Évről évre

Wagner-napok a Művészetek Palotájában

Joggal merülhet fel a kérdés, mi értelme írni egy olyan produkcióról, amely egyes részeinek 2007-ben, illetve 2008-ban volt a bemutatója, és azóta is számos alkalommal színre került. A Budapesti Wagner-napok kilencéves története során a Nibelung gyűrűje-tetralógia a legtöbb évben műsoron szerepelt, előfordult, hogy kétszer is látható volt. Egy fesztiváli körülmények között látható előadásra azonban sosem azok a folyamatok hatnak, mint egy repertoárrendszerben megőrzöttre; minden egyes újabb év egy kissé premiernek is számít. Ráadásul a Wagner-napokon új beállóként rendre olyan nemzetközi kaliberű énekesek jelennek meg, akik feltétlenül megérdemlik a méltatást.

Ezúttal tehát az előadások színpadi, rendezői vonulatáról kevesebb szót érdemes ejteni. Hartmut Schörghofer rendezését már alaposan ismeri a budapesti közönség, azon az utóbbi pár alkalommal számottevő változás nem következett be, legfeljebb néhány jelentős előadói egyéniség tette hozzá a magáét. Ehhez még az sem szükséges, hogy az illető művész új közreműködője legyen a produkciónak: a kezdetektől Logét alakító Christian Franz például egészen más karaktert jelenített meg idén, mint két éve. Míg akkor A Rajna kincse intrikusa félelmetes, szinte pszichopatába hajlóan manipulatív volt, most egy különösen érzékeny, sebezhető félisten állt elénk. De példának hozhatnánk Iréne Theorint is, aki különböző szerepekben szintén évek óta visszatérő vendég a Wagner-napokon, ám ennyire energikus, magával ragadó Brünnhildét még sosem hallhattunk tőle (dacára annak, hogy egy közelmúltbeli sérülése miatt az énekesnő csak bottal tudott közlekedni a színpadon).

Az új szereplők közül a Wotant alakító Egils Silinsre hárult a legnagyobb feladat, és nem csupán a szerep fontossága miatt: három egymást követő estén az énekes formálta meg az istenek urát. Teherbírása tehát példaértékű, ám ezúttal a kevesebb talán több lett volna. A harmadik estére egyes, a kezdetek óta jelen lévő fogyatékosságok, úgymint az énekes hangjának – és alakításának – keménysége, merevsége, időnként már bántó mértéket öltöttek. Silins szép és jelentős hanggal rendelkezik, ám ezt nem képes olyan mértékben a kifejezés szolgálatába állítani, hogy kellően összetett figurát formáljon meg.

Nagyon pozitív benyomást keltett azonban Anja Kampe Sieglinde szerepében. Az énekesnő fényes hangja rendelkezik a Wagner-zenekar áténekléséhez szükséges vivőerővel, ugyanakkor megvan benne a lírai részekhez szükséges árnyaltság, hajlékonyság is. Sajnos hasonló jókat nem lehet elmondani a Siegfried női főszereplőjéről. Petra Lang néhány évvel ezelőtti kiváló Ortrudja után most csalódást okozott. Mind a színészi alakítás, mind a hangi produkció túlságosan „dívásra” sikerült, hiányzott belőle mindaz az intellektus és érzékenység, ami egy Wagner-szerep megszólaltatásához szükséges. A hang csak úgy zúdul, sötéten, néha túlságosan sok vibratót használva, ám cseppet sem tetszetősen vagy kifejezően.

Ugyanennek az estének a Siegfriedje a Metropolitan-közvetítésekből is ismert Jay Hunter Morris volt. Akikben akkor kétség ébredt, hogy az énekes hangjának ereje és drámaisága megfelel-e a szerep támasztotta követelményeknek, ezúttal sem nyugodhatott meg teljesen. A tenorista az első felvonásban igen gyakran spórolt a hangjával, a Kovácsdalban némi aggodalomra is okot adott, vajon képes-e végigénekelni az estét. A következő felvonásban aztán megmutatta előadó-művészetének erényeit is, szépen kidolgozott szerepformálást láthattunk és hallhattunk, még ha a hangi korlátok időnként ebben is gátat jelentettek.

Hazai új beállóként Gábor Géza basszbaritonja valóban „óriási” volt, ám Fasolt alakja többet kíván ennél: a hatalmas, tömbszerű hang nem alkalmas a karakter árnyalására. Bár Wagner kivételesen szép zenei anyagot komponált számára, a Freia iránti szerelem nem tudott elég hitelesen megszólalni, kevés volt benne az érzelmi töltet, lágyság, odaadás. Kevesebb elvárásunk lehetett a Froh-t alakító énekessel szemben (lévén, hogy mellékszerepet alakított), ám ezeknek Nyári Zoltán tisztességgel megfelelt.

Az előadáson az MR Énekkar és a Budapesti Stúdió Kórus működött közre, rövid, ám jelentős szerepben. Különösen a férfikar alakított emlékezeteset, Az istenek alkonya második felvonásában hangjuk elsöprő erejűnek bizonyult. Az MR Szimfonikusok Fischer Ádám irányítása alatt már sok örömet szereztek a hazai Wagner-rajongók számára. Leginkább saját magukhoz képest sokallottam ezúttal a rézfúvós rontásokat, mintha minden estére más-más hangszercsoport lett volna rossz formában.

Olyan emblematikus percekben – mint pl. a Tűzvarázs, az Erdőzsongás vagy Az istenek alkonya zárójelenete – nyújtott magas színvonalú teljesítményük azonban pozitív irányba billentette a mérleget, így már most elkezdhetjük várni a jövő évi előadásokat.
 

Budapesti Wagner-napok
Művészetek Palotája

Az egyes előadások szereposztása az alábbi linkeken olasható:
https://www.mupa.hu/program/wagner-siegfried-2014-06-14_16-00-bbnh

https://www.mupa.hu/program/wagner-az-istenek-alkonya-2015-06-14_16-00-bbnh
https://www.mupa.hu/program/wagner-a-walkur-2014-06-13_16-00-bbnh
https://www.mupa.hu/program/wagner-a-rajna-kincse-2014-06-12_18-00-bbnh

Facebook-hozzászólások