámra: a nepolatonikus tanok hatására jött létre a szúfik misztikus rendje. Ezek a keveredések, ellentétek és átalakítások kizárják, hogy a szemita filozófia az antik görög bölcselet puszta szolgai átvétele lenne.

A középkorban az egyetemek létrejöttével kialakult egy olyan réteg, amely kizárólag szellemi munkával kereste kenyerét, s velük fellépett az igény a helyes életforma elsajátítására. De Libera szemlélete szerint a filozófia művelése inkább gyakorlat, mint ismeret, a filozófusnak, illetve értelmiséginek mintával kell szolgálnia a többi ember számára. Így és itt kapjuk meg a választ arra a bevezetőmben felvetett kérdésre: miért olyan népszerűek a távol-keleti kultúra gyümölcsei? A modern értelmiségi – de Libera szerint – nem mutat példát, nem életformaként éli meg státuszát: munka és magánélet, kutatás és szabadidő élesen elkülönül. Nem csoda, hogy a Távol-Kelet tanításai elhódítják az embereket az európai filozófiától: élő embereket lehet követni, a guruk és mesterek – legalábbis a hirdetés szerint – az életre tanítanak.

A hatodik fejezet címe és egyúttal témája a „Szex és a szabadidő”, vagyis a jó magánélet kérdése a filozófus, és egyáltalán az ember számára. Ebben a kérdésben differencia alakult ki a teológusok és az értelmiségiek közt: korábban a teológia volt hivatott válaszokat adni, de ezekkel az értelmiség nem igazán tudott egyetérteni. Szent Pál még a házasság értékét emeli ki: a házasság védelem a léleknek a kísértések ellen, ráadásul hagy időt a feleknek Istennel törődni. A II. században viszont létrejött egy szekta, az enkratiták, akik a házasságot és a szexuális életet egyaránt bűnnek ítélték és elutasították. A patrisztika korában több, az enkratitákéhoz hasonló szekta létezett, ezek gondolkodása hatott még az egyházatyákra is. Aquinói Szent Tamás az, aki kiáll a család, a házasság intézménye mellett. Fő szempont nála ebben az utódok létrehozása, az emberiség továbbélése. A családban biztonságban nőhet fel a gyermek. Paráznaságnak éppen azok a dolgok számítanak nála, amelyek az esetlegesen születő gyermek szempontjából rosszak, hiszen ilyen esetekben nincs megfelelően stabil család, ahol felnőhet: ezek a bujálkodás (prostituáltakkal való kapcsolat), a házasságtörés, a vérfertőzés, a szüzek megerőszakolása, végül a leányrablás. Szent Tamás álláspontja azért is megnyerő (és rokon Páléval), mert bár szerzetesként élt, nem gondolta azt, hogy ez az életforma mindenki számára alkalmas és követendő. Ahogy Pál írta: „jobb házasodni, mint égni” (1Kor 7,9).

De Libera női véleményeket is megszólaltat a szerelemről és a házasságról. A XIII. századi Marie de Champagne azt mondja, hogy a házasságban a gyengédség kötelező, a szerelemben ellenben mindent szabadon adnak a felek egymásnak – és a kettő egymást kizárja. Vitatható álláspont, de érthető, hiszen akkoriban szokás volt tizenhárom-tizennégy éves lányokat akár harminc évnél idősebb férfihoz adni, ráadásul az sem volt szigorú feltétel, hogy ismerjék egymást. Láthatjuk, hogy a középkor nem olyan bigott és prűd, mint hinnénk – labdába sem rúghat a viktoriánus Anglia mellett, ahol a szexualitás tabu téma volt.

Heloïse, Abélard szerelme is a házasság ellen érvel, bár egészen más szempontból. Azt gondolja, hogy családban élni, pelenkákat szagolni,¹ valamint a cselédek veszekedése, a feleség igényei, egyszóval a hétköznapok problémái gátolják a szellemi munkát végző embert. Nehéz összeegyeztetni őket az iskolai munkával, az írással és a csendes gondolkodással. Pál azért aggódott, vajon a mindennapok nehézségei elég időt hagynak-e a kereszténység gyakorlására, Heloïse azonban ezt a problémát az értelmiségi létre vonatkoztatja. A teológia így találkozik a filozófiával: amit  vallási kontextusban, főképp egyházi személyek tárgyaltak, az laikus, világi kérdéssé lesz; Pál még úgy beszél a hétköznapok gondjáról mint ami a vallásgyakorlatot és a vallásos elmélyülést nehezíti, Heloïse számára ez már a szellemi munka kerékkötője. Kettejük közt a különbség tehát az, hogy Pál keresztény életre vonatkozó, minden embert érintő aggodalma Heloïse-nál egy világi és szűk társadalmi rétegre vonatkozóan jelent meg.

A könyv két zárófejezetét Danténak és Eckhart mesternek szentelte de Libera, akiket az értelmiség kiváló középkori képviselőinek tart. Dante a Vendégség című művében fejti ki az értelmiségről szóló gondolatait. Ahhoz, hogy erényesek és boldogok legyünk, filozófusként kell élnünk.  A kontemplatív élet hozadéka lesz a boldogság. Ez a fajta földi boldogság nem áll ellentétben Danténál a túlvilágival, inkább megelőlegezi azt. Az erényes életre a nemes emberek képesek, azon az elven, hogy a hasonló hasonlót szül. Az értelmiségi tehát olyan képességekkel születik, amelyek alkalmassá teszik őt a filozófiai életre. Láthatjuk, hogy itt az értelmiségnek egy arisztokratikus felfogásáról van szó. Ahhoz, hogy a „klubba tartozzunk”, már olyan adottságokkal kell születnünk, amelyek biztosítják számunkra a belépőt.

Eckhart mester érdekes ellenpontja Danténak. Ahol Dante arisztokratikus, ott Eckhart demokratikus; abban az értelemben, hogy őnála bárki képes a felemelkedésre, csak egy bizonyos utat kell bejárnia. Prédikációiban azt hangsúlyozza, hogy Istenhez az értelem segítségével juthatunk el. A gondolkodás tapasztalata vezet el az istentapasztalathoz.

De Libera műve rendkívül informatív, stílusa mégis könnyed és sok esetben szellemesen, humorosan ír. Tetszett személyes hangvétele, iróniája, a franciás lendület, ami különlegessé teszi ezt a művet a száraz, tárgyilagos alkotásokkal szemben. Szokás azt gondolni, hogy az érzelmek részrehajlóvá tesznek, igazságtalan döntéseket hozunk miattuk. De Libera könyve azt tanítja meg, hogy inkább az az aggasztó, ha nem érint meg minket, amiről írunk, amivel napjaink telnek. Az értelmiségi szereti a munkáját és azért éli ezt a fajta életmódot, mert ezt tartja a leghelyesebbnek és a legértelmesebbnek. Több a kenyérkereseténél: hivatás.

Alain de Libera: A középkorban gondolkodni. L’Harmattan, Budapest, 2011.

¹ Költői kérdésével: „Hogyan lehetne elviselni a rondaságokat, amiket a kisgyermekek szünet nélkül termelnek?” (170.)

Ajánlott cikkeink:
Eszes Renáta: Út Istenhez (Eckhart mester: Az értelem fénye)
Süveges Edit: Utazás a Dante-interpretációk világába (A Dante a középkorban című kötetről)
Teleki András: Az utókor mérőléce (Paul Johnson: Értelmiségiek)