Öngyógyító mechanizmusok

Homeopátia, vagyis alternatív gyógymód, a hatása ugyan orvosilag nem igazolt, de akik hisznek benne, azok általában pozitív eredményekről számolnak be. Hasonlóan működik az ideológiákhoz, amelyeknek néha önként, de a legtöbbször önkéntelenül alárendelnek minket. Szolnoki József kiállítása rendhagyó utazásra invitál az időben, a magyarság történetének irányváltoztató állomásain keresztül. A „kompország”, amelyet Ady vizionált, immáron érzékelhető valósággá válik. Kelet és Nyugat között folytonos mozgásban, mindig valamilyen hatalomnak kiszolgáltatva. A kiállítótérbe lépve rögtön meg is kapjuk az útvonalat egy hatalmas térképen. Minden irányváltást egy-egy műtárgy jelenít meg, bár az alkotó szerint ezek inkább dokumentumok. Letűnt korok apró morzsái, amelyeket még a szőnyeg alól is nehéz kisöpörni. Legtöbbjük csak városi legenda, mégis rendületlenül tartják magukat még napjainkban is. Például a „turáni átok”, amelyet állítólag azok a táltosok „szórtak” a nemzetünkre, akik Szent István korában, a kereszténység államvallássá tétele miatt bosszút esküdtek. Állítólag ezért van örökké belső viszály és széttartás a magyarok között. Több változata is kering ennek a történetnek, de az átkokra is igaz, hogy csak azokon fog, akik hisznek benne.

Képzeletbeli utunk következő állomásán impozáns asztal, fehér abrosz, rajta 162 üres söröskorsó. Annak a hiedelemnek a művészi formába öntése, amely szerint az osztrákok sörrel ünnepelték meg az aradi 13 kivégzését és a nyertes csatáikat az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során. Ezt ugyan még senki nem bizonyította, de nem is cáfolta, ezért biztos, ami biztos alapon mai napig tartja magát a „sörrel nem koccintunk” szemlélet. Ugyan a ’90-es évek végén feloldották, de a statisztikák szerint a magyarok fele még mindig nem hajlandó sörrel koccintani.

A továbbiakban különböző „legendák” tárulnak elénk: egy dokumentumfilmben olyan német emberek vallomásait hallgathatjuk, akik szórakozásként magukra öltik ősi hunok jelmezeit, ők az úgynevezett hobby-hunok. Aztán egy mai napig kérdéses félreértelmezés egy festőről (illetve freskójáról), aki a sopronbánfalvai templomban megörökítette, ahogyan Szent Mihály arkangyal legyőzi Sztálin-ördögöt, valamikor 1950-ben.

A kiállítás leghatásosabb darabjai azok a tárgy-együttesek, amelyek a címer-átragasztás köré csoportosíthatóak. A kiállítás többi „mendemondájáról” már jórészt hallottam az idősebb generációktól. De ez volt az a pont, ahol egy ideig értetlenül álltam. A prospektus és tárgy leírások némi információval szolgáltak, de abban, hogy a „teljes képet” össze tudjam rakni az alkotó által készített dokumentumfilm segített.  

Szolnoki életének meghatározó élménye volt, hogy ugyanazon a héten lett kisdobos és elsőáldozó, ennek a furcsa kettősségnek gyerekként még nem tulajdonított akkora jelentőséget, míg nem felnőttként látnia kellett azt, ahogyan a rendszerváltás során a szocializmus nyomait próbálták „eltűntetni”. Felfigyelt egy közhivatal falán egy zománctáblára, amin a régi Kádár-címert egy matricával máris rendszer-kompatibilissé tették. Saját bevallása szerint ennek a két markáns élménynek az összekapcsolása hívta életre benne ennek a tárlatnak a gondolatát. Az idő vasfoga azonban nem kímélte ezt a költséghatékony eljárást, így sok címeren a korszakok lenyomatai láthatóan összekeveredtek. Leragasztott korona, lekapart vörös csillag, néhol egyszerre van csillag és kereszt is, de a búza legalább mindig ugyanaz.

A kiállítás végéhez érve már nem egy mítosszal találjuk szemben magunkat, még ha elsőre annak is hangzik, hanem egy, a tudomány által már elfogadott ténnyel. A Magyaroszaurusz rejtélyével, amit Nopcsa Ferenc fedezett fel még a 19. század végén. A korabeli elméletek „gyermeknek” minősítették a dinoszauruszok ezen populációját, mivel társaihoz képest jóval kisebb volt. Ám Nopcsa rájött, hogy a Magyaroszaurusz kifejlett egyed volt, de populációja azon a területen, ahol élt nem jutott elég táplálékhoz, ezért egyre kisebb lett. A tudomány mai álláspontja szerint ez az „izolált zsugorodás” jelensége. Szolnoki ábrázolása elég erős vizuálisan: egy hatalmas dinót ábrázoló matricából kivágott egy kisebb dinoszaurusz formát. Így felidézi bennünk azokat a „nagy-Magyarország” térképeket, amelyeket még sokan ma is szimbólumként használnak.

Szolnoki homeopátiás valósága inkább egy alternatív nézőpont, semmint gyógyír. De kifejezetten üdítő, abban az értelemben, hogy végre van egy művész, aki nem a keserűséget, csalódottságot tárja elénk. A „történelem viszontagságaira” és kudarcaira hívja fel figyelmünket, de a megszokottól eltérően, humoros formában. A kiállítás végén felteszi a kérdést, hogy vajon mi lesz a következő állomás, mert saját bevallása szerint az Európai Unió is csak egy kikötő, de semmiképpen nem végpont. A választ a látogatóktól várja, így a maga módján, saját gondolataival mindenki hozzátehet a kiállításhoz. Így válik igazzá az, amit az egyik legnagyobb internetes enciklopédia ír a homeopátiás módszerek hátrányairól, hogy „határai ott vannak, ahol a szervezet öngyógyító mechanizmusai kimerültek.”

Szolnoki József – Homeopátiás valóság
Ernst Múzeum
2011. szeptember 9. – november 15.
Kurátor: Készman József