Úton lenni égi szekéren

„Már akkor érezhettem, a legjobb és legveszélyesebb folyton úton lenni, de soha nem érkezni meg oda, ahová elindultam. Ráadásul még szórakoztató is.” Zalán Tibor Göncölszekér című, kisprózákat összegyűjtő kötetének akár mottója és összefoglalása is lehetne a könyvből idézett néhány mondat.

A kötet címéhez szorosan kapcsolódik a bevezető szöveg, mely összefogja és megmagyarázza az utána következő történetek egymáshoz való viszonyát, egységét. Megismerjük Pált, „aki fordítva élt a normális emberekhez képest, azaz nappal aludt és éjszaka a Göncölszekér csillagait nézte tetőablakán keresztül az ágyából”. Pál várt valamire, de „hogy mire várt, maga sem tudta pontosan, nyilván a jelre, aminek meg kell jelennie, különben miért nézné az évek sok száz, talán sok ezer éjszakáján a Göncölszekeret.” A jel megérkezett, s Pál „egyetlen ugrással a Göncölszekér bakján termett”. A különös éjszakán megállíthatatlanul törnek elő az emlékek, az ég vetítővászonján emlékfilm pereg; Pál emlékei.

Ezek az emlékek elevenednek meg a kötet első részében, a Téglagyári történetekben. Keserédes históriák, telve a gyerekkor és fiatalság minden vágyával, hiedelmével, gondtalanságával, félelmével és kegyetlenségével. A történetek egyik fő motívuma, uralkodó témaköre a kamasz fiúk felnőtté válása és minden, ami ezzel jár: leskelődés a lányok után, ügyetlen első próbálkozások, tévhitek és hencegések. Megidéződik a főhős baráti köre és családja, különösen a nagyapa bölcsességei emlékezetesek életről és halálról. A Téglagyári történetek komikus alaphangja időnként tragikomikusba fordul, s gyakran öniróniával társulva létrehoz egy egészen sajátos, előző rendszert idéző hangulatot Nők Lapjával, disznóvágással, Trabanttal, rendőrrel és téglagyárral. Mégsem korhoz kötöttek ezek az írások, hiszen olyan általános emberi dolgokról szólnak, melyek nem változnak az idő múlásával, legfeljebb a díszlet lesz modernebb.

Pál égi szekere tovább röpít: kevésbé szórakoztató, jóval komorabb és „felnőttebb” emlékek, események közé. A Galamb című kötetrész az élet árnyasabb oldaláról: rablógyilkosságról, halálról, pedofíliáról, alkoholról és szerelemféltésről tudósít. Az első rész belehelyezkedő, személyes, egyes szám első személyű elbeszélésmódját egyre inkább harmadik személyű narráció veszi át, mely egyfajta távolságot teremt az elbeszélő és története között, amiből sejthető, hogy nem feltétlenül saját emlékek ezek. A narrátor nem azonosul szereplőivel, tisztes távolból mesél, ezáltal eltűnik az első rész kedélyes, „atyafias” hangulata is.

A harmadik rész a sokat mondó Pál címet viseli, a Göncölszekéren száguldozó hősünk visszatér, ő lesz a történetek főszereplője. Távolodás figyelhető meg az eddig olvasott konkrét, valószínűleg megtörtént esetektől: egyre fiktívebb, szimbolikusabb történetek veszik át az emlékek helyét. Pál hol ketrecbe költözik egy tigris mellé, hol egy léggyel társalog közös húslevesük fölött. Az addig uralkodó „legvidámabb barakk” légkör végképp eltűnik, „művészibbé” válik a hangulat, melyet a szaporodó irodalmi utalások, reflexiók is megerősítenek. Megidéződik Blake („Tigris! éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimmetriád?”), Pál pedig Párizsban jár, akár az ősz annak idején Adynál. A légy délutánja némi krúdys felhanggal indul („Már itt is a finom Újházi, kedélyeskedett a pincér, Pál kénytelen-kelletlen elmosolyodott, de nem nézett fel a nagydarab csúnya emberre, aki eléje tette a vastag, réginek tűnő tányérban aranyló [istenem, ha lenne rá pontosabb jelző, de szívesen használnám e helyett az elkoptatott arany ló helyett, de nincsen...] húslevest.”). Máskor Pál fejébe két „jeges-forró Utassy-sor” nyilall bele, s a Költészet Napján arra is fény derül, hogy a női test olyan „arányos és tiszta, akár egy szonett...”, és arra is, hogy „a verset nem érteni, érezni kell.” A szóhasználat arra utal, hogy közeledünk a jelenkorhoz, mert a Trabantot winchester, T-mobil, EU és sms-hírek váltják föl.

Az utolsó, a Villanások tágra nyílt pupillában című részben szerepel a legtöbb történet, melyeknek hangulata, témája narrációja, ideje változatos. A címadó történet az elbeszélő autóbalesetét és majdnem-halálát örökíti meg (ami nagyon sokban egybevág Nádas Péter Saját halál című írásával, vagy a Csillogás című Fliegauf Benedek-film alanyainak visszaemlékezéseivel – úgy tűnik, a halálélmények tényleg univerzálisak) rendkívüli pontossággal és megrendítő éleslátással. A „halálos” komolyságot oldják olyan kedves és vidám történetek, mint például a Telitalálat, melyben egy öregasszonynak ötöse van a lottón – csak épp lottószelvény nélkül... „Minek ahhoz lottó? A számok stimmeltek. Ötösöm van, nevetett boldogan, és ebbéli boldogságában elindult hazafelé.” Zalán Tibor történetei sokszínűek, változatosak, nem ragad le egyetlen hangnál, hangulatnál, élményanyagnál, hanem mindig tovább lép, mindig más oldalról mutat meg egy-egy életérzést, vágyat, emléket, tapasztalatot.

Minden történet egy állomás; egy cél nélküli, hosszú utazás megállója, és nincs válasz, nincs megnyugvás, nincs végső állomás. Csak út van, göröngyökkel és buktatókkal, de azért az ember mégis jól mulat közben, mert úton lenni szórakoztató. Zalán Tibor Göncölszekere egy ilyen göröngyös, egyenetlen, de szórakoztató úton száguld végig, ami talán nem különleges, de nagyon is emberi, épp ezért fájdalmasan és mosolyognivalóan ismerős.

Zalán Tibor, Göncölszekér, Budapest, Palatinus, 2010.